Tarr Béla a Guardian-ban

"Az orvos kocsmába vezető sétája a szakadó esőben hosszú, heroikus úttá válik. Egy férfi mozdulatlan tekintete bányavárosának csilléire szegeződik. A dühödt embertömeg apokaliptikus pusztításra készül egy halott bálna baljós jelenlétében. Tarr Béla magyar filmrendező világának képei ezek, akit elmélkedő ritmusa és hosszú, kidolgozott snittjei Andrej Tarkovszkij álom-spiritualizmusával, vagy Jancsó Miklós, a csaknem elfeledett magyar mesternek lassan kibontakozó tablóival rokonítanak.

Tarr elképzelt univerzuma mindazonáltal teljesen önálló világ – noha hosszú mellékösvényeken át jutott el hozzá. Kulcsszava a türelem – legújabb filmje, a Werckmeister harmóniák elkészítése négy évbe (és hét operatőrbe) került. Türelmet vár el a közönségétől is – hírhedt magnum opusa, a Sátántangó hét és egy negyed óra hosszú.

Hosszú ideig Tarr műveit a brit filmbarátok csak hírből ismerhették – filmjeit errefelé ritkán vetítették, olykor persze összefuthattunk egy-egy francia vagy amerikai megszállottal, aki a Sátántangó vetítéséről jövet vérbenforgó szemekkel az elviselhetőség határát súrolóan hosszú snittekről és állandóan zuhogó esőről mesélt. Tarrért Susan Sontag különösen rajongott, filmjeit „a szabályok hősies megszegői” közé sorolta, akiken a filmművészet jövője múlhat.

Tarr az NFT (Nemzeti Filmmúzeum Mozi) retrospektívje alkalmából titokzatosság által körülvéve érkezett hazánkba. Művei kapcsán viszont oszlatni akarja a rejtélyességet. „Amikor filmet csinálunk – mondja, – csak konkrét dolgokról beszélünk, hogy hova tesszük a kamerát, hogy mi lesz az első és az utolsó kép. A művészetről vagy Istenről mi soha nem beszélünk.”

A „mi” Tarrt és Hranitzky Ágnest jelenti, aki több, mint 20 éve alkotótársa és minden filmjének vágója. A pár feltűnő jelenség bohém feketében, hozzá illő sállal. Hranitzky, aki nem beszél angolul, időnként odasuttog valamit Tarrnak. Megkérdezem, hogy az ördögben tudmegvágni egy olyan filmet, mint a Sátántangó, amely igen méretes snittekből áll. „A lényeg az – fordítja szavait Tarr, – hogy tudni kell, mikor nem szabad vágni.”

Tarr és Hranitzky nem mindig csináltak a Sátántangóhoz hasonlóan rejtjeles filmeket. Korai műveiket kemény társadalmi realizmus jellemezte – munkásosztálybeli helyzetrajzok szűk, klausztrofóbiás keretben. Tarr soha nem tartotta magát politikus filmrendezőnek. „De remélem, van társadalmi érzékenységünk – mert persze mindig a szegények és a csúnyák oldalán állunk” – mondja.

Első filmjét Tarr 16 évesen készítette, majd 1979-ben készült el első játékfilmje, a Családi tűzfészek, egy kínos pillanatkép egy fiatalasszonyról, aki a súlyos magyarországi lakáshiány miatt kénytelen apósáékkal lakni. Az 1981-es Outsider egy ifjú bohémről és italos-kábítószeres barátairól szólt. Ez a film éppannyira volt szembeszállás a kor magyar filmművészetével, mint a politikai rendszerrel, véli Tarr. „A film tele volt szar dolgokkal, hazugságokkal. Nem kopogtattunk az ajtón, hanem egyszerűen bedöntöttük. Friss, új, igaz és valódi dolgokat hoztunk be. A valóságot akartuk megmutatni – anti-filmekkel”

Tarr és Hranitzky azt a kritikát kapták, hogy a társadalom fősodrából kilógó figurákról csinálnak filmeket. „Azt mondtuk, számunkra a gazdagok lógnak ki.” Szembeszálltak Magyarország „puha” cenzúrájával, de amikor az 1980-as évek elején más kísérletező filmesekkel stúdiót alapítottak, munkájukat az államvezetés betiltotta. A filmélet hivatalos irányítói megmondták, hogy Magyarországon nincs számukra jövő, így a pár átmenetileg Berlinbe ment afféle száműzetésbe.

A kommunista rezsim összeomlása után, Tarrt és Hranitzkyt hazahívták, és így végre megcsinálhatták a Sátántangót, Krasznahorkai László regényének régóta tervezett adaptációját. Filmjeik ekkora radikálisan megváltoztak: mintha minden a sár, az alkohol és az árulás omladozó és lehangoló világában történne. A táj éppoly fontossá vált, mint a színészek. „A helyszínnek minden filmünkben arca van – mondja Tarr, – mint egy színésznek.”

Filmjeik hosszabbak és lassabbak lettek: „Költőibb dolgokat akartunk csinálni” – mondja Hranitzky. „Kezdetben – teszi hozzá Tarr – csak beszéltünk a társadalmi konfliktusokról, aztán csak nyitottunk és nyitottunk. Meg kellett mutatnunk a tájat és az időt is.” Első táj-filmjük titokban készült 1987-ben: a Kárhozat, melyet Krasznahorkaival közösen írtak – egy noir-szerű árulási történet egy bányászvárosban. „Amikor helyszínt kerestünk – emlékezik Tarr, – folyton a csillék kerültek elénk. Szörnyű idő volt, nagyon szegények voltunk, és valamit csinálni akartunk, de csak egy volt biztos: a csillék nem álltak meg. Ezeknek a filmeknek a legfontosabb része a helyszín – meg kell találni a vizuális elemeket, valamit, ami igazi.”

Majdnem rituálisan átható ritmusával a Sátántangónál hatásosabb filmes rémálmot elképzelni is nehéz. Egy vidéki közösségről szól, amelyet egy álmessiás fellépése zilál széjjel, de a cselekménynél fontosabb az azt felépítő tabló – a tehenek nyitófelvonulása, a séta a törmelékviharon át, vagy a kislány, aki a cicáját kínozza. Tarr hangsúlyozza, hogy ez utóbbi jelenetet állatorvos felügyelete mellett végezték, és a macska ma is egészségben éli világát Budapest melletti házukban. A részeges jelenetek ellenben éppoly igaziak, mint amilyennek látszanak – Tarr tanúsága szerint a felvételkor a társulat teljesen el volt ázva.

Könnyebb kezdőpont lehet a Werckmeister harmóniák, melynek még szürrealistább cselekménye – cirkusszal, egy óriásbálnával és egy Herceg néven emlegetett sötét demagóggal – David Lynch munkáira emlékeztethet. Krasznahorkainak a film alapjául szolgáló regényét, Az ellenállás melanchóliáját olvashatjuk úgy is, mint a rendszerek összeomlását kísérő politikai opportunizmus példázatát: az 1989-ben írt könyv figyelemreméltóan megjósolta a posztkommunista világ egészének jövőjét. Tarr filmjébe nehezebb világos politikai jelentést beleolvasni. Hranitzky szerint az Óz, a nagy varázslóhoz áll közel. Tarr számára a film mindenekelőtt a készítéséről szólt, különösen a statiszták hordájának menetéről a fagyban. „Soha nem gondoltunk politikai összefüggésekre. A 600 munkanélküli férfi igazi volt, igazi ruháikban, igazi csúfságukban, és ez az igazi szegénység. Minden igazi volt – olyan, mint egy dokumentumfilm.”

A fesztiválhálózatban Tarr lassan mesteri státuszba emelkedik, de ettől még nem talál könnyebben pénzt a filmjeire. „Ha elkezdünk egy filmet – mondja, – mindig a nulláról indulunk.” Hranitzkyval már új filmjüket tervezik, egy Georges Simenon-adaptációt, amelyben ismét a hely szelleme lesz a legfontosabb. „Tengerparton játszódik, így kénytelenek vagyunk Magyarországtól távol forgatni.” Tarr a helyszínkeresést szokás szerint lelkiismeretesen végzi. Mindeddig nem talált olyan várost, ami elég csúf lenne a forgatáshoz."

Jonathan Romney - GUARDIAN
2001. Március 27
_mozivadasz