A Sátántangó éjszakája

Szombat éjjel különleges, ínyencek számára kultikus film-esemény miatt virraszthatunk a videókészülék "record" gombját figyelve. Tarr Béla Sátántangójának felvételéhez ugyanis több kazetta szükségeltetik: a film vetítési ideje a műsorújság szerint 421, a félhivatalos Magyar Filmográfia szerint 430 perc, vagyis hét (7) óránál is több valamivel. Mindentudó filmlexikonok állítják, hogy ezzel a második helyen áll a leghosszabb, nyilvános vetítésen valaha is műsorra tűzött (forgalmazott) filmek képzeletbeli versenyében, megelőzve a francia nouvelle vague híres rendezőjének, Jacques Rivette-nek egyik becsült opuszát is. (A véletlen egyébként úgy hozta, hogy ugyanezen a napon sugározza egy másik magyar csatorna Abel Gance húszas évekbeli szuperhosszú és filmtörténeti könyvekben fejezetnyitó - vagy inkább záró - Napóleonját is.)

A Sátántangó természetesen nem azért különlegesen értékes, figyelemre méltó, nagyszerű film, mert a méterek és percek versenyében "ezüstérmes". Ez csupán kuriózumos játék: Tarr filmjének egyedülálló értéke művészi, formanyelvi sajátosságaiban keresendő. A film az azonos regényből készült. Krasznahorkai László könyve nyilvánvalóan az új magyar regény egyik legjelentősebb műve: megjelenésekor (1985-ben), és azóta is esztétikai viták és bölcsészdoktori próza-elemzések kedvelt tárgya. Azt azonban egyik irodalmi elemzés sem jósolhatta volna meg, hogy az író bonyolult, hosszú, nagyon hosszú mondatokból álló fegyelmezett és nagyívűen bonyolult regény-konstrukciója film alapjául szolgálhat. Azt gyanítom, filmkritikusok és - producerek sem tartották természetesnek.

A film hűségesen követi a regényt, nemcsak lassú történéseit, hanem átveszi lassúbb ritmusát, feszültségeket bujtató alaphangját is. A narrátorhang (Ráday Mihály) hosszan és majdnem szó szerint mondja a regény szöveg-részleteit. Bátor és nem kockázat nélküli művészi megoldás: egy stílusában, saját erejében, megmunkált képi nyelvében magabiztos filmalkotó választása, akinek nyilvánvaló az önállósága: nem mankóul, de - kissé szokatlan szóval - társ-nyersanyagul használja az írott szöveget.

Sár és por és kilátástalanság. Lepusztult világvégi síkvidéken vagyunk, egy megválthatatlanul lompos, lepusztult kis faluban: lassan megérthető, homályosnak látszó üzelmekkel foglalkozó, kisstílű gazemberekkel ismerkedünk meg, s mindezt egy, az egész falut ablakából rejtve megfigyelő, naplót vezető alkoholista orvos szemszögéből, tolmácsolásában, az orvos megfigyelésein átszűrve. A kisrealista "objektivitás" már ettől a szemszögtől is süllyedni-emelkedni kezd: a képek bénítóan realista-naturalista színezete bénítóan álomszerű hangulattal, érzéssel telítődik.

Két egyszerre komikus és fenyegetően karizmatikus szélhámos közeledik a faluhoz, Irimiás és Petrina. A kisstílű bűnözők még ravaszabbul próbálják egymást, és a fél falut becsapni, hogy aztán a vándor-próféta Irimiás mindenkit becsapjon. Tarr fekete-fehér filmjében (operatőr Medvigy Gábor) hosszan és vigasztalanul zuhog az eső, fúj a szél. Egy kislány hosszan, és nehezen elviselhető, néma sikoly-hangulatú élesen szép jelenetsorban kínoz egy macskát. A falusiak a kocsmában harmonika-zenére táncolni kezdenek: a tánc nem gyors, de megállíthatatlanul hosszú, mintha lassú boszorkányvégzet rángatná a párokat. Sátántangó.

A film játékideje "kép-fejezetnyi", hosszú jelenetsorokban teljesen megegyezik a valóságos idővel, de ami még különösebb, mintha le tudná lassítani a valóságos időt, mintha kinyújtaná, górcső alá tenné magát az időt, a peregni igyekvő másodperceket - ez adja a kísérteties hangulatot: lassúbb az érzékelésünk számára megszokott időnél, holott semmiféle lassított képsor nincs a filmben, a kamera nem ingerkedik, nem bravúroskodik, sőt: (ál-)dokumentárisan, fegyelmezetten figyel, végtelen, kegyetlennek látszó türelemmel. Lassan áthatja a figyelmes nézőt az a kellemetlen és ijesztő érzés, hogy nem is egy istenhátamögötti porfészek piti gazfickóiról és balekjeiről van itt szó: a világot, az emberi létet látjuk vonaglani és sárban csúszni.

Medvigy Gábort már említettem, de nem feledkezhetünk meg a zeneszerző Víg Mihályról, aki el is játssza, megeleveníti Irimiás álprófétát. Minden szereplő, Székely B. Miklóstól és a macskakínzó kislányig hitelesen rémületgerjesztő. Leginkább talán a bukott és megkínlódott, gonosz Úristen képzetét keltő német Peter Berling a súlyos-vánszorgású orvos maszkjában és bőrében.
Tarr Béla szokatlan és nagyrészt előzménytelen darabja a magyar filmművészetnek: talán Fehér György Szürkülete rokonítható vele, meg Tarr előző munkája, a Kárhozat.
Évtizedekre ellátja érzelmi töltéssel, lassú ijedelemmel és gondolatokkal a magyar film bátrabb nézőit a Sátántangó. Virrasszunk együtt.

Bikácsy Gergely


Sátántangó (1994) - Rendezte: Tarr Béla. Írta: Krasznahorkai László Sátántangó című regényéből Krasznahorkai László és Tarr Béla. Kép: Medvigy Gábor. Zene: Víg Mihály. Vágó: Hranitzky Ágnes. Hang: Kovács György. Díszlet: Kállay Sándor. Jelmez: Pauer Gyula, Breckl János. Szereplők: Víg Mihály (Irimiás), Dr. Horváth Putyi (Petrina), Peter Berling - magyar hangja: Kállay Ferenc (A doktor), Bók Erika (Estike), Széekly B. Miklós (Futaki), feLugossy László (Schmidt), Almási Albert Éva (Schmidtné), Járay Alfréd (Halics), Gaál Erzsébet (Halicsné), Derzsi János (Kráner), Szajki Irén (Kránerné), Mihók Barna (Kelemen), Juhász István (Kerekes), Kamondi Zoltán (Kocsmáros), Dobai Péter (Százados), Ráday Mihály (Narrátor). Gyártó: Mozgókép Innovációs Társulás, Von Vietinghoff Filmproduktion (Berlin), Vega Film AG (Zürich). 430 perc. Bemutató: 1994. április 28.

M1 - december 2. szombat 23.30.