A forgatás igazi happening volt

Kende János a Fényíróknál

Kende János azon kevesek közé tartozik, akik nyugaton születtek, mégis keleten munkálkodtak. Nagyanyja ötéves korában, 1946-ban hozta haza Marseille-ből, amikor úgy tűnt, Magyarországon polgári világ lesz (elmondása szerint ezért később bocsánatot is kért). Franciául gyorsan elfelejtett, '48-ban már orosz-magyar iskolában tanult, amit később otthagyott. Andor Tamás együtt járt Kendével a főiskolára, és akkor élethosszig tartó barátságot kötöttek. Ő – elmondása szerint – konfliktuskerülő, barátja pedig konfliktuskereső ember, jól kiegészítik egymást. Párhuzamos osztályuk nem volt, fölöttük járt Simó Sándor, Gyarmathy Lívia és több más nagy név a legendás első Herskó-osztályba (1964-70), amit a hároméves képzési idő miatt csak kisfilmrendező osztálynak hívtak. Kende János karrierjét gyors előmenetel jellemzi. Először Sára Sándor vette szárnyai alá segédoperatőrként. A Feldobott kő forgatását viszont otthagyta Jancsó Miklós kedvéért (helyére Andor került). Segédkezett a Szegénylegények országos helyszín- és motívumkutatásában, illetve filmre rögzítette azt. Későbbi munkáik előkészítése során előfordult, hogy tízezer kilométert is utazott szerte Magyarországon, míg megtalálták, amit kerestek (például ilyen volt az Allegro Barbaro). A Csillagosok, katonák forgatásán már segédoperatőrként dolgozott Somló Tamás mellett. Csak 26 éves volt, amikor Jancsó előléptette Somló helyére (véleménykülönbség alakult ki köztük az állandó derítés és a zoom használat terén), így első nagyjátékfilmjeként a Csend és kiáltást fényképezhette. Az operatőrcserével kapcsolatban Andor párhuzamot állított a későbbi, Grunwalsky Ferencre történő váltással. Erre Kende azt mondta, „ha úgy szerzel meg egy nőt, hogy elcsábítod, akkor ez a nő tőled is így fog elmenni”. Somló később még visszatért Jancsó első színesfilmjének készítésekor az operatőri székbe (Fényes szelek), de a rendező utána is Kendével folytatta tovább a munkát, ami egészen 1996-ig tartott. Összesen 14 közös nagyjátékfilmet jegyeznek, az 1999-es Nekem lámpást adott kezembe az Úr Pestent Jancsó Miklós már Grunwalskyval forgatta. A váltásról Kende még elmondta, hogy arra a stílusra nem lett volna alkalmas áttérni.

Csend és kiáltás

Elmesélte, hogy az első napokban Jancsó folyton le akarta őt váltani, elégedetlen volt a munkatempóval. Ennek az oka az lehetett, hogy csupán 16 nap alatt forogtak le, sietniük kellett. A pozíciója végül stabilizálódott, újításként kránt épített a farthkocsira, ennek segítségével egy mozgékonyabb világot teremtve. Érdemes tudni, hogy akkoriban nem voltak még távirányítók, a súlyos daru végén, a levegőben a kamera mellett foglalt helyet az operatőr és a focus puller is. Ezt a tömeget – ami 1300 kg-ot jelentett – nem volt könnyű kisúlyozni és mozgatni. A technikai nehézségek kapcsán Andor kiemelte a lézerszemű focus pullerek óriási munkáját. Elég csak belegondolni egy „átlagos” 300 méteres Jancsó-beállításra, ahol több száz statiszta és szereplő mozogja be a teret, akiknek egyetlen hiba miatt vissza kell rendeződniük és újrajátszani a jelenetet, a felelősség tehát nagy volt. Akkoriban a forgatáson a zajos gépektől képtelenség volt hasznos hangot rögzíteni, így nem kellett csendben maradni a felvétel alatt. Ennek köszönhetően a rendező és az operatőr hangosan kiabálva instruálhatta a szereplőket és a stábot, amire a roppant hosszúságú és bonyolult, vágatlan jelenetek miatt nagy szükség is volt. Ebből keletkeztek vicces anekdoták is, például előfordult, hogy Jancsó a mikrofont a szája előtt felejtve káromkodva szólt rá Kendére, persze ezt hallotta az egész stáb is, vagy Törőcsik Mari alig bírta elmondani monológját a képbe kószált, pávára kiabáló Miklóstól.

Ezeket a hosszú beállításokat kamerázni akkortájt (de még ma is) komoly szakmai kihívást jelentett. Nem létezett videókontroll sem, így az egyetlen ember, aki a képet látta az operatőr volt. (Ilyet először A zsarnok szívében használtak, az újítást Kende nagyon megszerette, mert demokratikus és kényelmes eszközként megszüntette a vitákat a rendezővel.) Másik nehézség volt, hogy nem szabadott elvenni a szemet a keresőről (különben az anyag fényt kapott és tönkrement), ezért Kende a balról jobbra történő mozgásokat jobban szerette, mert a másik szemével látta, hogy mikor és merről érkeznek a képbe. Első dolguk mindig az volt, hogy végigjárják az útvonalat, ahova majd a síneket fektetik. Ilyen körülmények között új formanyelvet teremteni különleges szakmai színvonalat képviselt, nem csoda hát, hogy egy-egy Jancsó-film forgatására az egész filmgyár és a szakma kivonult, „egy igazi happening volt”. A színészek is nagyon élvezték, bár feszültek voltak, hiszen egy 10 perces beállítást hiba nélkül végigcsinálni nagyon nehéz. Kende szerint „ahol sok ember mozog, azok a könnyebb, mutatósabb snittek, mert mindig találni valamit a kamerával, lehet improvizálni”.

A zsarnok szíve avagy Boccaccio Magyarországon

A Szerelmem, Elektrát 1975-ben Cannes-ban jelölték az Arany Pálmára. A film természetesen túllép a tragédia puszta adaptálásánál. Szophoklész örökérvényű története Jancsó filmjében a névtelen rémállam, és abban a hatalmukat a nép félelméből fenntartó mindenkori türannoszok ellen küzdő kérlelhetetlen dac és ellenállás meséje. Aegisztosz (Madaras József) végzett bátyával, a trójai háborúból visszatérő Agamemnón királlyal, majd elfoglalta helyét a trónon. Agamemnón lánya, Elektra (Törőcsik Mari) az ezt követő évek során csak a bosszúra és az igazságtételre szomjazott, aminek testvére, Oresztész (Cserhalmi György) visszatértével elérkezik az ideje. A több száz táncos, lovas és statiszta koreografálása és fényképezése az elképesztően hosszú és örökké mozgó beállításokban ma is lenyűgöznek, az Elektra a kifinomult Jancsó-féle formanyelvi bravúr esszenciája. A film akár egy roppant színdarab, aminek játékterét nem kötik a színpad határai, az térben jóformán végtelen, emberek és állatok tömegei járják be szigorú és jól időzített rendszer szerint. A tánc, a zene, a koreográfia, az ostorpattogtatás, a meztelenség vagy az emberek alkotta „mozgó díszletek” szimbólumok egész sorát rejti magában.

A Szerelmem, Elektra forgatásán (Fotó: Szóvári Gyula)

„Fogalmunk nem volt, mibe kerültek a filmek, el voltunk kényeztetve” – árulta el Kende. Ha egyszer elhatározták, hogy lesz film, mindenképp befejezték, került, amibe került. Előfordult, hogy egy forgatásra minden nap külön vonat szállított oda-vissza ötszáz táncost, vagy a Honvédség kirendelt ötszáz katonát vagy akár egy ejtőernyős alakulatot, akikkel napokon át vették az adott jelenetet. Ebben természetesen fontos szerepe volt Jancsó kivételes helyzetének a kultúrpolitikában. Ez azonban nem jelentette azt, hogy időnként ne cenzúrázták volna őt is (például a Sirokkó negatívjából egész monológokat vágattak ki). A hatalomnak persze érdekében állt némi engedékenység, és támogatni olyan, a nyugat szemében is jelentős filmrendezőket, akiknek nemzetközi szerepeltetése segítette az '56 utáni legitimációt. Ebből a szempontból a filmművészet kivételezett helyzetbe került, mert megengedhette magának ezt a politikai hangsúlyt. A képzőművészettel már egész másként bántak, a zenészek emigráltak, a színházat pedig kötötte a nyelvi korlát. A filmjeik jelenleg is folyó digitalizálása kapcsán Kende elmondta, hogy szeretné, ha egy teljes Jancsó-életművet adnának ki. A nézőtérről felvetődött a kérdés, hogy van-e direkt kapcsolat az operatőrség és a képzőművészet között. Andor szerint az operatőri munka a mozgások kapcsolatára épül, a képzőművészet legfeljebb indirekt módon, ízlésben, komponálásban csapódik le. Persze előfordul ellenpélda is, mondjuk egy konkrét festmény rekonstruálása filmen, de ezeket a víziókat sokszor nem lehet végrehajtani. A mozgókép nem a képzőművészet nyelvén beszél, csak hatások érik, persze kísérletek mindig történnek.

„Minden elrontott snittre emlékszem” – vallotta be Kende János, a jókról viszont gyakran azt is elfelejti, hogy ő csinálta őket. Előfordult, hogy párás lett a kereső és emiatt életlen a felvétel, vagy belógott egy sín a képbe, de ezeken utólag már nem volt mód változtatni (az utómunka ma egy pillanat alatt megoldaná ezt). Andorral szenvedélyesen beszéltek arról a folyamatos izgalmi állapotról, az állandó felfűtöttségről, amik egy forgatás mindennapjait jellemzik. És bár a munka sportos életvitelt követel, „ha esténként nem iszol egy kicsit, egész éjjel svenkelsz”. Ez olyan dolog, ami elvonási tünetekkel jár, mikor már vége. Ilyen elvonási tünetei Kendének nincsenek. Egy idő után már nem lelte örömét a dologban, ezért hagyta abba nem sokkal Miklóssal történő elválásuk után (a Magyarország 2011 szkeccsfilmben egyszer még újra forgattak), ezt valószínűleg könnyebbé teszi számára, hogy taníthat. Néha álmodik róla, hogy forgat, de ilyenkor mindig valami baj lesz (otthon hagyja a fénymérőjét vagy leejti az objektívet), de boldog, amikor télen a fűtött autójában elgurul egy forgatás mellett, és nem neki kell kint fagyoskodnia. Egyébként 60 játékfilm után 70 évesen tartalékba menni keveseknek sikerül. Az este legmeghatóbb pillanata az volt, amikor levetítették azt a kis egysnittes születésnapi ajándékot, amivel pár évvel ezelőtt lepték meg őt. A kamera perceken keresztül halad végig a hosszú sorban egymás után az objektívbe mosolygó családtagokon, barátokon, tanítványokon, mire megállapodik a pipázó Jancsó Miklós arcán, aki sietve beáll a körbe, hogy a többiekkel együtt egy óriási 70-es számot rajzoljanak a domboldalra.