A mester szeme
Papi 90
A kilencven éves Illés Györgyöt ünnepelte a szakma, volt sok „papizás”, „csókolomdrágagyuribácsizás” az összeomlóban lévő MAFILM stúdiójában, az Oscarra hajazó ünnepségen, de ez nem baj, nem panaszképp mondom, lehetett ezt tudni előre, nem is volt másképp elképzelhető, csak épp némi ellentmondásban áll mindez Illés Papi csöndes, szerény, vagyis nem reflektorfénybe kívánkozó személyiségével.
A tanár nem követőket nevel Az ötödik pecsét forgatásán |
A legszebb képsorát, amire emlékszem (sok legszebb van, tudjuk), most nem mutatták, azt öt éve lehetett megcsodálni, a nyolcvanötödiken, s remélem, látjuk majd a kilencvenötödiken, meg a századikon is, ha megérjük. Ez a Budapesti tavasz legdrámaibb pillanata: amikor a zsidókat, köztük a Gordon Zsuzsa játszotta hősnőt a Dunába lövik a nyilasok. Tágas totált látunk, a sűrű, ólmos ködben alig kivehető a téli rakpart, majd kistotálok és közelik következnek a lépcsőn lehajtott emberekről, aztán az utcakövek képe, meg a lustán hömpölygő piszkos vízé, s ez abban az összefüggésben elmondhatatlanul tragikus hangsúlyt kap, majd vissza az emberekhez, látványos alsó gépállásból szemléljük, amint a partra állított, levetkőztetett áldozatok tehetetlenül várják a halált, újabb drámai közeli a földre dobott ruhákról és cipőkről, majd megint a víz és megint a ködös rakpart... A magyar filmtörténet egyik legmegrázóbb képsora ez, hozzá hasonló erejűt legföljebb Rossellininél láttunk a Paisában. Másképp tökéletes a Megszállottak kezdő jelenete; a lassú, vontatott kocsizás a nagyvárosi utcán a korai Antonionit idézi. Igen, ha az előbbi klasszikus szépségű volt, az utóbbi elidegenedetten, szárazon modern: Illés György ezt is tudja. De mestere az intim belsőknek is, láthattuk az Ötödik pecsétben, a Befejezetlen mondatban; utóbbiban ő, aki a magyar realista fotografálás egyik megteremtője, szürrealista víziókat álmodik a vászonra, meggyőzően és elragadóan.
Alighanem a világhíres Illés-iskolának is ez a titka: a sokféleség. Hogy a jó operatőrnek mindent kell tudnia. Hogy a tanár nem követőket nevel, hanem hagyja szabadon a növendékeit: járják a maguk útját. Illés az operatőri mesterség mindkét, egymástól szétválaszthatatlan részét – a világítást és a plánozást – mesterfokon műveli, s művelik ezért a tanítványai is, ami ritkaság ebben a szakmában. Hollywoodban a DOP, azaz a director of photography a hangsúlyt a világításra helyezi: a kameramunka a kameraman dolga. Az európai filmben maga a vezető operatőr áll a felvevőgép mögé; ott a hangsúly inkább a kameramozgáson és a plánozáson van. Az Illés-iskola e kettőt együtt tanítja, magas színvonalon, mert Papi mindkettőnek nagymestere: láttuk a tágas, természetes külsőket a filmjeiben, és láttuk az érzékenyen bevilágított belsőket más - főleg a későbbi, színes - munkákban.
És hogyan lesz mindebből költészet? Erre nincs magyarázat, a titkot a képek őrzik.