A FILMTÖRVÉNY TERVEZETÉNEK HITELES TÖRTÉNETE - ahogy a Filmművészek látják
Ám a mégoly alapos és minden részletre kiterjedő előkészítő munka sem óvhatta meg a filmszakmát attól, hogy csaknem egy évbe teljen, amíg lecsillapodott az átalakulás okozta megrázkódtatás. Ebben az időszakban egyetlen film készült el csupán, az amit még az átalakulás előtt indítottak el, a többiek azonban csak vártak, amíg végre valóban minden a helyére került: az aláírások a szerződéseken, a kinevezéseken, az új emberek a régiek helyén, az új gondolatok a régi és új fejekben, és így tovább.
Aztán végre lehetett tovább dolgozni, azt tenni, amit a filmeseknek jobbára tenniük kell: filmeket készíteni.
Így telt el a következő tíz év.
II.
Most, 2000. decemberétől kezdődően, alig egy hónapon belül már a sokadik írás, nyilatkozat kerül a sajtónyilvánosság elé arról, hogy valami új finanszírozási rendszer alapjait próbálnák megvetni a kulturális minisztérium köreiben. Némely cikket Várhegyi Attila kulturális államtitkár úr maga jegyezte szerzőként, a többiben interjúkat adott.
Az írásokból és a nyilatkozatokból megtudhatjuk: nagy átalakulás, reform előtt áll a magyar filmgyártás, sőt az átalakulás szinte már a végéhez is ért, hiszen februárban a minisztérium felállítja a filmfinanszírozás új intézményét, a “Filmközpont” névre keresztelt, centralizált csúcsszervezetet.
Az optimista hangú írás és nyilatkozat problémamentes állapotokat mutat: mintha minden a legjobb irányban haladna, ráadásul a filmes szakma teljes egyetértésével, sőt annak javaslatai alapján.
Az optimizmus és a feltétlen bizalom hangulata azonban alig sugárzik, alig sugározhat túl a minisztériumi irodák falain, mert a filmgyártás és filmfinanszírozás megújításának terve és különösen a lebonyolítás mikéntje valójában súlyos problémákat vet fel, a filmszakma nagy többségét aggodalommal tölti el.
Az alapvető probléma az, hogy néhány kollégánk kivételével a magyar filmszakma még mindig semmi konkrétumot sem tudott meg arról a tervről, amelyről Várhegyi Attila kulturális államtitkár úr ír, illetve nyilatkozik. Nem tud semmit sem egyénenként, sem pedig csoportjainak vezetői szintjén. Ezek a “minisztériumi tervek” olvasható, tanulmányozható, megvitatható formában nem jutottak el az érintettekhez.
A filmszakmának a “titkos minisztériumi tervekkel” ellentétben arról van tudomása, hogy 2000 május-júniusában széleskörű szakmai egyeztetés folyt a filmtörvény tervezetéről.
Az Országgyűlés elé terjeszthető, a szakmai és a kormányzati elvárásoknak is megfelelő, valamint a pénzügyi előírásokat kielégítő filmtörvény megszövegezése és elfogadása tíz éve váratott magára. Az elmúlt év közepén először tűnt úgy, hogy a politikai akarat egybevág a szakmai igényekkel, s most először sikerül a törvény tervezete mögé a legszélesebb szakmai egységet odaállítani. A szakma nyilvánossága előtt megvitatott törvény is az elkerülhetetlen átalakulást szorgalmazta, sőt annak demokratikus garanciáit biztosító forgatókönyve volt - lehetett volna!!! Akit érdekelt, elolvashatta az alakuló, formálódó szöveget, amelyhez megjegyzéseit, javaslatait hozzáfűzhette, sőt ezt a törvény elkészítői, Tóth Erzsébet miniszteri biztos és csapata várta, szorgalmazta is. A Filmművész Szövetség Játékfilm Szakosztályának vezetői jogi szakértők bevonásával, többhetes munkával elkészítették a törvény-tervezet korrekcióját, de hasonló munkát végzett a Dokumentumfilmes Szakosztály is.
Aztán elkészült a végleges változat - ez több internetes fórumon, mind a mai napig bárki számára elérhető, olvasható. A szakma nyugodt volt - tudta, hogy újfajta körülmények között kell majd dolgoznia, de tudta azt is, mi a változás lényege. A törvény biztosította, hogy az a demokratikus elosztási, finanszírozási rendszer, amely a 10 évvel korábbi átalakulás során létrejött, nem szűnik meg. A Mozgókép Közalapítvány nem omlik össze, a szakma által demokratikus úton választott tagokból álló és három évente újraválasztott kuratóriumi rendszer megmarad. - Évek óta ez az elismert művészekből, szakemberekből álló testület választja ki azt a másféltucat forgatókönyvet, amelyekből nagy valószínűséggel aztán film készül. Woyzeck, Gyerekgyilkosságok, Sátántangó, Simon Mágus, Nekem lámpást adott kezembe az úr, Részleg, Közel a szerelemhez, Szürkület, Hosszú Alkony, Csinibaba, Witman fiúk - a filmcímek és a felsorolás hosszan folytatható lenne, jelzik, hogy a Közalapítvány kuratóriumai helyes döntéseket hoztak. Ez a testület, minthogy tökéletesen független a politikától és a megválasztását követően a szakmától is, kizárja a lobbizásos, a kijárásos, kilincseléses pénzszerzés lehetőségét. Ilyen módon a legjobban annak a generációnak kedvez, amely a rendszerváltást követően lépett színre, és szerencsére soha nem tapasztalta meg ezeket a módszereket. Mi, filmalkotók évtizedek óta először érezhettük politikailag függetlennek magunkat Magyarországon.
Hogy mégis szükségessé vált egy szerkezeti változás, azt az indokolta, és tette halaszthatatlanná, hogy az Alapítvány rendelkezésére bocsátott összeg a megalakulása óta eltelt tíz év alatt a változatlanságában egyre kevesebb lett. Az elosztható pénzösszeg állandóságával szemben a filmgyártás költségei, a piacivá váló gyártási körülmények között teljesen elszabadultak, megsokszorozódtak. A Közalapítványtól pályázati úton nyerhető összeg egyre kevésbé, sőt már felében, harmadában sem fedezte a filmek gyártási költségeit. Az egyéb helyekről kapható támogatások pályázati rendszere pedig összehangolatlan maradt, egy-egy film elindításához három-négy, formailag is teljesen eltérő pályázatot kellett benyújtani.
A 2000. júniusában megszövegezett - a szakma előtt ismertetett és az általa támogatott törvény tervezete a szerteágazó pályázati rendszert egységesítette, és két egymást kiegészítő, egymást támogató formában határozta meg: az egyik egy normatív forma volt, amely meghatározott kritériumok teljesítése alapján (a film nézettsége, fesztiváleredmények stb) szinte automatikusan jelentős pénzforrást biztosított a filmterv számára, a másik a szelektív elosztási rendszer, amely a kuratóriumi alapon működő közalapítványi rendszer megtartása volt - ugyancsak bővülő pénzalappal. A normatív forma a szélesebb közönségigényt kiszolgáló filmek gyártásának kedvezett volna, míg a pénzek szelektív elosztása az alacsonyabb költségvetésű, kisebb nézettségre számító, de az eltelt évek során is jelentős nemzetközi sikereket elérő filmes műhelyek és alkotóik számára biztosított volna folyamatosságot. A pénzforrás növelését egyrészt a szakmában már eddig meglévő pénzforrások összevonása, valamint az eddig még el nem ért források felszabadítása (kereskedelmi televíziók, forgalmazási adó, stb) biztosította volna.
Itt tartottunk 2000 júliusában.
A filmes szakma az Országgyűlés őszi időszakára várt, remélve és bízva abban, hogy a filmtörvény végre, a tíz éves várakozást követően révbe jut - ami nem csupán a filmkészítés honi körülményeinek kedvezett volna, de számos európai pályázati lehetőség elérését is lehetővé tette volna ez eddig abból - törvény hiányában - kizárt magyar filmesek számára.
Zajlott a költségvetési tárgyalás, de a törvényről egyetlen szó sem esett. De nem is eshetett, hiszen a szakmai vezetés által a Kulturális Minisztérium elé terjesztett tervezet nem került sem a kormány elé, sem pedig az Országgyűlés Kulturális Bizottsága elé. Biztos forrásból tudni, hogy e bizottság tagjainak a költségvetési tárgyalás ideje alatt, még semmilyen konkrét információjuk nem volt a szakma részéről, a NKÖM elé terjesztett törvény-tervezetről - csupán annyit hallottak, hogy még folyik a filmes szakmával való egyeztetés a szöveg végelegesítése ügyében.
Ez azonban nem volt igaz!
Mert mi is történt, történik valójában?
Még az elmúlt év derekán, a törvény megszövegezését és a minisztérium elé terjesztését követően folyosói mendemondák, híresztelések, suttogó információk kaptak szárnyra arról, hogy hiába készült el a törvény szakmával egyeztetett tervezete, az a kormánynak, a minisztériumnak nem fog kelleni, azt a kormány, a minisztérium nem akarja, mert van helyette valami más, amit a szakmai nyilvánosság megkerülésével, de a politika közelségének melegében mások készítenek elő:a szakma néhány tekintélyes kort megélt és tekintélyes életművet létrehozó személyisége, akik azzal a javaslattal éltek a minisztérium felé, hogy nem a törvény a fontos, hanem az erős kéz, a centralizált hatalom.
Ez az elképzelés kezdetben úgy tűnt, szinte szóról szóra átvette a szakma által kidolgozott törvény-tervezetben megfogalmazott elképzeléseket, “csupán” a demokratikus garanciák hiányoznak belőle. Nem véletlenül. Hiszen ez a koncepció már nem számolt a Közalapítvány működésével. A demokratikus elosztási rendszer pénzalapját a Filmközpontba olvasztaná. Néhány csúcsproducer működtetné az intézményt, amely ilyen módon erősen emlékeztetne a korabeli filmfőigazgatóságra és a stúdiórendszerre.
Mindez ekkor még csupán e szájról-szájra terjedő híresztelésekből volt kihámozható, mivel az újonnan és titokban formálódó intézmény kiötlőinek és támogatóinak nem lehetett nyomára jutni sem minisztériumi sem pedig szakmai szinten.
A Filmközpontról szóló pletykák mégis egyre hangosabbak lettek, és ezzel párhuzamosan egyre nőtt a filmes szakma bizonytalansága. A bizonytalanság a “Filmtörvény lesz-e, vagy törvényen kívüli ‘filmközpont’?” értelmetlen kérdésfelvetésében öltött testet. Azok a szakmai vezetők, akik a filmtörvény tervezetének előkészítésében részt vettek, megpróbálták kideríteni az igazságot. Az illetékesek azonban mélyen hallgattak, terveikről soha, sehol egyetlen gondolatot nyilvánosan meg nem fogalmaztak, azokba soha sehol egyetlen olyan személyt be nem avattak, akiről tudni vélték, hogy nem a Filmközpont-koncepció lelkes híve. A dolog tudói voltak a kevesek és a mit sem tudók, az információtól megfosztott, becsapottak a sokak. A titok, amely a “fű alatt” gründolt filmközpontot övezte, olyan mély volt, hogy arról még azok is hallgattak, akik kiötlésének tudorai voltak.
III.
Aztán váratlanul, 2000 december elején előlépett a filmtörvényen kívül elképzelt Filmközpont fantomja, és határozott, pénzre éhes formát öltött.
Az Országgyűlés költségvetési tárgyalásába ugyan nem került be a hónapok óta elkészült filmtörvény, de kitudódott, hogy szavazásra kerül egy, a filmes szakma előtt ismeretlen törvényjavaslat - egy utolsó pillanatban benyújtott kapcsolódó, módosító indítvány formájában, Mádi László FIDESZ, Font Sándor MDF és Kékkôi Zoltán FKgP képviselők nevével fémjelezve -, amely a Magyar Mozgókép Közalapítvány évi 1 milliárdos támogatásából 400 millió forint elvonását javasolja, és azt a NKÖM közvetlen rendelkezésére bocsátaná egy közelebbről meg nem határozott “Filmtámogatás” rovat alá rendelve.
A javaslat a Kulturális bizottság előtt elbukott (számos koalíciós képviselő is nemmel szavazott), a Költségvetési Bizottság támogatását azonban élvezte, így az Országgyűlés elé kerülését nem akadályozta semmi. Ugyanakkor jellemző, hogy a szavazás napjának reggelén még Országgyűlési szinten sem tudott vagy akart (?!) senki semmi biztosat állítani az indítvánnyal kapcsolatosan. Annyi azonban később bizonyossá vált, hogy az Országgyűlésben szavazó képviselőknek ekkor már esélyük sem lett volna a mérlegelésre, mivel a javaslat csupán egyetlen eleme volt egy harminc tagból álló csomagnak. A képviselők nem is sejthették volna, hogy az egyetlen gombnyomással megszavazott váratlan és elő nem készített pénzelvonás, milyen katasztrófát okozott volna a magyar filméletben, amelynek legfontosabb finanszírozási intézményét szándékoztak ezzel a lépéssel működésképtelenné tenni, egyik napról a másikra. Elindított filmek akadtak volna el a forgatások kellős közepén. Koprodukciós szerződések váltak volna teljesíthetetlenné és vontak volna maguk után súlyos, nemzetközi jogi következményeket stb.
Pontosan nem tudni kinek, vagy milyen szerencsének köszönhető, hogy végül a 400 milliós elvonási javaslatot tartalmazó indítvány nem került az Országgyűlés elé; nem tudni, hogy mi kényszerítette a kormányt, a kulturális minisztériumot arra, hogy végül visszavonják az indítványt. De a szándék manifesztálódott. És e szándék mögött egy kellően nem átgondolt, a valós szakmai érdekeket semmibe vevő koncepció és mohó, kapkodó sietség rejtőzött.
Azon a délutánon (2000. december 14-én), a hirtelen kitörő pánikban hetvenen gyűltünk össze a Filmszövetség vetítőjében, és vártuk az Országgyűlésből érkező híreket, a számunkra ismeretlen emberek döntését sorsunkról, szakmánk jövőjéről.
Ott és akkor vált nyilvánvalóvá hogy ez a helyzet, a titkolózások és átverések sorozata a továbbiakban tarthatatlan.
Három kérdésben fogalmazódott meg a filmes szakma értetlensége és becsapottsága:
1. Miért nem került az Országgyűlés elé a filmtörvény?
2. Létezik-e a törvényen kívül elképzelt, és a szakmai közvélemény kizárásával, a szakmai fórumok megkerülésével titokban gründolt Filmközpont terve?
3. Milyen szándékok húzódtak a 400 milliós elvonási javaslat mögött, és mi a Közalapítvány NKÖM által elképzelt jövője ezeknek a szándékoknak a tükrében?”
E három kérdés egy, a kulturális miniszternek írott levélben kapott végleges formát.
A levelet, amelyben a filmes szakma a januárban megtartandó, rendkívüli közgyűlésére meghívja a miniszter urat, két nap alatt 150 filmszakember (rendezők, operatőrök, vágók, producerek, hangmérnökök, forgatókönyvírók) írta alá.
Itt tartottunk 2000. decemberének végén.
A 150 aláírással hitelesített levél összezavarta a minisztérium titkolózó stratégiáját. Már a levél hírére, a levél minisztériumba érkezését megelőző napon heves tájékoztatási szándék mutatkozott Várhegyi Attila kulturális államtitkár úr részéről. Ekkor jelentetett meg egy saját maga által jegyzett írást a Magyar Nemzet hasábjain. Majd a levél kézhezvételét követően nyilatkozatok és interjúk sorozata következett.
Ám az elmúlt hónapok történéseit nem lehetett meg nem történtté tenni.
Szomorú tény maradt, hogy néhányan, személyes érdekek, indítékok mentén a széles szakmai konszenzuson alapuló filmtörvény tervezetének megkerülésével, annak háttérbeszorításával képzelték el a szakmai reformot, és terveikről szakmai felhatalmazás nélküli, titkos tárgyalásokat folytattak a minisztérium magas beosztású hivatalnokaival.
Ugyanakkor egyetlen eddig olvasott, eddig hallott magyarázat sem ad választ az alapvető kérdésekre:
- Miért nem a törvény elfogadása előzi meg a törvényben pontosan vázolt intézmény létrehozását?
- Miért a törvényt próbálják majd később hozzáigazítani a már működő (?) intézmény rendszeréhez?
- Milyen felelősséggel kezdenek hozzá egy alapvető szakmai reformhoz azok, akiknek az első lépése az egyedüli működő rendszer működésképtelenné tétele lett volna, anélkül hogy a folyamatosságot biztosító új rendszer akár a valóságban, akár az elképzelések szintjén, de biztosan átgondolt formában létezne?
A minisztérium - minthogy a botrány kipattant, és a Filmművészek Szövetségének sajtóban megjelentetett közleményét követően a széles nyilvánosság elé került - igyekezett behozni a lemaradást. Ötös, tízes csoportokban hívtak be fiatal filmeseket és ismeretlen szempontok alapján kiválasztott más szakembereket a minisztériumba, akiket kezdetben még meglehetősen felkészületlenül, később azonban már egyre magabiztosabban tájékoztattak a minisztériumi tervekről.
Az olvasható, írott dokumentum formájában továbbra sem létező elképzelésekből megsejthettük mi is készül itt valójában.
A Minisztérium, e lépését nem indokolva elvetette a szakmával egyeztetett törvény-tervezet javaslatait a filmfinanszírozási rendszer politikai függetlenséget biztosító szerkezeti felépítésére vonatkozóan. Ehelyett egy olyan csúcsintézmény, “Filmközpont” felállítását tervezi - a filmtörvény kormány és Országgyűlés elé terjesztését, megvitatását és elfogadását megelőzően -, amely Filmközpont részvénytársasági formában működne majd (Filmközpont Részvénytársaság) és ezért teljes mértékben az alapító, a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának ellenőrzése alá lesz rendelve. A részvénytársaság működését alapvetően a gazdasági törvény szabályozza és nem a filmtörvény, vagy bármely kulturális területet szabályozó törvénykezés. A részvénytársaság egy profitorientált szervezet, amelyben a legfőbb vezetés, vagyis az igazgatótanács, valamint az elnök és a vezérigazgató kinevezésének joga kizárólagosan az alapító tulajdonos számára biztosított - jelen esetben ez a tulajdonos száz százalékos mértékben a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma. Az elképzelések szerint az így, a mindenkori politikai vezetés által kinevezett és felügyelt igazgatóság állítja majd fel a Filmközpont Rt. egyéb szerveit, jelöli ki dramaturgiai, lektori és gyártási csoportjainak vezetőit, alkalmazottait. Jól látható, hogy ebben a rendszerben a szakma által elengedhetetlenül fontosnak tartott demokratikus kontroll nem működik, de annak nincs is helye. Sőt, biztonsággal állíthatjuk, hogy a terv lényege éppen a filmszakma önrendelkezési jogának megszüntetése, az elosztás filmszakma általi ellenőrizhetőségének a kiiktatása.
Mindezen antidemokratikus, visszaállamosító tendenciákat csak tovább erősíti, hogy miután a Magyar Állam nem tud közvetlenül a költségvetésből pénzt áramoltatni a Filmközpont Részvénytársaságba, ezért az egyedüli lehetőség a működésre, hogy az Állam illetve annak felügyelettel és működtetéssel megbízott szerve a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma rendel meg filmeket a Filmközpont részvénytársaságtól,
Vagyis a minisztériumi elképzelés mögött a politikai hatalom által megrendelhető filmek készítését biztosító lehetőség rejlik.
Az, hogy a szakma által kidolgozottés a filmforgalmazók által elengedhetetlenül szükséges járulék visszaáramoltatási rendszer ebben az elképzelésben nem működhet(!),csak tovább fokozza a feszültséget.
Jellemző az is, hogy a legtöbb szakértő (köztük néhányan olyanok is, akik kezdetben még részt vettek a minisztérium terveinek kialakításában) nem tudnak egyetérteni ezzel a szerkezeti átalakítással - számukra a részvénytársasági forma nem csupán a politikai függőség miatt, de szigorú pénzügytechnikai megfontolások alapján is elképzelhetetlen. A legtöbb szakértő a szervezet összeomlását, működésképtelenségét prognosztizálja.
Mindezen prognózisokat figyelmen kívül hagyva, sem a pénzügyi sem a filmszakmai érveket nem megfontolva, sőt azokat valósággal kirekesztve, a minisztérium rendületlenül tör tervének megvalósítására.
Mindezek ismeretében valóban kétségbeejtő, hogy a minisztériumi elképzelés forgatókönyve szerint a szerkezeti átalakítás, vagyis a Filmközpont Részvénytársaság felállítása megelőzi majd a filmtörvény elfogadását. Világosan és mindenki számára egyértelműen kitűnik ebből az elgondolásból, hogy a törvény csupán törvényesíteni fog egy törvényen kívül, vagyis törvénytelenül létrehozott formát.
Ez a pillanatnyi helyzet 2001. január 14-én.
Gondolhatnánk e helyzetet kétségbeejtőnek is, ám mindazok a történések, amelyek 2000. decemberében kezdődtek - és amelyeknek elsőszámú kiindulópontja az a 150 filmes szakember aláírásával hitelesített levél volt, amely a minisztériumot arra kényszerítette, tárja a nyilvánosság elé a titokban tartott elképzeléseket - azt bizonyítják, hogy a filmszakma összefogása nagy erőt jelent, és ez az erő lehetőséget biztosít a számunkra, hogy megállítsuk azokat, akik valódi tárgyalások, egyeztetések nélkül kívánnak a szakmánkba benyomulni, életünket megváltoztatni.
A filmszakma egy nagy pénzeket mozgató, bonyolult technikai művészet, amelynek az előrelátás, a tervezhetőség az egyik legfontosabb kritériuma.
Lehet-e, szabad-e egy egész művészeti- és iparágat ad hoc megreformálni? Szabad-e kockáztatni egy szakma életét és jövőjét, azzal, hogy kidolgozott tervek nélkül, improvizálva indítanak el egy új finanszírozási rendszert? Érdemes-e elavult elvek mentén újjászervezni azt a filmes szakmát, ahol az alkotók éppen a fiatal közönséghez vezető utat, és azt a friss hangot keresik, amivel nézőiket megszólíthatják. Megengedhetjük-e, hogy a politikai függetlenségünket újra felváltsa a politikai hatalomnak alárendelt, a politikai hatalomnak kiszolgáltatott és attól megnyomorított alkotói lét.
A fent említett néhány idősebb, sokat megélt kollégánk, akik – belefáradva a mindenkori politikai osztályokkal való küzdelmekbe - rezignáltan azt mondják: mindegy honnan jön a pénz, és mindegy milyen módon osztják szét, csak pénz legyen.
Jelen levél aláírói nem azonosulnak ezzel a magatartással: számunkra mindenekelőtt a szakma folyamatos működése és jövője a tét – éspedig nem méltóságon aluli áron.
Mindezek fényében a filmes szakma nagy többsége még mindig választ vár a miniszterétől:
Mi történik itt valójában?!
Illés György
a Magyar Filmművészek Szövetségének elnöke
Bollók Csaba
Grunwalsky Ferenc
Janisch Attila
Salamon András
Szabó Gábor
a Magyar Filmművészek Szövetsége
Játékfilmszakosztályának Vezetősége
Budapest 2001. január 14.
P.S: Január 15-én kézhez kaptuk a Miniszter válaszlevelét,
amit a közgyűlésen ismertetünk.
