Áron mi vagyunk

Reisz Gábor: VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan

„Én vagyok Áron” – alighanem ez lesz sokak első gondolata a filmről kisétálva. Szinte mindannyian kerültünk már olyan helyzetbe, hogy nem csak nem tudtuk, de egyáltalán nem is akartuk senkinek elmondani, hogy mihez fogunk kezdeni, akit pedig szülei és barátai is rendre noszogatnak, hogy ugyan, mostanra már igazán összeszedhette volna magát, az még inkább együtt fog érezni a VAN főhősével. Pláne, ha véletlenül éppen budapesti a néző, és néha a hetedik kerületben éli társasági életét.

Áron (Ferenczik Áron) ugyanis hiába végzett bölcsész, a felnövés útján lassan bandukol, és sem munkát nem hajlandó keresni, sem az őt otthagyó Esztert (Jakab Juli) nem képes elengedni. Ehelyett inkább fantáziál arról, hogy hol fog meghalni (Astorián? Blahán?), olyan filozófiai kérdéseket feszeget, hogy miért félek, ha van bérletem?, eldönti, hogy hétfőn már tényleg elkezdi írni a könyvét, és kigondolja, hogy biztosan ma azért sikerült elérnie a villamost, mert a barátai átvették a város fölötti irányítást, hogy egy gigantikus meglepetésbulit szervezzenek neki – merthogy épp 29 éves. Szóval nem hamarkodott el semmit eddig, most viszont az önfeledt iszogatás során vásárolt egy repülőjegyet Lisszabonba. Másnap a barátaival rekonstruálják az estét, és természetesen az őt eltartó szülei is tudomást szereznek a számláról eltűnt 140 ezer forintról. Túlgondoskodó anyja (Takács Katalin) és szigorúskodó papucs apja (Kovács Zsolt) dolgozni küldik, de láss csodát, Áron az anyja által megírt önéletrajzot idéző – és közben csetelő – HR-essel sem ért szót. Végül meghozza a döntést, és elmegy Portugáliába, hogy végre nyugodtan csinálhasson ott semmit.

 

Kép forrása: Facebook

Amolyan coming of age történetről beszélünk tehát, Áron felnövése pedig rendkívül szórakoztató, leginkább azért, mert a havertól kapott csajozási tanácsokkal, a kocsmai lingvisztikával („a magyarok mennek, a külföldiek jönnek”), a bús földrajztanár panaszaival, a szép orrpiszkáló lányokkal, a busz után futással, a Caesar-beli vodkával, a fogközi citromdarabbal és a lefolyóban maradt hajszálakkal mindennapian ismerős és igazi. A tizen-huszonévesek lebegéséről és sodródásáról őszintén, és minden nagy tanulság erőltetése nélkül szól a VAN, miközben Reisz Gábor, mint író, csak a közvetlen környezetéből – beleértve saját magát is – merít ihletet. Abszurd vígjátéki jeleneteiben is realista, a valóság furcsasága a humor forrása, a néző még a beszámoló írásakor is hangosan nevet. Csupán néhány zseniális szürreális betét teszi egy leheletnyit művészgyanússá a filmet (mint például a néma fiú Szécsi Pál-karaokeja a hétkerben, az Áront követő exbarátnő-klónok a Bródy utcában, az évszakokon át hiába kicsöngő telefon, és a városon keresztülfutó köldökzsinór-hosszabbító), de remélhetőleg ez a szélesebb közönségnek sem lesz különös, csak inkább különleges.

Mindeközben a film gyakorlatilag egy szerelmeslevél is Budapesthez, a cím képeslapjaitól a végefőcím lefutásáig árad belőle a város minden szöglete iránti rajongás, sőt, a stáblistában a készítők mellett a fővárosnak is megköszöni a rendező, hogy VAN. Társaságban való újranézéskor (mert ez pontosan az újranézés és az együttnézés filmje) akár versenyezni is lehet majd, hogy ki ismeri föl először az adott helyszínt, büszkén jöttem rá, hogy egész jó esélyekkel indulnék egy ilyen játékban.

Nézz bele a filmbe!

Nehéz elkerülni, hogy a szintén mostanában készült és most megjelent Utóélethez hasonlítsuk a filmet, de néhány főbb motívumon kívül (késői érés, kívülállás, konfrontáció szülőkkel és társadalommal) más nyelven beszél a VAN, de szintén nagyon lazán és kedvesen. A függetlenfilmes attitűd ennél a filmnél méginkább érezhető, kis költségvetésből, barátok segítségével, gerillamódszerekkel készült, mert továbbra is ritkaságszámba megy nagyjátékfilmmel diplomázni (Török Feri Moszkva terénél is rendhagyó volt annó, és most, Kerékgyártó Yvonne Free Entry-jénél is – kritikánk itt). A film tehát azért is csoda, mert egyáltalán létezik. Reisz Gábor operatőrként is megállta a helyét az írás és a rendezés mellett, egyáltalán nem hiányoztak a festőire komponált képek, a látvány így is elég átgondolt volt egy nagyjátékfilmhez. Zeneszerzőként is az ő nevét láthatjuk viszont a stáblistában, a filmzenealbummal még személyesebbé téve a projektet. A filmben instrumentálisan elhangzó dalok Áron által énekelt változatait itt lehet meghallgatni és letölteni is.

Ferenczik Áronnal, aki rendező-szakon volt osztálytársa, láthatóan remekül megtalálta Reisz a közös hangot. Az ő szimpatikus kóborlásai és kiakadásai mellett Kovács Zsolt a legemlékezetesebb szereplő („Ebben a lakásban nincsen tejföl, te meg repülőjegyet veszel!”), Jakab Juli pedig rövid felbukkanásaival is beleég emlékezetünkbe, mint egy régi lift rácsán keresztül látott, elszalasztott álomkép (akit Török Feri legújabb filmjében láthatunk majd viszont).

Kép forrása: Facebook

A premier előtt Reisz lámpalázasan bemutatkozott pár szóban a közönségnek, és elmondta, hogy évekkel ezelőtt, amikor jelentkezett a Filmművészetire, a CineFest volt az egyetlen fesztivál, ami befogadta a felvételi-filmjét, úgyhogy különösen jó hely ez arra, hogy tanulóéveit lezáró alkotását vetíthesse. Utána hozzátette Győriványi Bálint, aki a valóságban Reisz, a filmben Áron gyerekkori barátja, hogy a frissdiplomás rendező volt az, aki akkor is festett, verset írt és fotózott, amikor senki más nem csinált ilyet. A megilletődött stábból láthatóan mindannyian örültek, hogy a szülők által szorgalmazott Testnevelési Egyetem után eljutott az első filmjéig, és visszatekintve eddigi kisfilmjei a nézők számára is előtanulmányként, előzményként hatnak (például Támasz- és repülőfázisok váltakozásai, A tagadás oka, őszintén, valakinek a valamije, Nekem Budapest-epizódja (Péter), Külalak).

Egészében tekintve ez egy nagyon személyes film a készítőknek és a nézőknek egyaránt, az összekacsintós nevetésektől a szomorúbb felismerésekig rólunk szól, mi vagyunk Áron. Puszta létezése is biztató és inspiráló a magyar filmekre nézve, lazasága pedig felszabadító. Komolyabb jóslatokat nem merek írni, de ha a friss filmesek továbbra ilyen friss filmeket készítenek, akkor már igazán vissza kell, hogy jöjjenek a nézők a mozikba.

Reisz Gábor filmjét a Proton Cinema és a Színház-és Filmművészeti Egyetem gyárotta. A VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlant október 30-tól vetítik országszerte, forgalmazója a Cirko Film.