sex hikaye

A női akarat diadala

Leni Riefensthal kapcsán

2004. június 2. - Dániel Ferenc
A női akarat diadala
Szegény Leni Riefensthal nemrég halt meg majd' százévesen, évtizedekkel előzve meg korát, nő létére forgatott le két hírhedt remekművet: egyet a náci párt grandiózus ünnepi gyűléséről, egy másik, alapvető, máig iskolateremtő dokufilmet az 1936-os olimpiáról. Utólag már hiába tagadta, szépítette akkori szerepét. Dokumentumok bizonyítják, amint karcsún, szőkén, fessen ott állt rémisztő egyenruhás férfiak karéjában, s azok Hitlertől kezdve mind felnéztek rá. Joggal. Csupán az olimpiánál maradva: micsoda festői gápállások! ritmikus kocsizások! az emberi test miféle görög, római, germán inkarnációjú felmagasztalása! a versenyzők erőkifejtése! a győztesek himnikus ábrázolása! - elmondhatjuk, minden mai sportközvetítés élményét Lenitől származtathatjuk.

Eszem ágában sincs nézőtársaimra feminista/anti-feminista tárgyú állásfoglalást erőltetni. Nincsenek fölös voksaim sem erre, sem arra. Hogy kizárólag a sportnál cövekeljek le: a változékonyabb, meglepőbb női teniszt szívesebben nézem, mint a férfiakét, ahol a nyers erő túl gyorsan visz végbe egy-egy poént, sőt, játszmát is. Nálam a női/férfi toronyugrás számai pariban vannak: a maszkulin kettős csavar Auerbach rohammal ugyanannyit ér, mint egy jól kivitelezett, harmonikus másfélszaltó, hölgy által abszolválva. Imádom a fekete gazellák 400-as vágtáit. A nyakigláb magasugrónők összpontosítását a két méter magas léc előtt, fölött. Satöbbi.

A probléma (mármint az enyém) a női akarat és az üzleti érdek összefonódásából eredeztethető "határátlépésekből" adódik. Nemigen veszi be a gyomrom, mi szükség van, például, arra, hogy testüket izomkolosszusokká fejlesztő hölgyemények vaskos súlyokat emelgessenek. A látványuk sem szívderítő. A gerincroppanás veszélye ijesztő. Érteni vélem, mégsem fogom fel, mi szükségük van rá, hogy ilymódon bizonyítsák, ők is képesek három másodpercre legyőzni a gravitációt. Túl nagy árat fizetnek érte a testükkel (boxban ugyanez még problémásabb). Miért? A súlyemelés az alsóbb néposztályok sportja? Még ma is?

Minap focimeccset közvetítettek: FIFA kontra Germania. Ez volt kiírva. Felületesen nézhettem, mert a gyors száguldások, erős passzok láttán egy, amolyan pénzdíjas, barátságos mérkőzésre gyanakodtam. Majd feltűnt a fifások megtermett, helyes, duci, fekete kapusnője. Jól védett, mégis bekapott egy gólt. Látványképem letisztult: itt huszonkét női focista vívta kőkemény csatáját. A germánokból simán kitelt volna egy férficsapat második vonala. A fifások szemernyivel voltak kevésbé machók. Hajuk rövidre vágva vagy hátrakötve. Technikai faultokból is volt elég, a durva belemenésektől sem tartották vissza magukat. Egyáltalában nem visítoztak s nem cibálták egymás üstökét. Ütközéskor (akadt bőven) a digó focistáknál jóval kevésbé színlelték nyers, ám gyorsan gyógyuló fájdalmukat. Szívvel, tüdővel is jól bírták. Pontrúgásnál nem féltették sportos cicijüket. Ezek a harcedzett hajadonok, ifiasszonyok már a 2l. század labdarúgását játszották.
 
A maga visszás módján még mindig jobbnak tűnt ez a meccs, mint a közkedvelt női kézilabda, amelynél durvább, hisztérikusabb csapatjátékot nem ismerek. Mihaszna bölcseleti következtetések helyett beérném tényekkel: a nők itt is, ott is kizárván a férfiakat a teljes küzdelemből, egymás letiprásáért harcolnak (ha szebben hangzik: sportolnak), s csak a a meccs lefújásakor rivallják: "győztünk!". Ennek nem mond ellent, hogy elfogadják a hím tapsoncok üdvrivallgását is. Párválasztáskor is ki fog tűnni, a gólerős csatárnő szemel ki magának férjet, vagy hogy is lesz?

Vannak üdítő kivételt képező sportágak. Ilyen, történetesen, a díjugratás. Kicsit proccízű versengő játék (az ugró lovak drágák, az edzés költséges, a segédszemélyzet szintén nem költségkímélő, a versenyekre történő utazgatás sok pénzt emészt), másfelől a nyerhető pénzdíjak is tetemes összegűek, a lényeg az, hogy az akadálypályákon nők és férfiak egyenlő eséllyel együtt versengnek s mindkét nembeliek szoktak nyerni is. Ez egy nagyon-nagyon korrekt sport. Tisztessége kiterjed a lovakra is. Mert egy herélt pej, kanca vagy csődör a versenypályán ugyanolyan magasságú, nehézség-fokú akadályokon kell, hogy átrepítse önmagát és kedvenc lovasát. Az adott pillanatban se szín, se származás, se nyertes múlt nem számít. Csak az összhang és az ugrókedv számít. A nyeregben ülő ember éppúgy hibázhat, akár négylábú versenytársa. Verőhibáért, vagy a paripa hirtelen ijedségéért se női, se férfi ugrató nem bünteti partnerét. A közönség mindenkinek szurkol! Ha belegondolunk: e nemes versengést a nyihogó állatok meglétének köszönhetjük. Ők képezik a kontinuitást harmonikus múltunkkal. Ez szép is, meg szomorkás is.        



Címkék

szakma , kritika



nka emblema 2012