A 2003-as év magyar filmjei

Minden belefér

Első kérdés: szól-e ez az év valamiről? Bármiről, amiről azt mondhatjuk ennek az évnek volna jellegzetessége, vagy legalább most kezdődik, most tetőz, esetleg most fejeződik be a hazai filmben? Ha van ilyen   merült föl a kérdés   van-e ok éppen ezt díjjal nyugtázni, esetleg díjjal bátorítani? Az hogy az év idős mesterek filmjeinek bemutatóival kezdődött, és azután nagyon hamar fiatalok jöttek, és mondhatni, uralták az esztendőt   olyan jelenség, amiről hamar eldöntöttük, úgy is, mint értéket kereső kritikusok, hogy észrevesszük, de azért sem díjazzuk. Mert hogy a fiatalság nem érdem.
Tényleg nem az. Ezzel együtt, a végeredmény mást sugall: díjazottjaink szinte kizárólag negyven év alatti filmcsinálók, illetve negyvenes filmcsinálók harmincöt év alatti színészei. Ha tényleg az értéket kerestük, akkor minket is meg kell, hogy lepjen a végeredmény: új nemzedékek nem csupán filmjeik száma szerint tolakodtak a régiek elé, ami tényleg nem érdemelne jutalmat, hanem ők szállították az értéket is.

Valahogy amúgy is, mintha néha provokálóan, már-már bántóan fiatalos film-világkép akarna kikerekedni a tavalyi esztendő terméséből: és ez már nem is az alkotók korától függ: végül is ebből a szempontból lehet esztendő-szimbólumnak tekinteni, hogy az éves bemutatók sorát Sas Tamás huszonéves leányzóval indítja (Szerelemtől sújtva), azután tizenéves leányzókkal zárja le az Apám beájulna moziba kerülésével. E nagy zárójel kellős közepén – nyári bemutatóval - pedig ott van András Ferenc a Szent Lőrinc folyó lazacaival. Mintha bizony idős, vagy idősödő mesterek is kötelezőnek éreznék, hogy fiatalokat szolgáljanak! Mintha bizony valamilyen, „Új Hollywood” negyed századdal ezelőtti közönség-váltásához hasonló nemzedékcsere magyarországi pillanatában volnánk: miszerint nem elég hogy egy egész társadalomból szorultak ki középkorúak és öregek, de filmet csinálni sem érdemes már nekik, sem populáris mozidarabot, mert hát a plázák népe fiatal, sem elit kulturális produkciót, mert hát az alternatívok fiatalok, sem reménybeli kultusz-filmet, mert hát kultuszban eleve az ifjúság utazik. És mert nekik készülnek a filmek, eszerint kell tematikát és szereplőt választani, ami egy kortárs filmcsinálónak jön magától értetődően, egy idősebb esetében viszont akár érezhetünk is a dologban valamiféle természetellenes erőlködést, mintha ez az egész amolyan alkotói túlélési technika része volna, hogy az öregedő kisebbség is ott keresse a fontosat és az érdekeset, esetleg eladhatót, ahol a fiatal többség. Ebből a szempontból, Makk Károly tavalyi filmjében, mely egyébként szintén nyitotta az évet, ha más nem, legalább az öreges dac, amennyiben téma és színészek csak azért is idős nagyságok, magasra értékelendő.

Nemzedéki váltás, és alázatos nemzedéki alkalmazkodás: ez volna hát az esztendő első jó érzékelhető karakterisztikuma. Ezt akkor tudomásul lehet venni, díjazni viszont önmagában nincsen rajta mit.

A második sajátosság még mindig ide kapcsolódik. Vegyük észre, hogy a már évek óta létszámban szaporodó fiatal rendező-nemzedék most már elég számos ahhoz, hogy hasadni is tudjon. Voltunk néhányan, akik úgy képzeltük, ebben a posztmodern világban a hazai elit-film és a tömegfilm alkotói már soha többé nem különölnek egymástól: könnyű és természetes lesz az átjárás, és semmi olyasmi nem ismétlődik, mint mondjuk a hatvanas évek hősi korszakában, a szerzői film születésének és felmagasztosulásának idején. Talán így is van, ám ma már a fiatal rendező nem feltétlenül ezoterikus álmok álmodója.  Mostanra – 2003-ra - derült ki igazán: fiatal, sőt első filmes alkotó akarhat ezt is, azt is. Ragaszkodhat, mint valamennyi szépreményű ifjú annak idején az art-mozik közönségéhez, de ha pénzben és populáris dicsőségben utazik - már megcélozhatja multiplexeket. Teljesen más alkotói - mondhatni, „karrier-stratégiák” ezek, mégis ugyanabból a körből, ugyanabból a korosztályból. Ami más, mint a hatvanas években: a multiplexek felé kacsingatók egyáltalán nem számítanak a szakma páriáinak. Sőt. Magától értetődően díj és méltatás jár nekik, és ha verseny van, magától értetődően közös pályán versenyezzen Fliegauf Benedek Rengetegje Antal Nimród Kontrolljával. Szakma, zsűri, kritikusok, fesztivál-közönség: legyen most már örökre mindenevő.

Jancsó Miklós: Kelj fel komám, ne aludjál!

Még milyen más tanulságot hozott az esztendő? Talán már megállapítható elegendő konkrét példa birtokában, hogy erre az évre végképp formát kapott, és egyre inkább elismerteti magát az az alkotói törekvés, mely durván realista, mégis fantasztikus látványokból, szokatlan hangulati közegekből, gazdag de ellentmondásos érzelem- és gondolat-társítások lehetőségeit kínáló mozgóképes univerzumokból próbál újmódi, nagyobb közönségnek is izgalmas filmet gyúrni. Voltaképpen régi kísérlet ez: rosszabb, jobb, nagyon jó, sőt klasszikus magyar filmek tartoznak abba a körbe, melyek mégiscsak együtt sugallják e kísérlet lehetőségeit, hogy mire jó a fantasztikus játéktérnek értelmezett amúgy nagyon valóságos tér vagy éppen nagyon valóságos idő. Ritkán de régóta készülnek ilyen fantasztikus univerzumok, nyomorból, bűnből, történelemből. Emlegethetnénk bizonyos Szomjas-filmeket, Tóth Tamástól a Vasisten gyermekeit, emlegethetjük más regiszterben Gothárt („mese- és mítosz-sztálinizmus” – lásd: Részleg, lásd: Hagyjállógva Vászka), más szinten Tarrt, vagy Jancsó újabb opuszait. Vagyis persze, hogy született ilyen eddig is, de ebben az évben mintha ez volna a norma. Elvarázsolt lakótelep Dyga Zsombor Tesójában, elvarázsolt nyolcker megint Tóth Tamás Rinaldójában, elvarázsolt lepusztultság megint Szomjasnál a Vagabondban, elvarázsolt (vagyis teljességgel történelmi-valóságos és mégis teljességgel fantasztikus) forradalom Kardos Sándor Telitalálatában, hogy a Kelj fel komám!-ról most ne is beszéljünk. És ehhez jön még az évzáró sikerfilm, a Kontroll, egy valóságos de sosem látott, és fantasztikus földalatti metró-univerzummal. A Kontroll jó úton van, hogy legalábbis hazai pályán kultuszfilmmé váljon, ugyanazon recept szerint, mint akármely más globális kultuszfilm az utóbbi húsz évben. Eszerint mindenek előtt kell a közeg. E közeg mindennél fontosabb. És jó, ha nem csillog, jó, ha a pusztulás kulissza-folyama. A recept úgy szól: Ha alkotóként e közeget kitaláltad, és életre keltetted (még a régi idők mintái szerint: Blade Runner- től Alien-ig, Mad Maxtől Mátrixig), akkor minden más mellékes.

A magyar filmben viszont, ahol a közönség-vonzás hagyományosan mégiscsak a vígjáték kiglancolt enteriőrjeihez kötődik, itt valami vadonatújat érezhetünk. Meglehet, egy budai lakótelep nem apokalipszis utáni sivatagi roncstelep, meglehet a piros metró szerviz-alagútja nem egy rozsdás teherűrhajó baljós járatrendszere: mégis, nagyon nagy dolog, hogy ezekkel az ismerős de fantasztikussá tett közegekkel úgy tűnik, mostantól be lehet népesíteni hazai mozi-termeket. Akár a multiplexekét is. Mondhatjuk: ez is fiatalok újítása, fiataloknak.  

Mi van még? Vannak a szélsőségek és kivételek. A látványvilág mellett, mely hagyományos magyar filmes érték, az idei termésben mintha kulcsfontosságú volna a zene. Egy Bánk bán, egy komplett Mundruczó-féle operafilm a Jött egy buszban, egy zenével kirakott Jancsó-darab, egy táncfilm Grunwalskytól, több filmben betét-dal, és éppen a kultuszfilm-ambíciókat erősítő sok-sok különleges szerzett muzsika. És azután az év fesztiválsikereket halmozó produkciója, a Fliegauf Rengetegje. Nem zenés, de zenei szervezésű produkció.

Néhány mondat még a dokumentumfilmekről, kísérleti- és kisjátékfilmről. Az utóbbival kezdve: kisjátékfilm van, mennyiségben gyarapszik, minőségben virágzik. Igazi kísérleti film nincs, vagy alig van. Tudva, hogy mi mindent kínál ma a digitális kép-preparáció, ami a formát érinti, és mi mindent kínál a tartalom számára a mozgókép burjánzó kortárs elmélete, melyet ugyancsak a multimédia termékenyített meg – a kísérleti film hiányzik.
Ami dokumentumfilmet illeti:  közvetlenül a rendszerváltás után minden a történelmi tényfeltárás körül forgott, ennek volt dömpingje, ezen teljesítmények között oszlottak meg a díjak. Ezután a mozgóképes nyomozás jött divatba, esetleg botránnyal, leleplezéssel. Még később, amikor már elegendő idő és tanulság összegyűlt, következtek a többrészes, tanulságos látleletek. 

A mostani termés alapján ezek – történelem, botrány, látlelet – mind egyszerre létezik. Ugyanakkor pusztán emiatt – vagyis a lelet, az ügy, a leleplezés révén – már nem emelkedhet ki semmi. Mondhatni, különleges konjunktúrája mára semminek sincs. Mostanra leletek és ügyek közül az emelkedhet ki az a film, ahol az ügy mellé emberi arcot, plasztikusan láttatott emberi sorsot is mellékel a rendező. Természetesen volt ilyen a tavalyi évben. Amiből hiány van: dokumentum-vicc, dokumentum-groteszk, dokumentum-morbid, esetleg dokumentum-önreflexió. Szó sincs róla, hogy e három film-fajtához mellékelni tudnék definíciót. Mindenesetre valami hiányzik. Bármi, ami játékos tud lenni.

Lehet, hogy ez a hiány megmarad. A magyar dokumentumfilmes univerzum nagy tételszámú, de egyszínűen komor világ. És úgy tűnik komorságát egyelőre őrzi is, teljes szigorúsággal.

Hát ennyi volna, ami, sokunk sejtése szerint, a 2003-as játékfilm-termést jellemzi. Látványos nemzedéki őrségváltás; merész közeg-keresés a magyar kultuszfilmekhez, a lepusztultság fölfedezett szépségei által; plusz a zene.
Egyébként pedig a nehezen fordítható angol kifejezéssel „ everything goes…” Minden belefér. Minden lehet sikeres, és lehet bukás is: van bohózat és melodráma, elvarázsolt mozi, és kosztümös produkció, nagyon drága és nagyon olcsó film. Próbálkozik mindenki mindennel. Vagyis az idei termés alapján egyelőre nem várható, hogy külföldi fesztiválokon az általában vett magyar filmre az első képsorok alapján ráismernek a mozgóképes nemzet-karakterisztikumok szakértői. Mint tették ezt, leginkább a hatvanas-hetvenes évek fordulóján. Pedig nyilván van, akik szerint nem volna baj, ha a hazai mozgóképművészet ismét ilyen irányt venne. Van, aki szerint nagyon is jó volna, ha egy-, esetleg két-, esetleg három esztendőhöz tartalmi természetű, igazi egységesítő vonásokat találhatnánk, mely akár iskolát is teremt, és aztán markánsan rögzül a világ filmértőinek tudatában, észrevétetve megint nemzeti filmgyártásunkat. Nos, aki ilyet vár, annak díjainkkal valószínűleg csalódást okoztunk. Úgy tűnik, még a láthatáron sincs ilyesmi.

Ha tetszik – ez az iskola- és szekértábor-hiány ugyancsak az idei termés tanúsága.

A magyar filmre tehát – úgy a maga általánosságban - továbbra sem ismer rá semmiféle nemzetközi fesztiválközönség. Várható viszont, hogy bizonyos fiatal alkotókra néhány esztendő múlva igenis rá fognak ismerni. Kézjegyük már ma is összetéveszthetetlen.