Az emigráns – Minden másképp van

Egy megalkuvás nélküli élet

Az alapul szolgáló utolsó Naplóból adódóan a film Márai Sándor, pontosabban a Márai-házaspár utolsó éveiről szól. A Lolának becézett Matzner Ilona és Márai összesen 62 évet élt le együtt. Ezt a szoros összetartozást jelzi, hogy Az emigránslegnagyobb része a házaspár San Diegó-i otthonában játszódik, a négy fal közt. Saját, különbejáratú világukból mindenki mást kizárnak (csak egy bejárónő érkezik hozzájuk hetente egyszer), még örökbefogadott fiukkal, annak igazi amerikai feleségével és a két unokával is kizárólag nyilvános helyeken (étteremben, kórházban) találkoznak, s az állandóan csörgő telefonra is csak a legritkább esetben válaszolnak.

Márai és Lola a filmben csak saját relációjukban ábrázoltatnak, egyedül saját fiatalkori önmagukkal és korábbi emlékeikkel vethetjük össze őket. Az emigráció előtti évek archív felvételek, híradórészletek segítségével jelennek csak meg, afféle bevillanó asszociációkként (amikor Márai egy hosszú monológban emlékezni kezd, vagy elhangzik egy „Emlékszel?” kezdetű mondat, általában érkezik egy-egy fekete-fehér kordokumentum), igazi flash-backeket a vándorlás olaszországi éveinek szántak. Ezek segítségével áll párhuzamba a fiatal és az idős házaspár, így döbbenhetünk rá, hogy a fizikai átalakuláson túl a két ember mit sem változott. Ezt emeli ki az a néhány párhuzamos montázs, melyben például az idős, majd a fiatal pár zuhanyozása vagy öltözködése kerül egymás mellé. „Minden másképp van” – szólnak Lola utolsó szavai. Igen, minden másképp van a körülöttük változó világban (amiből ők kizárták magukat), az emigrációban semmi sem olyan, mint otthon, de ők maguk ugyanazok maradtak.

A tengerpart mint az emigránslét szimbóluma

Ebből a szempontból kifejező a tengerpart is mint visszatérő, emblematikus helyszín, az emigránslét fontos szimbóluma. Az olaszországi jelenetekben a tengerpart még a felszabadult vidámság színhelye, ám Amerikában már fáradtan, nosztalgiából (ami nem a víznek szól, hanem annak, ami azon túl van) vonul ki az óceán partjára az idős pár, majd később Márai egyedül is gyakran sétál erre. A hamvak tengerbe szórásának végső aktusa a sehova sem tartozás tökéletes kifejeződése.

A flash-backek, a bevágott fekete-fehér, archív felvételek és a néhány külső helyszín ellenére (az eredeti helyszíneken forgatott jelenetekben a napsütötte San Diego is megjelenik – de főként csak vágóképekben; fel sem tűnik például, hogy odakint közben a nyolcvanas évek zajlik) Az emigránst szinte eluralják a Márai és Lola közös világát ábrázoló belső felvételek. Ez a fentebb már jellemzett összetartozás szimbolikus megjelenítésén túl sajnos azt eredményezte, hogy a mű teljesen tévéfilmes jelleget kapott. A plánozás és a jelenetezés is a tévéfilmekre jellemző módon történik (a közeliken kívül főleg egészalakos beállításokat láthatunk a lakásbelsőben), ezt a hosszan felmondott eredeti Márai-idézetek is erősítik, az eredeti helyszín adta lehetőségeket pedig nem sikerült a film erényévé kovácsolni.

Ugyanilyen kettősség – egyszerre hiba, egyszerre erény – a műben a főszereplők angol kiejtésének kérdése. Márai és felesége 1957-ben lettek amerikai állampolgárok, majd több éves olaszországi tartózkodás után 1979-től éltek San Diegóban. Még ha tudatos elzárkózásukat tekintetbe is vesszük, elvárható lenne, hogy a filmben hallhatónál jóval perfektebb legyen az angol kiejtésük. Ugyanakkor mindezt szintén fel lehet fogni szimbólumként is: megalkuvás nélküli életében, a csökönyösen hajtott emigrációban az írót saját bevallása szerint mindvégig idegenség vette körül, „leghűségesebb társai egyedül az írógép ékezetes betűi voltak”. A csupa belsőkben játszódó jelenetekkel, néhány tengerparti felvétellel és a magyaros kiejtéssel mint a kívülállás, magukba zárkózás és elvágyódás szimbólumaival fest végül Szalai és Dárday meglehetősen egységes, de a filmnyelvi eszközök használatát tekintve mégsem megfelelően megjelenített képet Márairól.

Utazva, de meg nem érkezve

Fentebb felsorolt hibái ellenére a film legnagyobb erénye, hogy – főleg a hűen adaptált Márai-szövegek segítségével – sikerrel állítja helyre az utóbbi években félreértett, félresiklatott Márai-képet. A kassai születésű író, az Egy polgár vallomásai, A gyertyák csonkig égnek, A kassai polgárok, a Naplók, a Föld, föld!, az Ég és föld, az Emberi hang és a Füveskönyv című művek szerzője az igazi, nagybetűs Polgár megtestesítője, aki nem jobb- vagy baloldali ideológiákban hitt, hanem a műveltségben. Csak amióta a polgár többjelentésű szó lett, erről mintha kicsit elfeledkeztünk volna.