A hang maga a természet
Beszélgetés Balázs Elemérrel
filmhu: A testvéred is zenél. A zene nálatok családi hagyomány?
Balázs Elemér.: A családtagjaim sokféle műfajban tevékenykednek a komolyzenétől a folklóron keresztül a szórakoztatóiparig. Főleg a férfiak zenélnek nálunk. Az anyám apja, az apám apja, az apám, és persze mi ketten az öcsémmel. Ugyanakkor senki nem erőltette, hogy hangszert ragadjunk. Teljesen természetesen jött. Már hatéves koromban elég egyértelműen „szétvertem” otthon mindent, úgyhogy a szüleimnek nem volt más választása, mint beíratni a zeneiskolába.
filmhu: Normális, hogy valaki hatévesen dobverőt ragad? Egyáltalán mi az ideális kor ebben a műfajban?
B. E.: 10-12 évesen ideális belevágni, úgyhogy én egy kicsit korán kezdtem, de egyre több olyan tehetséges gyerekről hallok, aki ugyanebben a korban kezd tanulni. Egyébként nagyon érdekes volt az első találkozásom a zeneiskolával. Odamentem a hangszerhez, s bár még soha életemben nem ültem dobnál, dobfelszerelésem sem volt, úgy tűnt, mintha mindig is tudtam volna rajta játszani. Ugyan még nem értem el mindent, automatikusan a kezemre esett a hangszer, mintha már tanultam volna rajta játszani. A tanár persze el volt ájulva.
filmhu: Eztán jöhettek a családi zenélések?
B. E.: Sajnos nem zenéléssel teltek a mindennapok, mert az apám rengeteget utazott, az öcsém és köztem pedig 11 év van, azaz amikor én már javában gyakoroltam, őt még pesztonkálni kellett. Később azért előfordult egyszer-egyszer, hogy összeült a család. Apám klarinétozott, az öcsém zongorázott, én meg doboltam.
filmhu: Honnan jött a jazz? Voltak „könnyebb” korszakaid is?
B. E.: Édesapám hozott egyszer külföldről egy George Benson bakelitet. Nyolc éves voltam akkor, de megfogott. Éreztem, hogy ez valami más. Többet jelent, mint addig bármely zene. Egyébként nyitott vagyok más stílusokra is, de ma már én is eléggé meglepődöm például azon, hogy valaha Kisst hallgattam. Innen nézve enyhe túlzásnak tűnik, de 10-12 évesen rajongtam értük. Kezdetben nem is annyira a dalaik ragadtak magukkal, mint inkább az arcfestés, amit használtak. De ők voltak az egyetlenek, akiket huzamosan hallgattam. Néha összejöttünk a barátaimmal egy kis zenélgetésre és játszottuk a kedvenc Kiss slágereinket.
filmhu: Fel is léptetek esetleg? A tanulóéveid alatt szükség volt haknikra?
B. E.: Nem, de a tanáraim gyakran vittek magukkal mutogatni. Annak idején volt egy népszerű dobshow Kovács Gyula, Kőszegi Imre és Jávori Vilmos dobtriójával, ami már megszűnt, mert a trió egyik tagja meghalt. Akkor nagyon nagy szám volt oda bekerülni. Soha nem felejtem el, hogy nyolc évesen egyszer én dobolhattam végig a szünetet. Persze én is végigjártam a szamárlétrát. Hat év zeneiskola, utána elmentem a Benczúr Postások Zeneiskolájába, ami a Konzervatórium előszobájának számított. Mivel pedig elég fiatalon kezdtem, mindent korábban csináltam. 16 évesen vettek fel a Konzervatóriumba, amikor másodikos gimnazista voltam, tehát át kellett mennem esti tagozatra, hogy mindenre jusson időm.
filmhu: Külföldre nehéz kijutnia egy kezdő zenésznek?
B. E.: Engem vittek a nagyobbak. Ha jó vagy, visznek. Másképp működött az egész. Azóta kell foglalkoznom szervezéssel, amióta saját zenekarom van. Mindig vannak segítőim, mert nem szeretnék a zene rovására sok időt eltölteni a szervezéssel, de elszomorító, hogy manapság egy produkciót el kell adni.
filmhu: Mikor, egyáltalán miért támad igénye egy zenésznek saját formációra?
B. E.: Egyszerűen érdekeltek más hangzások is. Nagyon különböző hangzások. Amikor úgymond fiatal voltam, tehát amikor vittek a nagyok, már akkor is alakítottam saját formációkat. Próbáltam érdekes, új hangzásokat kikísérletezni. A hangzás például múlhat az összeállításon. Volt két kvintettem. Az egyikben két tenorszaxofon játszott, de nem volt zongora, csak gitár. A másik már kicsit elektronikusabb volt, abban énekelt Winand Gábor is. A két formáció két lemez: a My New Way és 2000-ből az Always That Moment, ami akkor az év jazzlemeze lett itthon. Ezen magyar örökzöldeket játszunk Tűzkő Csabával és Dresch Mihállyal.
filmhu: Ha jól értem, támadt egy ötleted, mondjuk, hogy milyen érdekes lehet két szaxofonnal dolgozni, végigvitted a lemezig, aztán már nem foglalkoztatott tovább a dolog, s alakítottál egy másik formációt.
B. E.: Nem tudok egy helyben maradni, állandóan foglalkoztat valami új ötlet. Kitaláltam valamit, felvettük a lemezt, annak az anyagával koncerteztünk, aztán már ott is volt a következő formáció, s észrevétlenül át is vette az előző helyét. De már elég régóta nem alakítottam új zenekart. Három éve létezik a Balázs Elemér Group, s úgy néz ki, még jó sokáig marad is. Elképesztő, hogy mennyiféle lehetőség rejtőzik benne. Héttagú a zenekar, vagyis kimeríthetetlen az ötletek tárháza.
filmhu: Szabad kezet adsz a zenészeidnek?
B. E.: A profikat nem lehet kordában tartani. Nem vagyok zenekarvezető-típus, de nincs is szükség keménykezű vezetőre, mindenki tudja a kötelességét, és szívvel-lélekkel muzsikál. Így vagy úgy, de elég régóta zenélünk együtt, tehát inkább baráti alapon működik a dolog. Elmondom, mit szeretnénk, s közösen valósítjuk meg. Három év alatt mindössze két változás történt a Groupban. Szandai Mátyás egyszerre több formációban játszik, s sok volt az ütközés, míg Czerovszky Henriett, aki több éves vokálozgatás után nálunk fontos szerepet kapott, magától a zenéléstől vált meg vallási okokból.
filmhu: Olvastam rólad, hogy amikor zenét szerzel, mindenféle kísérleti hangzást vonsz be a jazzbe. Ez azért van, mert a jazzt, mint tiszta műfajt önmagában már nem tartod működőképesnek?
B. E.: A jazz működik, nagyon is jól működik, s nagyon is maradandó dolgokat írtak le eddig. Ebben a műfajban is vannak korszakalkotók, mint a komolyzenében, tehát az alapok már le vannak téve. Ehhez mindig jó hozzányúlni, viszont más dolgok is izgatnak. Ha meghallok valamit, ami megfog, legyen az világzene, komolyzene vagy más, akkor azt mondom, ez igen, le a kalappal. Általában a dallamosabb, igényesebb darabok vannak rám hatással. Sokat számít a zene mélysége. Fontos, hogy legyen mondanivalója. Sokan a szövegre figyelnek, s ez nem jó, mert a szöveg külön dolog. Költészet. Ha passzol a zenéhez az jó, de nem véletlen, hogy Bach vagy Handel nem szerette az operát. Úgy tartották, hogy az opera elkezdett a szövegről szólni. Verdi vagy Puccini munkái már túlságosan szövegcentrikusak voltak. A történet átvette az irányítást, s ez nem tett jót a zenének. Szerintem ez nem szerencsés találkozás. A zene inspiráljon, ne a szöveg.
filmhu: Kívülről nézve úgy tűnik, mintha a jazz-zenészek között sokkal kisebb lenne a rivalizálás, mint más művészeknél és mintha a közönség körében is egyre nagyobb respektje lenne a jazznek.
B. E.: Jól látod. Meglepett, hogy mi folyik a színészeknél, a filmeseknél. Nálunk is van egyfajta szakmai irigység, de ez sohasem lépi át az egészséges határt. A konkurencia inspirál, de nem gyilkos. A jazznek pedig mindig volt respektje, de manapság elkezdett egyre több műfajt „magába húzni”, tehát több a rajongója. Könnyebb a közönség helyzete azért is, mert már mindent meg lehet kapni, amit külföldön is. Egy kicsit talán később jönnek be az újdonságok, de megjelennek.
filmhu: Ahogy látom, te meg is becsülöd a rajongóidat. Feltűnt, hogy a honlapotokon állandó kommunikációban vagy velük, és a zenekar tagjai személyesen válaszolnak a kérdésekre.
B. E.: Erre kell, hogy jusson idő, ennyivel tartozunk a rajongóinknak. Annyi kérdés azért nem jön, hogy folyamatosan a gép előtt kelljen ülnünk, 10-20 perce meg mindenkinek van rá. Ha az embernek van egy honlapja, foglalkozzon is vele.
filmhu: Pat Metheny egészen különleges tisztelettel beszél rólad…
B. E.: Pattal 2000-ben játszottam a gitárverseny gáláján a Kongresszusi Központban. Azóta is jó a kapcsolatom vele, 2002-ben például lejött velem jammelni a koncertje után a Bárka Klubba. Volt róla szó, hogy elhív a Pat Metheny Groupba de végül a managmentje egy amerikai zenészt választott.
filmhu: A filmzeneszerzés valami teljesen új volt az életedben. Mire gondoltál, amikor kézhez kaptad a forgatókönyvet?
B. E.: Teljesen másra. Elindul benned valami, felveszed a film ritmusát, átéled a mondanivalóját, aztán amikor megkapod az első képkockát, kiderül, hogy teljesen másról szól az egész, mint amit elképzeltél. Végül kiválasztod a dallamot, „amin” majd megszólal a kép, aztán folyamatosan konzultálsz a rendezővel. Salamon Andrással szerencsém volt, mert eléggé egy hullámhosszon mozogtunk. Hajlamos az ember, legalábbis én, mint elsőfilmes, hogy nagyon nagy vehemenciával nekiálljon és rengeteg dallamot írjon mindenhova. Aztán persze megy a huzavona arról, hogy mi menjen, és mi maradjon. Nyilvánvalóan másképp fogom fel a kép és hang viszonyát, mint egy filmes. Hol András győzött meg engem, hol én őt. Az biztos, hogy érdekes dolog filmet csinálni. Ugyan nem volt sok időm a zenére, de megszerettem azt a hangulatot, ami egy film készítésekor kialakul.
filmhu: Mennyire folytál bele ebbe? Együtt „éltél” a filmesekkel?
B. E.: A vágószobában töltöttem el sok időt, szinte az egész karácsonyt. Ezen kívül beültem az összes próbavetítésre, úgyhogy a Szemlén már vagy tizedszerre láttam a Getnót, s még fogom is egy párszor látni, mert szó van arról, hogy egyes vetítések után fellépünk a Grouppal.
filmhu: Zeneszerzőként mennyire tudsz más hangszerben gondolkodni, mint a dobban?
B. E.: Semmiképp nem dobosfejjel gondolkodom. Ha úgy gondolkodnék, abszolút ritmikus lenne a zeném. Valahogy úgy állt össze bennem a kép, hogy a dobos csak eszköz. Engem a dallamok inspirálnak. Rájöttem, hogy ha még egyszer születnék, zenész lennék, de más hangszeren játszanék, mondjuk zongorán. A Konzervatóriumban tanultam zongorázni, s végigkísérte az életemet, de a dobolás miatt háttérbe szorult, s nem tudtam olyan szintre fejleszteni, hogy komolyabban is foglalkozhassak vele. Izgat a ritmus, mindig is izgatni fog, de a dallamban több a lehetőség. Ritmusképletben lemész mondjuk százhuszonkettedekig, aztán kész. Az már csak technika kérdése, hogy dobolod le ezeket. A dallam viszont nem csak annyi, hogy leírod. A hang maga a természet. A hang benned van.
