Apám szelleme a gardróbban toporog

Zomborácz Virág: Utóélet

 Végre – az Utóélet kedd esti bemutatóját követően leginkább ezzel a szóval lehetett jellemezni a jelenlévők hangulatát. Végre egy film, amibe bele lehet feledkezni, lehet ajánlani az ismerőseinknek, amit igazán lehet szeretni. Pedig az alapsztoriját tekintve az Utóélet nem térdcsapkodós, habkönnyű komédia, ráadásul a főszereplő Tulipán Mózesnél (Kristóf Márton) nehéz lenne szerencsétlenebb filmhőst találni. A huszonéves fiú a kezdet kezdetén egy pszichiátriai „táborozást” követően tér haza, és próbál az apa (Gálffi László) és a nagynéni (Csákányi Eszter) által dominált családi hétköznapokba visszailleszkedni. A lelkész apa látszólag a közösség támasza, aki munkát és ezzel az újrakezdés reményét kínálja többeknek, például a politoxikomán Angélának (Petrik Andrea), a fiával azonban egészen egyszerűen nem találja a közös hangot, hiszen még az olyan „kilengések” felett sem tud napirendre térni, mint hogy a fia nem eszik húst. Kettőjük kapcsolata apró rezdülések, elkapott pillantások, piciny élethelyzetek bemutatása során bomlik ki (az apa nem tölt bort, hiába tartja a fia a poharát, lekapcsolja a villanyt, amikor a fia még olvasna a szobájában, stb.). Hiába támasza, lelki vezetője ennek a piciny, zárt közösségnek, látszólag egyetlen fontos utat nem talál, mégpedig azt, amely a saját fia lelkéhez vezet.

Kép forrása: Facebook

Az apa váratlan halála akár új helyzetet is teremthetne, fordulatot hozhatna – csakhogy a szelleme továbbra is Mózes nyomában koslat. Hogy valami nincs rendben, már a temetésen egyértelművé válik, amikor az elhunyt lelkét jelképező fehér galamb semmilyen noszogatásra nem hajlandó az ég felé röppenni, és a szertartást levezénylő Gyabronka József bosszúságára kitartóan a sír szélén toporog. Az már csak utóbb, az Anger Zsolt alakította spiritiszta autószerelő eszmefuttatásából derül ki, hogy Tulipán Jánosnak nyilván valamilyen feladata van még a Földön, ennek elvégzéséig a szellem nem tud átoldalogni a másvilágra.

Az Utóélet alapvetően nem vígjáték, viszont vizuálisan és verbálisan is olyan finom gegekkel dolgozik, annyira a végletekig fokozza az abszurditást, hogy már a legelején folyamatos várakozásra, készültségre készteti a nézőjét. Az abszurd elemeket, és néha az olyan meglepő képi megoldásokat, mint amikor Mózes egyik kezével pónilovat vezet kantáron, másik kezével pedig egy halom színes lufit tart, ellenpontozza az a realista képi világ, melyet Pohárnok Gergelynek köszönhetünk. A puritán lelkészlakás, a falusi italbolt, a tó felvillanásai, háttérben a folyamatosan füstölgő gyárkéménnyel, nagyon erős atmoszférát teremtenek, és ez még akkor is igaz, ha az emlékezetes képek némelyike (ilyen például a kőre, majd darabjaira hulló Krisztus-fej) éppen a lassításnak köszönhetően válik kicsit didaktikussá.

Az Utóélet esetében kézenfekvő a felnőtté válást emlegetni: Mózes akkor tud igazán kibontakozni, amikor az életére amúgy teljesen rátelepedő, kontrollmániás apja már nem tud hatást gyakorolni a döntéseire. Így válik az addigi lúzer fiúból közösségi ember, az első aktust végre-valahára kipipáló szerető, és a húgát megvédő báty.

Kristóf Márton Mózeséről szinte süt a bizonytalanság (nála nem is kérdés, kinek drukkolunk), Gálffi László pedig egyszerűen lehengerlő akkor is, ha merev családi türannoszként teszi pokollá fia életét, és akkor is, amikor elveszett szellemként kódorog. Az itt jó útra térített asszisztensnőt játszó Petrik Andreát bármeddig elnéztük volna, Csákányi Eszter és Gyabronka József groteszk, komikus kettősét pedig egyszerűen nem lehetett nem szeretni.

Ezzel szemben az anya figurája szinte teljesen háttérbe szorult a történetben (az ő karakterében rejlő további lehetőségekből egyedül talán a kutyás konyhai jelenet villantott meg valamit). Ő az a falusi asszony, aki tudja, hol a helye a csáládi hierarchiában. De hiszen tudnia is kell: férje és sógornője, szine minden megnyilvánulásánál érzékelteti is ezt vele. Emellett talán némileg feszesebbre lehetett volna venni a minden tekintetben látványos, ám mégis kicsit bő lére eresztett színjátszós jelenetet.

De ezek csak apróságok, egy első nagyjátékfilm egyenetlenségei, az Utóélet ugyanis ezektől függetlenül és ezekkel együtt is egy minden szempontból szerethető film lett. Zomborácz Virág érezhetően tudta, mit akar, a történet kiforrott, a képek emlékezetesek, a dialógusok könnyedek. Az abszurd, vicces, helyenként szomorkás jelenetek aránya pedig kellemesen kiegyenlített. Végre.