Arccal a földnek - Karaván a hátam mögött - beszélgetés Tolnai Szabolccsal

- Vajdasági magyar filmesként hogy kerültél bele Magyarország filmforgatagába?

- Megcsináltam első filmemet, a Nyári mozit. A leforgatott film nyersanyagát elvittem Durst György producerhez, és azt mondtam: „Itt van egy 16-os film nyersanyaga, nincs pénzem előhívatni”. Elmeséltem neki a történetet, érdekelte, előhívatta a filmet, s megszületett az első játékfilmem.

-Az ember elgondolkodik: milyenek az alkotási lehetőségek egy filmes számára a mai Jugoszláviában?

-Semmilyenek. Jelenleg az országban két-három, maximum négy film készül évente. A fiatal filmesek lehetőségei egyenlők a nullával. Nekem nagy szerencsém van azzal, hogy ma Jugoszláviában filmet forgathatok, az ottani fiatal filmes barátaim erről nem is álmodhatnak. A régi jó szakemberek ugyanakkor megvannak, hisz valamikor itt sok film készült, még valamennyi technika is lenne, de pénz nincsen filmekre. Esetleg az államtól és Nyugatról összeszedett pénzekkel tudnak forgatni páran, olyanok, mint Kusturica, vagy ha a maffia támogatja a filmet. Hivatalos pályázati lehetőségek egyáltalán nincsenek, úgyhogy lehet Magyarországon sírni a filmeseknek, és én meg is értem őket, de ott legalább kiépült valamilyen szisztéma. Ha én itthon egy filmesnek elmesélem, hogy Magyarországon vannak pályázati lehetőségek, akkor az csak vakarja a fejét, hogy milyen fantasztikus, hogy az ember egyáltalán pályázni tud valahova.

-A Nyári mozi improvizatív módon készült, nem volt benne előre kitalált történet. Új filmedben, az Arccal a földnekben lesz valamilyen követhető sztori?

-Persze, de ezt részletesen nem szeretném elmesélni…

-És nagy vonalakban?

-Egy család történetét mesélem el. A főszereplő egy-két hónapját követjük nyomon, ezalatt villan fel külön történetekben az egész család élete.

-A forgatókönyvet olvasva számomra tablójelleget öltött az egész történet, mintha az életből vett epizódokból állna össze. Különösen erősen átüt a háború élménye.

-Ez még feldolgozandó. Hogyha Jugoszláviában az utolsó tíz évről akar valaki filmet csinálni, akkor ez egyszerűen benne van. A háború bizonyos szempontból könnyű témának ígérkezhet, hisz sokan próbálkoztak már vele, és sokszor úgy érzem, hogy már elpuffogtatott téma, megkerülni mégsem tudom, annyira részévé vált az életemnek. Az utóbbi tíz évben négyszer költöztem Jugoszláviából Magyarországra és vissza, mindig új életet kellett kezdeni, és új munkát találni. Erről szólt az elmúlt tíz évem, hol innen menekülni, hol onnan.

-A sztori hangvételére látomásos realizmus jellemző némi abszurd szarkazmussal keverve. Itt visszaköszön ránk Kusturica, de az egész jugoszláv filmművészet is. Az új filmed stílusa mennyire jugoszláv, mennyire magyar, és mennyire Tolnai Szabolcs?

-Leginkább Tolnai Szabolcs, és talán aztán jugoszláv, és aztán magyar, igazából azonban vajdasági. Én a jugoszláv filmen nevelkedtem, sokkal nagyobb hatással volt rám Zinka Pavlovic és Kusturica, mint a magyar rendezők. Az ő hatásuk biztos, hogy érződik, de próbáltam maximálisan egyéni lenni, és a saját történetemet elmesélni. Mikor a forgatás alatt gondolkoztam azon, hogy mihez is lesz hasonló ez a film, akkor nem igazán tudtam párhuzamokat találni. Amit leforgattunk, úgy érzem, hogy olyan lett, amilyet én szerettem volna, és nem valami iskola hatása érződik rajta.

-Korábbi „nyári mozis” önmagadat sem hazudtoltad meg, hisz vannak kidolgozatlan részek, lyukak a forgatókönyvben, amiket a forgatáson tömtetek be úgy, hogy egy-két órára elvonultál a színészekkel felvétel előtt, és a helyszínen találtátok ki a végső jelenetet. Ez az improvizatív munkamódszer téged bizonytalanná tett vagy éppenhogy szabaddá?

-Sokkal inkább szabaddá. A forgatókönyveim általában egyfajta krokik, inkább bővebb szinopszisnak felelnek meg, mert úgy érzem, hogy a leforgatott nyersanyagban sokszor több van, mint az az elsődleges ötlet, amivel nekiindulunk a felvételnek. A forgatáson minden nap úgy érzem, hogy sok új dolgot kaptam azáltal, hogy megcsináltam a felvételt. Például nem tudom elképzelni a helyszín nélkül a történet megírását. Ha adott emberekkel, figurákkal adott körülmények, kellékek közé kerülök be, akkor abból kialakul egy játék, és erre a játékra motiválom is a színészeket. Engem a megcsinálás folyamata érdekel, az, hogy pillanatnyi energiák hogyan szabadulnak föl a forgatás közben, az apró rezzenések a színészekben, hogy lehet eljutni velük az őszinteségig, ösztönösségig. Legtöbbet erre építek, a történet maga nem is érdekelne annyira, legboldogabb akkor lennék, ha lenne valaki, aki megírná helyettem, de valahogy nem nagyon tudok találni forgatókönyvírót. Úgy érzem, Magyarországon ma nincsenek forgatókönyvírók, legalábbis olyanok, akik nekem megfelelnének.

-Akkor ezt most egyfajta felhívásként is értelmezhetjük… Nagyon érdekes stábbal dolgozhattál együtt - a bühnésekről, világosítókról, tehát a „szakikról” beszélek, akik igazi nemzetközi profik voltak Kusturica csapatából, a focuspuller például a Jeanne d’Arc és a Dobermann című filmeknél húzta az élességet, a hangmérnök pedig Jan Sverák állandó munkatársa. Ez a professzionális stáb hogyan viselte az Arccal a földnek forgatását körbelengő független filmes feelinget?

-Nem tudom, hogy mennyire volt érezhető ez a független feeling. Sokszor tényleg az van, hogy amikor elindulunk reggel, még nem tudom, hogy mit fogunk forgatni. Volt olyan, hogy az erdőben mentünk autóval, én belenéztem a visszapillantóba, és egy hihetetlen, több kilométeres karavánt láttam magam mögött, noha abban a pillanatban még azt sem tudtam, hogy hova megyek, és mit fogok velük csinálni. Én ezt azonban elég jól tudom palástolni. Amikor megérkezünk egy helyszínre, nyomban elkezdődik a munka, tehát nekik nem volt idejük észrevenni azt, hogy nincs például részletes forgatókönyv. Hihetetlen jó volt a hangulat a forgatáson. Ezek a vén profik más esetben lehet, hogy fenéken billentettek volna, de ők nem érezhettek semmit, nem volt bizonytalanság. Már ez első nap eldőlt, hogy annak ellenére, hogy a történet nem volt annyira a kidolgozva, én tudom, mit akarok, s onnantól kezdve mindenki eszerint viszonyult hozzám. Napi tizennégy órában profi munka folyt.

-A helyi lakosok mennyire tolerálták, hogy filmforgatás zajlik a közelükben?

-Ez a film nem születhetett volna meg Palics és Szabadka lakosainak segítsége nélkül. A Vajdaságban a művészetet különféle klikkek és pártok irányítják. Azok az emberek, akik arra lettek volna hivatva, hogy segítsenek, mindenféle kultuszminiszterek meg színházigazgatók, azok nem hogy nem segítettek, hanem szinte páros lábbal próbáltak meg minket kirúgni, vagy megpróbálták megakadályozni a forgatást. Ez nagyon fájó volt, hisz ezek javarészt helyi, vajdasági magyar emberek. Viszont az egyszerű emberek éjt nappallá téve segítettek, mindenüket odaadták csak, hogy film szülessen. A „film” szó náluk tényleg egyfajta varázsige volt, ha meghallották, hogy itt egy film készül, akkor máris jöttek volna segíteni, részt akartak venni egy ilyen dologban.

-A film szerepeiben javarészt be nem futott színészeket láthatunk, köztük is a főszereplő Nyitrai Illést, akit azelőtt csak Hajdu Szabolcs filmjeiből ismerhettünk. Miért pont őt választottad?

-Évekig kerestem a főszereplőt, s már kezdtem lemondani arról, hogy valaha is találok valakit, aki nekem megfelelne. A magyar színészi iskolában szerintem nagyon kimódoltak, kimosottak a színészek, nem tudom a jugoszláv színészekhez hasonlítani őket, Jugoszláviában viszont nincs annyi magyar színész, ezért nem tudsz velük forgatni. A magyar színészekkel az a baj, hogy a Főiskolán elbasszák őket, a fiatal gyerekek agyát megpróbálják kimosni, a tanárok megpróbálják saját elképzeléseiket ráerőltetni a fiatalokra, ahelyett hogy az ösztönösségüket építenék vagy a saját meglévő erőiket fölszabadítanák. Egyszerűen klónokká változtatják a magyar színészeket, eltűnt a természetesség belőlük.

-Ezzel szemben Illés a rendszeren kívülről jön…

-Illés egészen kívülről jön. Amikor a Macerás ügyekben először megláttam, teljesen ledöbbentem. Egyszerűen volt tekintete a figurának, meg tudott szólalni anélkül, hogy zavart volna. Éreztem, hogy az egyszerű gyerek mögött van szív, és ő tényleg ebből a szívből beszél, nem próbál technikázni – ezért döntöttem mellette, s azt kell mondjam így utólag, hogy Illéssel tényleg beletrafáltam a jóba.

-Első filmedben Lajkó Félixszel is együtt dolgoztál. ő most mennyire vesz részt az Arccal a földnekben?

-Nem tudom még. Úgy volt, hogy játszik is a filmben, de aztán a CD-felvételei miatt nem ért rá. Szó volt arról is, hogy ő fogja csinálni a film zenéjét, de Félix nagyon elfoglalt, folyton utazgat a világban, Amerikába megy koncertezni, nekem pedig inkább az kell, hogy valaki elmélyedjen az anyagban, és ne csapja össze pár nap alatt. A zenét így valószínűleg Bujdosó János fogja csinálni, aki a Buharovok filmjének a zenéjét írta.

-A film operatőre Tóth Zsolt igen határozott fényképezési stílussal bír, nem használ fénymérőt, ugyanakkor rendkívül aprólékosan kidolgozza a beállításait. A kész anyagot látva, milyen képi világ született Tozsó kezemunkája nyomán?

-A film stílusával kapcsolatban úgy érzem, hogy voltak eltérések az elképzeléseink között. Tozsó szép, mesebeli hangulatot próbált megteremteni, én pedig inkább egy egyszerűbb, realistább, keményebb világot képzeltem el. Ekörül voltak nézeteltéréseink. Azzal, hogy ő minden képével egy művi világot igyekezett megteremteni, a lámpapark felépítésével, a füst telepítésével minden snitt órákig tartott, iszonyúan lelassult a munka. Az én improvizációs munkamódszeremnek viszont sokkal inkább az felel meg, hogy egyből vegyünk fel valamit ahogy jön, és aztán menjünk is tovább. Ez volt a gond Tozsóval, másrészt viszont meg kell hagyni, hogy ő tényleg teremtett egy világot a filmnek. Ezt el kell ismernem, és hálás is vagyok neki ezért. Palics poros utcáinak biztos nem árt, ha valaki gatyába rázza őket, hogy szépen mutassanak. Végeredményben tehát egységes lesz a film képivilága, és ez neki köszönhető.

-Mit vársz a moziba kerülő filmtől – kritikusi tetszést arat, vagy a közönség is szeretni fogja?

-Szeretném, ha a közönség is szeretné a filmet, de manapság ez már gyanúsan hangzik. Az az igazság, hogy most előttünk áll egy pár nap pótforgatás, és itt a lehetőség, hogy kijavítsam, amit úgy érzem, hogy elhibáztam. Csak ezután fog kiderülni, hogy tulajdonképpen milyen is a film, most még csak egy-egy jelenet áll össze. Vannak jelenetek, amiket szeretek, vannak, amelyeket kevésbé, de remélem, hogy végül összeáll az egész, és születik valami komolyabb dolog.