A Filmvilág decemberi számából
Nem harcias filmek
JAPÁN ’68
A 60-as évek a nemzeti önérzetét gazdasági fellendüléssel és olimpiarendezéssel visszanyerő Japánban is a változás évei voltak. Ebben a trendváltásban a japán film új hulláma élenjárt. A szélsőséges diákmozgalmat széles értelmiségi hátország támogatta, a filmesek közül Oshima, Wakamatsu, Adachi, Terayama. A diákmozgalom kemény magja később a nyílt terrort választotta, és megalapította a világ egyik legveszélyesebb szélsőbaloldali terrorszervezetét a Sekigunt.
EMBER JUDIT
Ember Judit filmjei túlnyomórészt tiltott politikai témákat, történelmi szégyenfoltokat forszíroztak. Visszatekintve mégis úgy tűnik, mélyebb, súlyosabb oka volt a hatalom dühének. Nem voltak ezek harcias filmek. Csak az emberek elmondták bennük csöndesen, szemrehányás, lázongás nélkül, hogy mi történt velük, és ez tűrhetetlen volt.
PAUL NEWMAN
Legjobb filmjeiben szerencsére nem bízta rá magát férfias vonzerejére. Hozta a figurát, mindig szellemesen csavarintva rajta egyet: a sima szájú szépfiúkat, a kedves csirkefogókat, a sebzett lelkű, együttérzést keltő, de mégiscsak veszélyes gazembereket, az elbukókat, az életük kátyújából még egyszer, utoljára kikászálódni próbáló veszteseket. Sok minden elfért ezekben a figurákban, csupán egy hiányzott belőlük: a macsó és autoriter Amerikai Hős.
JOHN CARPENTER
„Vékony, bajuszos férfi, cigarettával – megjelenésében John Carpenter nem is különbözhetne jobban attól a rendezőtől, akinek legismertebb filmjével (Psycho) az ő leghíresebb munkáját (Halloween) szokták összefüggésbe hozni. A Carpenter és Hitchcock közötti távolság azonban a legkevésbé sem csak a külsőre vonatkozik; annak ellenére, hogy némely filmjük valóban mutat rokonságot, nem az angol mester szolgált példaképként Carpenter számára, hanem egy nála sokkal nehezebben megragadható, ám nem kevésbé szerzői alkotó: Howard Hawks. Az idén hatvanadik évét betöltött Carpenter valójában Hawks egyetlen igazi örököse: a „láthatatlan stílus” és a műfaji változatosság eminens követőjeként nincs olyan filmje, amelyben előtérbe tolakodna bármiféle személyesség, miközben a professzionalizmus és a zsánerhagyományokból való – hol rendhagyó, hol tradicionális – építkezés az összetéveszthetetlen rendezői univerzum lehetőségét sem zárja ki. A legkorábbi rövidfilmeket leszámítva, mintegy három és fél évtizeden ível át Carpenter eddigi munkássága, bár az alkotó mostanság inkább egyes műveinek érdektelen remake-jei révén került reflektorfénybe, mintsem saját teljesítményével (hét éve, A Mars szelleme óta nem állt elő moziforgalmazásra szánt nagyjátékfilmmel). Carpenterről gyakran hallani, hogy „a horror nagymestere”, alapvetően fantasztikus műfajokban érzi otthon magát, s tevékenysége a nyolcvanas évek dereka óta már nem az igazi: a rendező tehetsége megfakult, filmjeinek színvonala drasztikusan csökkent, s kezdeti sikerei óta csak halmozza az egymásra licitáló csalódásokat. Ha van is igazság ezekben a kritikai megjegyzésekben, mindenképpen korrigálásra szorulnak…”
