Az édentől keletre

Korrekt! Mutogatni kéne némelyik balfasznak, aki filmes újságírónak képzeli magát. Szép munka!

Ez jobb, mint a film! (Sajnos.)

Játsszunk rendezősdit!

Ma leugrottam a sötétszobába, megnézni egy magyart. Egy magyart, akit Kolorádó Kidnek hívnak. Na, gondoltam, ha már ilyen amcsisak vagyunk, akkor legyen hozzá popcorn meg kóla kisérőnek. Azt nem mondom, hogy a kukorica jobb volt, mert belement a fogamba és a film legalább nem ment bele semmibe, bár ez lehet inkább hátrány, mint előny.

Látszik, hogy elsőfilm, látszik, hogy szerelemgyerek és látszik rajta valami olyasmi is, hogy a rendező minél több dolgot akart belepakolni, sok-sok évet átölelni, sok-sok stílust megmutatni - lehet úgy érezte, több lehetősége nem lesz filmet készíteni? Azt mindenesetre már tapasztaltuk többször, hogy az ilyen fiatalos lendületnek milyen következményei szoktak lenni. A végeredmény általában elég langyos, ez is. A tarantinós dolgok láthatóan hatással voltak az alkotóra -közismert tény ez a rajongás-, de az említett rendező korai munkái azért ennél sokkal kiforrottabbak voltak, tudott a káoszból, egy szüntelenül összevissza csapongó elme termékeiből egységet kovácsolni. (Az már más kérdés, hogy aztán ő is önmaga paródiájává vált és az újabb dolgai már egyre hanyagabbak és nem jobbak, legfeljebb drágábbak ennél.)

A részletek? Nem tudom, mennyire érdemes foglalkozni velük, mert teljesen tipikus, mondhatni megszokott hibák, amiket rendszerint minden bizonyítani vágyó rendező elkövet. A szleng jópofa, de inkább kizökkent a filmből, minthogy berántana a korba. A nyelv egy roppant érzékeny szerkezet, szinte érintésre robban, sokkal érzékenyebb, mint a kép, nagyon vigyázni kell vele. Ha a néző azon gondolkodik, hogy mit is hallott az imént, az nem sokban segíti a történet átélését. Az idő- és helybeli ugrások nem váltak a feszültségfokozás javára, sőt azt sem nagyon éreztem, hogy egyáltalán hová akar kifutni a dramaturgia. A kameramozgásokban sem volt koncepció, úgy éreztem, mintha a rendező csak játszani akart volna, de ugyanez volt a zenékkel és a plánozással is. Pl. kapunk egy közelit a strandos pultoslányról. De kit érdekel ő? Mit számít? Na de mindegy is, ezekbe kár belekötni, nyilván ez a káoszos dolog volt a koncept, de ennyi pénzből és ennyi tehetségből csak ennyit lehet kihozni. Ilyen szempontból nagyon hasonlít a film egy másik, hasonlóan lelkes és későn érő kezdő bemutatkozására, a Pánik című alkotásra, ahol szintén a kevesebb több lett volna.

De mondom, azért nem akarok ezekkel behatóbban foglalkozni, mert nem is vártam mást. Kizárólag a főszereplő Nagy Zsolt miatt vetemedtem rá erre a filmre, nem érdekelt sem a csontig lerágott 'ötvenhat, sem egy újabb cinephile rendező bemutatkozása (ezek mind egyformák úgyis), nagyjából előre lehetett tudni, hogy mi lesz ezeken a frontokon. De ez a fickó, ez a színész viszont borzalmasan erős: van néhány snitt, néhány arcközeli a filmben, amikor szinte lejön a vászonról - és teszi ezt mindazok ellenére, hogy láthatóan nem a megfelelő rendező kezei alatt volt kénytelen dolgozni. Nyugodtan mondhatjuk, hogy kihozta ebből a legtöbbet, de valahogy végig úgy éreztem, hogy közelében sem járt képességei maximumának. Arról nem is beszélve, hogy mire belemennénk egy jelenetbe, a vágás átvisz minket máshova és így ő hiába volt benne a felvételkor, ha mi meg kiesünk belőle. Nem megyünk vele együtt végig az érzelmeken, apró intenzitás-darabkákat kapunk csupán így, elmarad a varázslat. Itt a börtönös-vallatós részekre gondolok, amiket talán egybe kellett volna fűzni, hogy kapjunk egy 20-akárhány perces blokkot, ami tényleg berántotta volna a nézőt, mondjuk úgy mint -ha már szóba került a példakép rendező- a Kutyaszorítóban raktár-jelenetei.

Kár, hogy manapság sehol a világon nem készülnek már igazán jó filmek, ahol szükség lenne ilyen intenzitású jelenlétre, amit ez a fazon képes ereje teljében produkálni, így valószínűleg szépen csendben elszáll majd az idő felette is anélkül, hogy lett volna legalább egy olyan szerepe, amikor tényleg csak ő és tényleg csak róla és tényleg ott van végig. Ahol mi belelátunk a lelkébe és ő belelát a miénkbe. Persze nem tudom, hogy elég érett lenne -e egy ilyesmi szerepre, de úgy érzem, hogy már közel van hozzá. Hiszek a film ikonteremtő képességében, de manapság ez nem divat már, nem akar senki ikonokat látni. Az emberek nem akarnak már hinni.

Visszatérve magára a filmre, azt nem tudom, hogy minek ilyesmibe belenyomni 5 évet. Úgy értem, ha már ekkora időről van szó, ami egy ember életében nem kevésnek számít, akkor nem lehetne jobb a végeredmény? Tisztában vagyok a forgatást akadályozó tényezőkkel, de itt mégsem egy huszonéves lelkes végzős főiskolás szárnypróbálgatásairól van szó, hanem egy sokat látott férfiember hosszasan érlelt munkájáról. Miért nem lehet jobb, ha már ennyi idő volt átgondolni, tervezgetni ezt az egészet? Van egy tippem: mert ez a mozi iránti rajongás sok embert behúzott már a csőbe. Hiányzik az a hideg, könyörtelen távolságtartás a műtől, ami az igazán nagyok, meg persze a hiperprofi iparosok sajátja.

De ugye mindezeket előre tudtam, nem ért meglepetés, ezért már az elején fájt a szívem, amikor csak miattam indították be a vetítőgépet a teremben, tudván, hogy itt bizony nem lesz részem semmiféle cinematikus megváltásban. Most írjam azt, hogy az ilyenek miatt nem néznek az emberek magyar filmet? (Na nem mintha a film előtti blokkban sugárzott igazi amcsi előzetesek közül bármelyik is felkeltette volna a figyelmemet.) És akkor most meg azt olvasom, hogy készül egy ehhez nagyon hasonló film, ahol az alkotók még be is vallják, hogy nem érdekli őket, ha nincs közönség, mert "örülni kell minden magyar filmnek"... Persze ez sem meglepetés, hiszen a magyar sosem tanul a hibáiból. Ebben vagyunk jók.