Egy filmapa

Utálom, hogy múlt időben írok ezekről

 

 

1992-ban elsőévesen a főiskolán ülünk az egyik teremben, beszélgetünk, új tanár érkezik, aki filmrendezést, dramaturgiát, színészvezetést – ezt mind egyszerre? – fog tanítani nekünk. Magyar, de svéd.

Kivágódik az ajtó, egy Porsche sebességével az ajtótól az egyik asztalhoz rohan egy férfi, lobogó zöld félselyem ingben, fehér szemüvegben, hátrafésült fehér hajával, szájában szipka, benne a piros Marlboro, leül, két kézzel az asztalra csap, gyorsan bemutatkozik, majd közli, hogy mivel Svédországban a 60-as években bevezették a „Te Törvényt”, tegezni fogjuk egymást. Hozzáteszi, filmrendezést fog tanítani nekünk, ami azért marhaság, mert azt nem lehet tanítani, majd komoly arccal mondja, erről van egy alapvicce, de mi biztos nem ismerjük, elmondja a viccet, röhög rajta egyet, sejtette, hogy nem ismerjük a viccet, megjegyzi, hogy ettől kezdve ránk kíváncsi, kik vagyunk mi, meg hogy ezen gondolkodjunk el, mert ez lesz a tananyag. Olyan sebességgel beszél, hogy cirka 5 perc alatt alig vesz levegőt, gyorsan megjegyzi, ha nincs kérdésünk, ő menne, mert sok lesz a dolgunk, annyit mond, nem érti, miért vagyunk ennyire csendben, miért nem kérdezünk. Aztán az asztalra csap megint, közli, hogy nála nyugodtan cigizhetünk, foga közé szorítja a szipkáját, és kirohan. Olyan volt, mint valami jelenés.

Lehetetlen összefoglalni egy egész életet. Főleg a Herskóét. Már tényszerűen is sok. Sokan elmondták már, az első klasszikus, amerikai értelemben vett stúdió producer volt a 60-as években. Hogy nélküle nincs magyar filmes új hullám a 60-as években. Hogy kiváló magyar filmrendezőket tanított, segítette őket első filmjeikhez, Szabó István, Sándor Pál, Gyarmathy Lívia, Simó Sándor, Grunwalsky Ferenc, hosszú a sor. Hogy első filmje, a Vasvirág cannes-i, az itteni utolsó, az N.N., a halál angyala velencei versenyfilm volt. Hogy 1970-ben elhagyta az országot, és Svédországba ment.

 

És megint a főiskola. Az első 2 évben az egész osztály mindent csinált: rendeztünk, operatőrök voltunk, színészkedtünk. Azt mondta, ha nem tanulunk színészetet, ha nem mi irányítjuk a kamerát, ha nem magunk tanuljuk meg a tempót vágás közben, soha nem fogjuk megtanulni, mi is ez a bonyolult, nehezen körülhatárolható szakmunka, amit filmkészítésnek hívnak.

A színész szakon nem engedték, hogy a párhuzamos színészosztállyal együtt dolgozzunk, ő kivívta. Arra hivatkozott, hogy meg kell tanítani, milyen a filmszínészet. (Közülük az egyik színészhallgató, aki az egyik gyakorlat közben kamerázott, azt mondta, most értette meg, mit jelent színésznek lenni.) A színészet, a filmrendezés neki annyit jelentett, ne félj, sőt akard megmutatni, ki vagy, legyél kíváncsi. Az improvizációs gyakorlatok alatt nagymama volt, trafikos, bohóc. Emlékszem, kitalált helyzetgyakorlatokat, ahol a gyávát, a büszkét, a boldogat, a szerencsétlent kellett „játszanunk”, ő kérdezett, aztán mi is kérdezhettünk. Mi döbbentünk meg és estünk zavarba, hogyan vesz rá, hogy a legőszintébbek legyünk (magunkhoz is), és hogyan enged be minket az ő világába. (Amikor visszanéztük a felvett beszélgetéseket, megmutatta, ’látod, itt mellébeszélsz, mert a kérdésre nem azonnal válaszolsz, túlgondolkozod, ’)

„Kizavart” az utcára, ott keressünk témát, és odakint csináljunk belőle filmet. Egy ötletre nem azt mondta, jó, vagy rossz, hanem a felvett alapanyagot nézte, és, hogy nekünk személyesen mi közünk az anyaghoz. Utálta a fixeket, arra biztatott, „kézből lőjünk”. Olyan intenzív szeretettel, ránkfigyeléssel, élettel teli szabadsággal tanított, osztott meg velünk mindent, amit és ahogy csak egy apa tud. Egy filmapa. Azt mondta, ő abból tanul, amit mi csinálunk.

Egy akkori producer hallgató, aki a legjobb angol filmiskolában tanult, nemzetközi koprodukciót akart egy rövidfilmhez, az osztályból kiválasztott egy operatőrt, és engem, mint rendezőt. Sokáig írtuk a könyvet egy angol forgatókönyvíróval, Angliában és itthon is. Az utolsó változatot nagyon szerettem. A végleges verziót az angliai tanárok mégis átjavíttatták.

Herskóval szombat délután vártuk a faxon átküldött könyvet. Együtt olvastuk. Megkérdeztem tőle, szerinte melyik a jobb. Azt mondta, ez mellékes, nekem kell eldöntenem. Egy rövid percre utáltam ezért a mondatáért. Csuromvizes lettem, azt hittem, rámomlik a Szentkirályi utcai épület. 15 perc alatt lehetetlen dönteni. Csendesen megjegyezte, már másfél óra telt el azóta. Kegyetlenül szembesített, hogy minden döntésért vállald a felelősséget. Sok minden más mellett ez is a rendező dolga.

Utálom, hogy múlt időben írok ezekről. Utálom, hogy ezekről nem a rendszeres osztálytalálkozókon beszélünk. Utálom, hogy nincs mobilja, mert nem lehet bármikor elérni. Utálom, hogy idén nem volt osztálytalálkozó. Utálom, amikor más pirosmarlborót szív. Utálom, amikor meglátok valakit szipkával a szájában. Utálom, ha olvasom a disszidálási búcsúlevelét, és rájövök, hogy ma is aktuális. Utálom, ha utálják.

Egy mazlista, aki a viccei után mindig vigyorgott és kicsit kinyújtotta nyelvét.

A Mr. Vertigo c. regénynek ez az első mondata: „12 éves koromban jártam először vízen”. Ez az utolsó: „Így”