Ami megmaradt belőle...
Múltkereső
Spitzer Barbara egy Franciaországba emigrált, magyar zsidó család sarja. Nagyszüleiről keveset tud: egy-két fénykép, néhány történet, illetve, hogy Auschwitzban vesztek oda. Édesapja nemigen mesél a múltról, csak a lényeges dolgokat mondja el, de az kevés ahhoz, hogy lánya tiszta képet kapjon a család történetéről. Aztán meghal az apa, és hiánya betölthetetlen űrt hagy maga után. A lány tehát elindul, hogy megismerje az országot, ahonnan apja származik. Megtanulja a nyelvet, és anélkül, hogy reménye lenne rá, hogy bárkit is fellel rokonai közül, kutakodni kezd. Felkeresi névrokonait, hogy az ő elbeszéléseikből, élettörténeteikből alkothasson valamiféle képet történelemről, Magyarországról, zsidósorsról, közelebb kerülve ezáltal sosem ismert nagyszüleihez.
Az Ami megmaradt belőle... első része (Családi puzzle) tehát intim vallomásokból áll össze. A rendezőnő nagyon finoman, türelemmel kérdezi interjúalanyait, gyakran a stáb kizárásával, egyetlen kamerával rögzítve a beszélgetéseket, annak érdekében, hogy a hangulatot még oldottabbá tegye, a beszélgetőpartnert “ráhangolja” a kamerára. A hallottakból következtet (figyelem, nem általánosít!), az aktuális beszélgetésben az előzőekből megismert tények alapján kérdez. A névrokonokon és a származás miatt megszólaltatottakon kívül Spitzer Barbara a család jóbarátját, a szintén emigrációban élő “pótnagypapát”, Fejtő Ferencet faggatja. Az ő szavaiból derül ki, milyen erős az emigránsok ragaszkodása a szülőföldhöz, a gyökerekhez.
A film második részének (Visszatérések) egyik szálaként a rendezőnő elkíséri Fejtőt Nagykanizsára, az író szülővárosába. Lírai képek következnek: Spitzer és Fejtő valcert járnak a lepusztult kanizsai bálteremben. Minden megváltozott, de minden felidézhető. Fejtő szerencsés, van viszonyítási alapja - Spitzernek nincs. A rendezőnő a saját családfakutatásának megpróbáltatásain keresztül mutatja meg, milyen identitáskrízisen megy keresztül az, aki váratlanul szembesül származásával.
Az Ami megmaradt belőle... rendkívül személyes hangvételű film, mégis általános problémákat feszeget: ismerheti-e önmagát az, aki nem ismeri a családja múltját? Aki pedig megismeri azt, ugyanaz marad-e, mint azelőtt volt? A dokumentumfilm happy enddel zárul: Spitzer Barbara váratlanul rátalál egy még élő, szegedi rokonára, a másod-unokatestvérére. Aki keres, az talál, tartja a mondás. Ez nem minden esetben van így, de jelen esetben a kereső önmagát is megtalálta. A film itt ér véget.