Jegyzőkönyv vs. mesekönyv

„A lelki békéjéről nem írnak sajnos semmit”

Azt mondják, az is volt neki. Persze a gyakoribb eset az, amit Te is írtál.

A vitaképességhez elsősorban etikai érzék és társas intelligencia szükséges. Ezek pedig nem függvényei a méretnek.

A filmben említésre kerül egy sztereotípia, hogy mi Németországot a kertitörpék országának látjuk, erre próbáltam utalni. Tehát félreérthető volt a fogalmazás.

Bachról még sosem hallottam, de most utánanéztem. A lelki békéjéről nem írnak sajnos semmit, de tény, hogy igazi gyerekgyáros volt a figura.

Egyébként nem is akartam én vitába szállni senkivel, főleg nem a dinoszauruszokkal. Ahhoz én túl kicsi vagyok.

Kedves cty!

Jórészt egyet tudtam érteni hozzászólásásval, azonban két ponton mégis vitatkoznék.

"nekik ez csak egy jópofa kusturicáskodás marad, ugyanúgy, mint ahogyan nekünk a kertitörpék."

Lehet, hogy csak félreérthetően fogalmazott, de a kertitörpék nagyon nem kusturicás dolgok, jóllehet tényleg nevetségesek. Szerintem a germán néplélek aljának a manifesztációi, tipikusan nyugat-európai termékek.

"Aki békében él a világgal és saját magával, az nem fog tudni maradandót létrehozni, csakis jellegtelen fércmunkákat."

J.S. Bach megvolt, nyuszómuszó?

Istenem, ennyi karaktert elpocsékolni. Hiszen Janisch Attila már megmondta:

"ezek a filmek VITATHATATLAN minőséget képviselnek"

Éretted? Vita nincs!!!!

"A tehetséges fiatal vizionárius zseni végre rendes pénzből megmutathatja a világnak szabadon szárnyaló mesés fantáziáját." No, már azért nem annyira fiatal, de evidens, hogy így is ő kapja a fődíjat, hiszen ha sikerült a filmje, ha nem, ezzel legalább lehet ösztönözni őt a későbbi nagy alkotásokra. Mert nincs más, akiben bízni lehetne. Persze könnyen lehet, hogy tényleg ez volt a legjobb film, a kínálatot elnézve.

A mindent elárasztó részletek filmje ez. Remek tud lenni, amikor egy rendező olyan, mint az aranypók és ügyel a részletekre, de az már nem oké, ha el is veszik bennük. A sok-sok szédítő és sokmindent feltáró oldalfahrt (vagy mi) során belekóstolhatunk különféle helyszínekbe és karakterekbe, arcokba is. Fellininél ezek az arcok adták a film alaphangulatát, itt nem mások csak, mint színes díszitőelemek. A hosszan kitartott, főszereplőre bámuló tekintetekről már ne is beszéljünk, de ez annyira nyilvánvaló, hogy csak homage lehet, ami egy szép dolog és tapsot érdemel, a Cinecittát idéző tengerpartjával együtt. De a fel-felbukkanó arcokon kívül sem ismerünk meg senkit sem igazán, legkevésbé a főszereplőt.

Merthogy a Delta után ismét nyakunkba kaptunk egy passzívan sodródó főhőst, aki szinte a hegedűművészhez hasonló faarrcal játssza végig a szerepét, pedig ha a közönséget és a saját lányát magával akarja ragadni, ahhoz játszani kell, belefeledkezni a mesébe. És ez a mai fiatalfilmes passzivitás-trend egyébként is idegesítő; nézd meg a Fish Tank-ot, ami jónéhány sebből vérzik, de mégis van lelke, mert a főszereplőnek van motivációja (azért említem pont ezt, mert ez friss élmény). Itt senkinek sincs motivációja semmire, még csak azt sem tudjuk, mi elől menekül a lány az álomvilágba. A végén ugyan sirdogál egy kicsit (talán csak hogy meghassa a gyámügyest?), de addigra a néző már kiment a moziból.

A rendező láthatólag nagyon szivesen nézi a főszereplőnő arcát, jó sok közelit kapunk. Sajnos azonban a hölgy nem egy Monica Vitti, hogy élvezet legyen nézni másfél órán át, de ez már bizonyára személyes preferencia kérdése. (A szerző meglátása a magyar filmekről, hogy az átlagos arcú, ezért sokféle szerepet eljátszani tudó szinpadi szinészek elárasztják a filmeket, pedig oda karakter kell és ezeknek az embereknek olyanjuk nincsen. Nézz meg egy Törőcsik Marit, egy Latinovicsot, egy Cserhalmit, mindjárt más, ugye? De ez már egy másik téma.)

De nem csak az arca kifejezéstelen, hanem a hangja is. Már akkor is fogtam a fejem, amikor monoton hangon darálta a vásári közönségnek a mesét, de amikor a zárójelenetben beszélt a kislányhoz az áruházban, az valami annyira hétköznapira sikerült, hogy ha korábban nem ábrándultam volna ki a filmből, akkor történt volna meg. Persze, ez is rendezői instrukció volt, mint minden. Vagy ha már annyira kijózanító akarok lenni, akkor nem lebegtetem, meg svenkeltetem azt a kamerát, hanem lerakom végre egy állványra és berakok néhány állóképet az áruházról: igen, itt a kegyetlen valóság, mindig ide térünk vissza, ha felébredünk. Ha álomba ringatunk, nekem az is jó, én engedékeny vagyok, de akkor tessék úgy is beszélni. Szegény lány nem annyira erős, hogy el tudjon vinni egy egész filmet a hátán, pedig igyekezete nyilvánvaló és becsülendő.

Elárulok egy titkot, de ne mondjátok el senkinek: a nézők szeretik a szinészetet. Lehet, hogy néhány kritikus fanyalog, amikor ilyet lát, de nem kell velük törődni, ezek velejükig kiégett alakok; a nézők imádják, amikor valaki játszik. Nem azért mennek moziba (már ha mennek), hogy fapofákat lássanak, mert azt ők is tudnak csinálni otthon a tükör előtt. Bizony, a néző ilyen egyszerű szerkezet; amelyik meg nem, annak úgysem tetszik semmi sem.

Kicsiben jobban működött a rendező világa; ez a film tipikus esete annak, amikor megmérettetik az alkotó, sokkal több pénzből dolgozik, mint korábban (bár ezt nem tudom, csak sejtem, hogy így lehetett). Ilyenkor kiderül, ki az, aki valóban méltó ilyesmire és ki az, akinek beletörik a bicskája. Azt sem mondom, hogy egy újravágás segítene, mert láthatóan nincs nyersanyag, amiből ezt rendesen meg lehetne csinálni. Az egyes jelenetek így is sokszor indokolatlanul hosszúnak tűntek, Pascal bemutatkozása például zéró előremozdulást jelentett a történetben. De persze néha kell ilyen is, főleg ha ki kell tölteni valamivel a játékidőt.

A képek önmagukban szépek voltak ugyan, de maguk a kameraállások hatalmas káoszt suggaltak; mintha az operatőr a helyszínen improvizált volna, semmilyen koncepciónak a jelét nem látni sem a plánozások ritmusában, sem a nézőpontokban. Ha be akarjuk rántani a nézőt a filmbe, főleg ha ilyen mesefilmről van szó, nem szabad őt lépten-nyomon kizökkenteni ebből a világból. A rengeteg kameraváltás és a ritmustalan vágások állandóan előtérbe tolták a rendezőt, ami megbocsátható első, második filmeknél, de egy sokadik filmnél már hiba. Megint csak a földrészeken átívelő nagyravágyás jut róla eszembe: a kevesebb talán több lett volna.

Ami meg a drámai fordulatokat illeti, nagyon becsapva éreztem magam, amikor a tűzoltózenekar kiszabadította a lányt. Semmi nem indokolta előtte, hogy ez így megtörténhet, nem voltak a történetben ezt megelőző utalások arra, hogy ennyire szabad lenne az átjárás a fantázia és a valóság között. Ócska kifogás azzal takarózni, hogy az álmokban és a képzeletben bármi megtörténhet. Álmai és képzelete mindenkinek van, jó rendező, meg egyáltalán, művész akkor lesz valaki, ha ezeket meg tudja mutatni olyan embereknek, akik ébren vannak. De dramaturgiai tévedésekről felesleges is beszélni, mert ez a film nyilvánvalóan nem hagyományos módon akar mesélni. Mozgóképek, jelenetek impresszionista kollázsát látjuk csupán; ami önmagában még nem lenne baj, de akkor nem kellene ráerőltetni erre a narratívát, hanem megadni magunkat a szürrealizmusnak, mert a félmegoldások sosem működnek. Pedig nem is vagyok ellensége az újdonsült formáknak, a hangulatfilmeknek: az Overnight például egy egész jól sikerült kis darab volt, bár tény, hogy sokan utálták és pont emiatt. Ebben a filmben hasonlóan háttérben van a történet, de nincs hangulat, ami helyette az előtérbe tudna kerülni.

Nem véletlen azért, hogy nem került be a berlini versenybe. És hogy a két latexban álló figura vicces? A németeknek lehet; hozzájuk ez a "műfaj" azért közelebb áll, mondhatni, önmagukon nevetnek ("erre a fesztiválra a legelőkelőbbek járnak, művészek, politikusok..."), de az a közönség, amelyiknek én is tagja voltam, teljes csendben volt ekkor is és az egész film során is. Mondjuk nekem is vicces lett volna, ha ez a két figura úgy jelenik meg előttünk a semmiből, hogy azt sem tudjuk, hol vagyunk és hogy ők vajon Szőke kapitányék reinkarnációi -e az új kábelcsatorna-reklámmal, vagy sem. De ha már tudjuk, hogy ők bizony oda valók, ahol találkozunk velük, akkor nincsenek kontextuson kívül, ego nem is lehet vicces. És ha már a németeknél tartunk, ők azért is tudnak szívből nevetni egy ilyen balkáni történeten, mert őket ez az egész nem érinti, nem ismerik és nem is akarják ismerni ezt az univerzumot, nekik ez csak egy jópofa kusturicáskodás marad, ugyanúgy, mint ahogyan nekünk a kertitörpék.

De mit is várhatnánk attól a rendezőtől, aki már 35 évesen, a negyedik filmjeként azt a témát választja, hogy milyen kegyetlen élete van a filmrendezőnek. Amikor az Off Hollywoodot néztem, akkor is végig az volt az érzésem, hogy itt bizony valakinek elfogytak az ötletei. Hiszen mikor csináljon valaki filmet a filmezésről, ha nem akkor, amikor alkotói krízisben van? Fellini megint, persze; csak itt is szembeöltő a különbség a zseni és a játszani akaró kisgyerek között. És ugyan az olasz mesternek az volt gyakorlatilag az utolsó filmje, de akkor már több film volt a háta mögött, mire itéletet mert mondani saját magáról és a szakmájáról; fiatalon az ember inkább örüljön, hogy játszadozhat a nagy mogulok pénzén. Persze lehet mondani, hogy az Off nem a filmezésről szól, hanem a fiatal korosztály kríziséről és Fellini filmje is a nőkről szól, de mégsem lehet elhatárolni a figurát a szakmájától, mert napi szinten követjük őt benne, "ő maga a szakma", hogy egy klasszikust idézzek.

Aki békében él a világgal és saját magával, az nem fog tudni maradandót létrehozni, csakis jellegtelen fércmunkákat. Tessék a családépítésre koncentrálni, az is lehet olyan érdekes, mint a filmezés, ha lelkesedéssel csinálja az ember; vagy ha az nem tetszik, otthagyni az egészet a p.ába, irány franciahon és csinálni a jó filmeket. Mert a tehetség az talán még meglenne, mondjuk Luc Besson produceri irányítása alatt egész érdekes dolgok születhetnének. De ha nincs feszültség az alkotóban, nincsen a dramaturgiában sem, és ha nincs feszültség, nincsen motiváció sem. Ekkor kapunk ilyen langyi alkotásokat, pl. ha már szóba került az olasz mester, a Júlia és a szellemekhez tudnám talán ezt hasonlítani, amit csak azért nem néztem végig, mert ingyen volt, de ne kérje senki, mert már nincs meg.

A film során többször volt az az érzésem, hogy egy sokszáz millió forintból készült családi home videót látok, ami egy betörés során egy mindenre elszánt disztibútor kezébe került. A százmilliókkal nincs baj, mindenki onnan szerez pénzt a home videójára, ahonnan tud és így legalább látszik is a filmen, hogy ez a három ember mennyire szereti egymást. Ez megintcsak egy nagyon szép dolog, pár év múlva majd elő lehet venni és nosztalgiával átitatott pillanatok közepette megnézni a házimozin a stúdiólakásban. De addig is vissza kéne rakni a padlásra.

Mielőtt azonban erre sor kerülne, javaslom, hogy akiknek elsőre tetszett, nézzék meg másodjára is. Hasonlóan negatív élményre számíthatnak, mint az Intim fejlövés című opusz azon lelkes rajongói, akiket másodjára már finoman szólva, nem bűvölt el a film. Apropó, az említett fejbelövés volt ezelőtt az utolsó, amit kóstolóképpen bevállaltam a nemzeti termésből; már az sem most volt, de afelé hajlok, hogy ha néhanapján fel akarom mérni, hogy hol tart a magyar, ennél ritkábban is megtehetem.

Végezetül egy kis anekdota. Későn értem a vetítésre és nagy lendülettel ledobtam magam egy szabad helyre, mert az ugye akad mostanság. Aztán amikor láttam, hogy biCabrio komplett egész mondatokat mond, akkor rájöttem, hogy ez az új Scorsese filmnek nem csak az előzetese lesz, hanem a teljes film, gyorsan átsiettem a másik terembe, ahová a jegyem szólt. Isteni jel lett volna ez a tévedés?