sex hikaye

A Télapónak a kurva anyját!

Jean-Marie Poiré

2004. december 28. - Wostry Ferenc
A Télapónak a kurva anyját!
Az egyszeri nézőnek illik imádnia egy olyan vígjátékot (ezt a vígjátékot), amely úgy kezdődik, hogy egy utcai télapó felképel egy kiskölköt, utána meg valaki főbelövi magát. Ha az alkotók ekkora svunggal mennek szembe a műfaji elvárásokkal, azt, nincs mese, illik megbecsülni. Ráadásul egy szenzációsan vicces (bár éjjeli-holló fekete) komédia kerekedik belőle.

Imádom a karácsonyt. IMÁDOM, és nem állok be azok sorába, akik szemében sikk gyalázni az ünnepet. A pszeudo-intellektuális pozőrködéssel szemben – Jézuska is coming to town! (Pedig ateista vagyok!) A kommercializmus és az évenkénti egyszeri szeretetroham persze szánalmas jelenségek, de hát emberek vagyunk, ez még belefér.Sőt, a karácsony sokunknak szó szerint élet-halál kérdése, s hogy ne az utóbbi győzedelmeskedjen, ezért száll harcba az SOS Distresse, az önkéntes szamaritánusoknak ez a segélyszervezete. Főhadiszállásuk egy lerobbant párizsi bérlakás, ahová természetesen szenteste fut be a legtöbb kétségbeesett telefonhívás. Persze az öngyilkosjelöltek és egyéb mélydepressziósok mellett kijut nekik a perverzekből is, akik legszvesebben a telefonos kisasszonyokkal eltervezett szexhétpróbáikat ecsetelik. Az SOS Distresse veteránjait azonban az ilyesmi már nem döbbenti meg, hozzá vannak szokva az őrültség minden formájához – vagy legalább is ma estig így hitték...

Huszonnegyedikén este Thérése (Anémone), Pierre (Thierry Lhermitte) és Madame Musquin (Josiane Balasko) vannak szolgálatban. Utóbbi a műszak lejártával épp a rokonaihoz indulna vendégségbe, ám a bérház liftje elakad, és az SOS Distresse már amúgy is eléggé leharcolt teljes legénysége megpróbálja őt kiszabadítani. Emiatt nem tudnak elég figyelmet fordítani az agyalágyult Zézette (Marie-Anne Chazel) sirámainak, aki pszichopata férje, Félix (Gérard Jugnot) – a fentemlített gyerekpofozó télapó – elől menekülve a segélyszolgálat lakásán remél búvóhelyet találni. Persze a baj, ha jön, csőstől érkezik: Félix megérkezése nem sokáig várat magára. Először még sikerül leszerelni – első ostromát “csupán” a szomszédos gyógyszerészet árukészlete bánja -, ám legközelebb már töltött pisztollyal a kezében bukkan fel. Az SOS Distress minden tehetségét és tapasztalatát beveti az őrült (és kedves neje, mert annak sincs ki mind a négy kereke) megfékezésére, és figyelmük csak akkor terelődik el, mikor a transzvesztita Katia (Christian Clavier (Asterix!), akinek ez az első Poiret-filmje; később a rendező szupersztárt csinál belőle a Jöttünk, láttunk, visszamennénk-szériával) toppan be az ajtón, Pierre egy félreértésből adódó meghívására. A káosz csúcspontján agyonlövik a lift megjavítására érkező szakmunkást és előkerül a csontfűrész is, de ezt már csak mellékesen jegyzem meg...

par excellence francia kultuszkomédia, mint az angoloknál a Gyalog-galopp

A film címe majdnem-tükörfordításban “A télapó egy kurvapecér!” lenne, csakhogy az “ordure” jelentése trágárabb ennél a strici-szinonimánál (a SZTAKI internetes francia-magyar szótára szerint a szó jelentése “szemét”, ami igaz ugyan, de nem ebben a kontextusban, és főleg nem abban a kontextusban, amelyben a film során a kijelentés elhangzik), ezért választottam az anyukáját szidalmazó változatot. Elég az hozzá, hogy annak idején Párizsban éppen emiatt volt tilos a filmet plakátokon reklámozni.

A Télapónak a kurva anyját! a par excellence francia kultuszkomédia, mint az angoloknál a Gyalog-galopp, a németeknél a Helge Schneider-filmek vagy nálunk az Egészséges erotika. Érthető hogy bemutatásának idején nem lett hatalmas közönségsiker: az általánosan hatásos szituációs és szexpoénok vérfagyasztó pillanatokkal és (bár higított, mégis valósnak ható) emberi problémákkal megtűzdelve zúdulnak - Poiré rendezői stílusának és a rendkívül gyors és sűrű vágásoknak köszönhetően néha szó szerint - ránk, és emiatt helyenként bizony az ember torkán akad a nevetés. Azt mindenképpen elismerés illeti, ahogyan Poiret a színművet -mert az volt az alap - adaptálja: a potenciálisan statikus dramaturgiának semmi nyoma, olyan “folyékony” és “mozis” az egész, hogy ihaj. A műfaji viszonylatban kimondottan merész finálé pedig végképp kirántja alólunk az elvárások biztos talaját (képzavar, képzavar, ez van...) A film a franciák elsöprő többsége szerint minden idők legjobb ottani vígjátéka (elég átolvasni az imdb-s véleményeket!), s ha nyugodt szívvel nem is tudok velük egyetérteni, hogy a legjobb tízben benne van, az biztos!



Címkék

kult , kritika



nka emblema 2012