A puszta esztétikuma

Kritika a Délibábról

Bodor Ádám szerint Tar Sándor olyan író volt, aki tudta, mitől lesz csend a kocsmában. Hajdu Szabolcsnak elég hozzá egy szigorú tekintetű elefántcsontparti focista, aki rosszkor van rossz helyen. Francis egy bundabotrány következményei elől menekül a nagy magyar pusztába, menekülése során pedig két új skillt kell elsajátítania. A kisvasútvezetést és az emberismeretet. Előbbibe hamar belejön, ám utóbbiról van még mit tanulnia, mert akit ő megmentőnek gondol, arról hamar kiderült, hogy pitiáner bűnöző. Valójában persze fogalmunk sem lehet róla, hogy mit is gondol, mert a főszerepre kiválasztott Isaach De Bankolé arcán leginkább a szigor tükröződik. (Ha leguglizzuk az Isaach De Bankolé + smile szókapcsolatot, alig találunk bizonyítékot arra, hogy ez néha változik, és amit találunk, az sem túl biztató). Új otthonát az indiánmozik földfoglalói tartják uralmuk alatt, akik most nem széles karimájú cowboyok, hanem géppisztolyos románok, bandájukat pedig nem a legjobb lasszóvető, hanem a kiszuperált francia stricire hajazó Cisco irányítja. Emberei veszélyes hulladékok, és már kevésbé veszélyes hullák eltüntetésével tesznek szert egy kis mellékesre, a törvény elől a tanyára menekülő számkivetettekre pedig mindig ugyanolyan sors vár – rabszolgaság.

Kép forrása: Facebook

Bankolé tökéletesen hozza a kívülállót, aki reménysugárként robban be a társadalomba (jelen esetben a tanyára), ám ahogy az egy klasszikus westernhőshöz illik, ő sem akar belekeveredni a már fennálló konfliktusba. A Délibábból azonban nem lesz klasszikus western. Bár Hajdu megvillantja a zsáner néhány kötelező kellékét, ezek a kellékek inkább csak hommage-ként, sőt néha paródiaként vannak jelen a vásznon. Francis a lengőajtó összes teatralitását kihasználva Délidőben érkezik a helyi csehóba, és hogy el ne felejtsük, ez még mindig a nagy magyar puszta, épp a Kossuth Rádió déli pontos idejében. A kötelező leszámolás a semmiből érkezik, nem készítik elő pattanásig feszített idegek, sőt nem is a hős, hanem a műfajban leginkább kurtizánként (elvétve vadnyugati igazságosztóként) definiált nő generálja. A nő szerepében Hajdu házimúzsája, Török-Illyés Orsolya ragad gépfegyvert, ám hiába van még mindig iszonyúan erős jelenléte a filmvásznon, most nincs elég tere a kibontakozásra.

Kép forrása: Facebook

A szerelmi szál szerencsére délibáb marad, ám kapunk helyette egy egészen másfajta feszültséget - a telep kiskirályaként pöffeszkedő Razvan Vasilescu kezdődő őrületét, aki a bizalmatlanság miatt kezd belecsavarodni a mindig önmagába visszaforduló pusztába. Bankolé, akin 2006 óta rajta maradt a Miami Vice-szemüveg, keveset szól, de akkor felszakadt szemöldököket hagy maga után. A puszta felerősíti a csendet, Hajdu nem is rontja el felesleges párbeszédekkel. A mellékszereplők is remekül illenek a tájba, telitalálat a vidéki bakter és a kérészéletű vasutas, a kedvencem mégis a teljesen indokolatlan taxisofőr, aki amilyen hirtelen érkezik, olyan hirtelen el is hagyja a terepet, amint eldördül az első lövés. A ráosztott néhány percben viszont annyira emlékezetesen nem csinál semmit, hogy kár lenne nem megemlíteni.

Nézz bele a filmbe!

A színészekkel tehát nincs baj, ám a puszta nihilje nemcsak a hallgatást, de a történet hiányát is felerősíti. Pedig a mesemondáshoz a kétezres években berobbant magyar rendezők közül Hajdu Szabolcs ért a legjobban. (Nekem minden Hajdu-film személyes ügy, egy új bemutató pedig egyenesen piros betűs ünnep. A Macerás ügyek a banalitásával lopta be magát a szívembe, a Fehér tenyér a puritán érzékenységével, az Off-Hollywood megvillantotta a sötétebb, depresszívebb oldalt, a Bibliotheque Pascalnál pedig tátott szájjal tobzódtam a formákban és színekben. És ott volt még a Tamara, ami pedig simán a legjobb magyar film a kétezres évekből.) A Délibábból viszont épp a mese hiányzik, és hiába az erős színészi játék, anélkül egy film sem lesz elég hajduszabis. (Hogy kell-e, hogy az legyen, nem tudom, de ha egy rendező ennyire kiforrott, csak rá jellemző eszközökkel nyúl a forgatókönyveihez, akkor nem lehet hibáztatni az elvárásokkal érkező nézőt.)

Kép forrása: Facebook

A Délibáb egyszerűen nem bír el másfél óra nemtörténést, lassú westernnek viszont nem elég hosszú. Azok a tompára csiszolt élek, az a pár vonallal felvázolt sors, és a gúnyos mosolyra fakasztó irónia, ami Tar prózájának olyan remekül áll, a filmvásznon nem működik – túl sok kibontatlan szál marad utána. A karakterekről szinte semmit nem tudunk meg, Francis köré is csak néhány zavaros, tikkadt látomás kanyarít némi mítoszt, majomként huhogó szurkolókkal, és eurókötegeket rejtő focilabdával. Azonban ha elengedjük a történetet, és elmerülünk Nagy András lenyűgöző, feszült és végtelen képeiben, akkor nem marad majd hiányérzetünk. A talaj viszont könnyen bizonytalanná válhat a lábunk alatt, mert Nagy azt is bebizonyítja, hogy igenis létezik szélesvászon-betegség, és bele lehet szédülni egy göröngyökön pattogó, vagy tótágast álló snittbe.

Kép forrása: Facebook

Valami most nagyon hiányzik. De Hajdu Szabolcs ettől még nem lett rosszabb rendező, nem romlott el, és valószínűleg azt sem felejtette el, hogyan kell mesélni. Annyi történt csupán, hogy megpróbálkozott valami mással. És ha ezt egy olyan rendező teszi, aki korábban ennyire kiforrott, csak rá jellemző eszközökkel nyúlt a forgatókönyveihez, akkor ezt a mást nem könnyű elfogadtatni a régi rajongókkal.