A filmkritika kritikája
Primitív világkép, személyeskedő kritikusok
Báron György moderátor két, az online és a nyomtatott sajtót egyaránt jól ismerő szerkesztő-kritikust kért fel vitaindítónak, előadásuk után a többi meghívott filmkritikus/szerkesztő, majd a hallgatóság is szót kaphatott. Báron elmondta: egy új kritikusgeneráció, az online fórumok megjelenése és egyre nagyobb számban való jelenléte, valamint a filmkritika új keletű oktatása mind alapos okot adnak egy vitadélutánra.
A felszólalók sorát Schubert Gusztáv, a Filmhu főszerkesztője és a Filmvilág főszerkesztő-helyettese nyitotta meg. Szerinte a filmkritika változásai csakis a nagy kulturális átrendezőzés részeként értelmezhetők. A minőségi újságírás Amerikában éppúgy visszaszorul, mint nálunk. Az internetes kritika térnyerésének vannak előnyei (demokratizálódás, új tehetségek), de a veszélyeiről sem feledkezhetünk meg– előadásában is jórészt a negatívumokról beszélt. Schubert kifejtette: az „instant”, azonnali hatásra játszó online kritikák sarkos fogalmazása lehet előny, ám ha felszínességgel és agresszivitással párosul, az lejárathatja az egész filmkritikus szakmát. Jellemző, hogy az ilyen kritikák írói egyáltalán nem ismernek kételyeket, a gyors, instant-kritikák ráadásul nélkülözik a kritikaírás valódi lényegét: hiszen ezek már nem is kívánnak elemezni – sőt az elemzést negatívumként tartják számon –, holott a kritikus írás közben el kellene, hogy merüljön a filmről való gondolkodásban, hogy ezzel eljusson olyan mélységekig, ameddig a néző már nem szokott eljutni.
„Ezeknek a kritikáknak nagyon leegyszerűsített a világképük, és elterjedt a megmondóemberek kultusza is” – mondta. Schubert úgy vélte, ezek a roppant magabiztos, de felszínes megmondóemberek kizárólag az egyes és az ötös osztályzatokat ismerik, s az egyes nem csak a filmnek szól: nem ritka a személyeskedő, konkrét alkotókra utazó hangnem sem. „Tudvalevő, hogy társadalmak nem csak a fegyveres barbár hadak pusztítása nyomán mehetnek tönkre – hanem attól is, ha a társadalom nem tudja átadni a kultúrális értékrendjét a következő generációknak. Ennek oka az is lehet, hogy ha nem találjuk meg a megfelelő hangot a közönség felé” – zárta mondandóját Schubert.
Vaskó Péter, a Filmvilág egykori szerkesztője sem igyekezett túlzottan világosabb színeket keverni a sötét hangulatba: egyfajta mottóként kijelentette, „korunk a bölcsészek alkonya”. Vaskó nem győzte az online kritikaírás hátulütőit sorolni: a kattintékonyság uralmát, s hogy így tele kell írni a szöveget bizonyos hívószavakkal; a gyors publicitást, amiért az írónak nincs ideje érlelni cikkét, s nincs idő rendes szerkesztői szöveggondozásra sem; egyúttal a gyors feledésbe merülést, hogy értelme se legyen sokat foglalkozni a tudvalevően nem az örökkévalóságnak szánt szövegekkel...
Vaskó úgy tapasztalta, hihetetlen mértékben beszűkül a netes kritikusok gondolkodása: sokan egyetlen egészen apró témában mélyednek el rendkívüli módon – de a témájuktól akár csak egész kicsit eltérő kérdésekben is teljesen tudatlanok, „hiszen az a másik blogger szakterülete”. Hozzátette: a magas kultúra eltűnt a közbeszédből, mert míg a nyolcvanas években egy új Greenaway-film széles körben beszédtéma volt és lehetett, ma ilyesmiről már álmodni sem lehet.
A Mozinet ügyvezetője, Böszörményi Gábor új – s kevésbé apokaliptikus – témát vetett fel. Kifejtette, szerinte az egybegyűlt kritikusok célja bizonyára az, hogy az eddig lefestett kritikákkal, kritikatípussal szemben sok olvasóhoz eljuthassanak a minőségi cikkek is – a kérdés pedig az, hogy lehetne ezt elérni. Beszámolt egy projektről, melynek részt vett a szervezésében: vidéki iskolákat, gimnáziumokat látogattak meg, hogy a Mozinetet népszerűsítsék, s az eredmény lenyűgöző volt. A diákok legnagyobb része azt mondta, eddig fogalma sem volt, hogy létezik ilyen újság, ám ezentúl olvasni fogja, és sajnálja, hogy eddig nem tudott róla. Böszörményi mondta ki a délután első pozitív szavait is: úgy véli, ma sem születik kevesebb jó kritika, mint húsz éve, csak épp nehezebb megtalálni ezeket a megnövekedett információhalmazban.
Stőhr szerint lehetetlen megkerülni az internetes publikációt. "Én azonban egyáltalán nem szeretnék ezentúl rendszeres időközönként hívószavakat elhelyezni a szövegeimben, tudván, hogy azok nélkül elkattintanának az olvasók.” Stőhr hozzátette: a netes kritikákból nem csak az értékítélet, de az értelmezés is hiányzik: ha rendelkezik is egy adott tudással a kritikus – például arról, milyen filmekben fordult elő korábban egy adott szimbólum, ott hogyan használták, ki utalt még erre stb –, nem tudja mindezt mihez kötni, nem tudja megmondani, jó-e vagy rossz, amit látunk.
Gyárfás Dorka, az [origo] Filmklub munkatársa – az egyetlen, aki a fiatal kritikusgenerációt képviselte a meghívottak között – némiképp árnyalni próbálta az eddigieket. Beszélt a netes filmkritika magyarországi kialakulásának idejéről: mikor az Index megszületett, a rivális [origo]-nál épp az volt a policy, hogy szubjektív kritikának nincs helye a portálon. Ezt kívánta ellensúlyozni az Index homlokegyenest ellenkező szerkesztési elveivel. Gyárfás szerint az ő generációja és az idősebbek között talán a „szocializáció” a fő különbség, hiszen az ő korosztálya számára már a neten egy kattintással elérhető angolszász lapok jelentették az etalont. Vaskó Péterre reagálva elmondta: a [origo]-nál nem a legfőbb elvárás a minél nagyobb kattintás-szám, (Gyárfás Dorka kérésére a következő mondatban kiegészítést teszünk - a szerk.) így ez semmiképp nem is megy a minőség rovására. Amelyik téma megkívánja, akár 4-5 oldalon keresztül is kitart, legfeljebb az olvasó nem kattintgat el az utolsó bekezdésig. De ez a szerzőt sosem akadályozza meg abban, hogy teljes egészében kifejtse a mondandóját
Gyárfás szavaira reagálva s egy hallgató kérésének engedelmeskedve a moderátor Báron György bevallotta: amiről eleddig szó volt, valóban nem az[origo], sokkal inkább az Index. „Mert amíg az [origo]-t azért nem olvasom, mert nem az én világom, az Index egész egyszerűen szégyenteljes és hihetetlenül primitív” – fűzte hozzá.
Gelencsér Gábor az ELTE Média – és Filmtörténet tanszékének tanára utolsónak jutott szóhoz, ám ezt nem is sajnálta túlzottan: „nincs sok közöm ehhez a kattintott kőkorszakhoz”, jelentette ki; ráadásul, mint elmondta, nem is tud piaci szempontok, a a klikkelések száma felől tekinteni a filmkritikára, amely mindig is alkalmazott műfaj volt. A magyar kritika – állapította meg – esszéisztikus beállítottságú; s a kiérlelt nyelv nem biztos, hogy ma is mindig eljut a közönséghez. A cél az volna tehát, hogy a könnyedebb nyelvhasználat jelen legyen ugyan, de ne menjen a szakszerűség rovására. Ám ennek ellenére úgy érzi, filmszakos diákjainak hiába akar, nem tud kortárs kritikákat feladni kötelező irodalomként.
A beszélgetés hallgatói mindazonáltal próbálkoztak a „pánikhangulat” elűzésével. Egyikük, Szekfű András filmtörténész, esztéta kifejtette például, hogy észre kell venni: a filmszakmában a változás 1895 óta tart, egyfolytában és rendületlenül, nincs ok tehát a rémületre most sem. Hozzátette: attól még, hogy a papíralapú médiában nincs eszköz az ilyesmi mérésére, tudható, hogy sok olvasó ott ugyanúgy csak a leadet vagy az utolsó bekezdést olvassa el, akár az interneten. Ráadásul nem egyértelmű az sem, mennyire jön be például az Indexnek az erős nyelvezet, hiszen csak a főoldal nézettségi adatai nyilvánosak, az egyes cikkekéi nem; s egyébként is, mindaz, amiről szó volt, nem egyéb, csak egy új stílus – az ilyesmi születése pedig teljesen rendjén való. Schubert erre megjegyezte, hogy a vitában részt vevő filmkritikusok közül szinte mindenki szerkeszt honlapot is, tehát szó sincs arról, hogy félnének az internettől; a felszínességtől féltik a kritikát, nem a világhálótól.
A vitát a Schubert első szavaiban felvetett kérdésről – magára találhat-e az elbulvárosodott filmkritika – hosszasan, talán végeérhetetlenül lehetne folytatni; ám szemben egy netes fórummal, a terembérlés ideje véges, s határt szab a kibontakozó vitának – a beszélgetés előadók és a hallgatóság közötti konszenzus hiányával zárult.
(A beszámolóban Schubert Gusztáv és Báron György kérésére utólagos módosításokat tettünk - a szerk.)
