Az utolsó vacsora - beszélgetés Jancsó Miklóssal és Grunwalsky Ferenccel
- A hírek szerint ezúttal nemhogy a komplett forgatókönyv, de igazából maga a történet sem volt még kész a forgatás előtt. Hogyan lehet filmet teremteni szűk két hét alatt a majdnem semmiből?
Jancsó Miklós: - Ellentétben az ANYÁD! a szúnyogokkal, amire elég hosszan készültünk, ebből a filmből valóban szinte semmi nem volt meg. Az utolsó hétvégén is ott ültünk a zuhogó esőben egy balatoni nyaralóban, és nem tudtunk semmit kitalálni. Már-már abba akartuk hagyni, de a Feri mondta, hogy ha minden készen áll: helyszín, szereplők, stáb, akkor muszáj megcsinálni…
Grunwalsky Ferenc: - Volt azért bennünk egy csomó gondolat és a kezünkben volt egy halom szöveg. Rengeteg mindent összeírtunk: egy filmvázlatot, egy félig kész, sőt egy teljesen kész forgatókönyvet is letettünk már az asztalra arról, hogy mi az, amit most, az ANYÁD! után el tudnánk vagy el akarnánk mondani. Ezeket mind felépítettük, aztán leépítettük, mégsem jutottunk előre, valahogy mindig megakadtunk. Ott volt azonban a helyszín, a SZOT-szálló, amelynél ideálisabb helyet ma Budapesten nem lehet elképzelni mindazoknak a gondolatoknak a megvalósítására, amelyek így vagy úgy mindannyiunkat kísértettek. Ez a szálló a város felett: totális, élő színpad. Elég volt fotón, majd filmen viszontlátni, és mindenki meggyőződött arról, hogy ez a tökéletes helyszín.
Jancsó: - A SZOT-szálló nemcsak magát adta, hanem alkalmat is teremtett arra, hogy egy modern darut használjunk, amivel három emeletet lehet bebarangolni és rendkívüli, hosszú snitteteket kreálni. De ez csak az operatőri munka egyik oldala: a három fiatal színész jelentében Feri hihetetlen közelijei is benne vannak…
Grunwalsky: - Ez a fajta filmkészítés szó szerint a kamerával való írás. Vannak ugyan előre megbeszélt fordulatok, van egyfajta történet, és persze ott vannak a színészek, de csak a kamerához való viszony, a kamera és a helyszín viszonya ad világot és életet ennek a stílusnak.
Nagyon személyes filmkészítési mód ez. Kamera nélkül ezek a jelenetek nem léteznek. Amikor nagyjából kialakul a jelenet, akkor nincs tovább, rögtön felvesszük. És valószínűleg nincs is két egyforma jelenet. Akárhány ember is van, vállalni kell azt a rizikót, hogy a kamera akkor lesz élő, ha nem begyakorolt jeleneteket, hanem éppen alakuló, folyamatban lévő dolgokat vesz fel, és hangulatokat teremt. Olykor eltávolodik, és nem valamit vagy valakit követ, a mozgásoknak nincs oka: a kamera egy létező és figyelő tekintetet jelent. A kamerával lehet azonosulni. Valamit kiemel, valamit megmutat, és nagyon különleges ritmust ad a filmnek. Ez a technika tehát nagyon hasonlít az íráshoz, az ilyen film nézése pedig az olvasáshoz. Nagyon sok olyan hangulat szűrődik be a filmbe, ami nem a cselekmény része, hanem asszociációs és hangulati tényező, és ha szigorúan cselekményben dolgoznánk fel, akkor sem színészi játékban, sem ritmusban nem is férne be…
Az ember maga alá rakja az utat, amin jár: ez nagyon izgalmas és persze nagyon kockázatos technika. Most minden adva volt ehhez a játékhoz, csak bele kellett vágni. Végül is tizenhárom nap alatt forgattuk le a filmet. Amilyen nehezen vagy tétovázva indultunk be, olyannyira nekilódultunk a végére. Olyan ez, mint egy dialógus, amibe ha egyszer belekezdünk, akkor odáig nem lehet megállni, amíg ki nem beszéljük magunkat.
- Az előző filmekben is különleges szerepet játszott Budapest. Így van ez a mostani filmnél is. Mitől lett ennyire érdekes a város?
Jancsó: - Nem fogod elhinni, de az igazi válasz: így olcsóbb. Itt csinálni filmet, és nem elmenni vidékre, sokkal olcsóbb. Nem kell napidíjat, közlekedést, szállást fizetni… Meg kell persze keresni az érdekes és ritkán használt helyszíneket, a mostani filmben elsősorban a SZOT-szállóhoz hasonló lepusztult helyeket találtuk meg. Persze az előző filmben ott volt a Szabadság-szobor, amit még senki sem látott ilyen közelről, a Lámpásban meg a Kerepesi temető, ami szintén nagyon szép helyszín volt… Lehetne erről ideológiát is gyártani, de minek. Arra voltunk kényszerítve, hogy így csináljuk meg ezt a filmet, ezért is jött az ötlet, hogy Budapest furcsa arculatát kell belevenni.
Grunwalsky: - Zenés-táncos, de inkább pikareszk körséta ez a film a városban. Nagy kihívást jelentett úgy belehelyezni a filmet a város élő-létező közegébe, hogy egyszerre háttér és panoráma is legyen. Furcsa szemszögből mutatjuk meg a várost, onnan, ahonnan kevesen látják. Ezért egyszerre szimbolikus is meg nem is. Furcsább a megszokottnál, de azért ismerős.
Eredeti hanggal forgatunk, ezért a város morgása és lüktetése végig ott szól a háttérben. Ebből pedig önkéntelenül adódott, hogy ez egy találkozásokkal teli történet legyen. Az egész filmben végig jönnek-mennek az emberek, akár egy nagyszínpadon. Ettől kezdve szabad a pálya, jöhet bárki és történhet bármi. Ha kilépünk az ajtón, legyen ott a Niagara. Mert ott lehet.
- Amikor először hallottam, hogy a Niagaránál fogtok forgatni, gondoltam, csak ez hiányzott, most egy filmes csapat is kilövi magának a Westend Centert. Ehhez képest kiderült, hogy ti valóban a Niagara vízesésnél forgattatok…
Jancsó: - Tényleg benne van… Azzal is játszunk. A SZOT-szállóban van egy jelenet, valaki azt kérdezi, hogy miért van beragasztva az ablak. Az a válasz erre, hogy vigyázz, ott száz méter mélység van. Megnézik, bazd meg, ez a Niagara… A film végét már a lerobbant, kiégett BS-ben vettük fel, és ott is előjött ez a poén. Amikor pedig egy újabb helyszínen immár harmadszor mondják a Pepének, hogy menj ki, ott nem az Üllői út van, hanem a Niagara, akkor tényleg a vízesés jön elő.
- Olyan, mintha az ősrégi Kulesov-effekttel, a tér teremtésével játszanátok...
Jancsó: - Ha valamit ilyen sokszor emlegetnek, akkor azt már illik megmutatni a végén...
- Nemcsak a város szerepe, de a legkülönfélébb zenekarok szerepeltetése is összeköti ezt a három filmet. Most ráadásul minden korábbinál eklektikusabb a fellépők listája. Már-már úgy éreztem, direkt rájátszottatok erre.
Jancsó: - Előre tudtuk, hogy ebben a filmben sok zenekar lesz. A Lyuhász Lyácint Bt.-t már az előző filmnél el akartuk hozni Pestre. Most meg is tettük. A forgatás előkészítése alatt hallgattuk meg Sub Bass Monster első lemezét: furcsa utcai költészet ez, nagyon jó szövegekkel. ő olyan énekes szerző, mint a Lovasi meg a Cseh Tamás. Ráadásul két nap alatt külön nekünk írt is egy számot, annyira lelkes volt.
Barátaink a Szigeten videóra vettek egy csomó zenekart, és közülük is sokat beválasztottunk. Tudtuk, hogy Uzgin Üverék nem akárkik, és ebben a filmben is fantasztikus dolgokat produkálnak.
Csuka Mónika lányait, a Baby Lady együttest Balatonszárszón láttam, a Farkasházy buliján. Benne van a filmben aztán a Besh O Drom, akiket az Országház előtti szegénytüntetésen hallgattam először. A Szászcsávás Band, de legfőképp az Állami Népi Együttes (ők egy Petrov nevű magyarországi bolgár fiú zenéjére készített fantasztikus új műsorral lépnek fel) már az ismertebb szereplők közé tartozik.
De ott van egy roma banda is, a Savale Fanfare, őket Galkó Balázs javasolta, nála léptek fel Kapolcson. A pécsi Burzsoá Nyugdíjasokat egy főiskolás pécsi roma lány ajánlotta, aki filmet csinált róluk… Hát valahogy így jött össze a társaság. Tizenöt énekes, zenész és együttes lép fel a filmben.
- Tizenöt fellépő mellett mire jut "idő" és "hely" a filmben? Úgy tűnik, mintha egy grandiózus zenés ajándékkosár lenne, ahol a történet tölti ki az űrt a zeneszámok között. Vagy fordítva?
Jancsó: - Történetek azért vannak. Igazából két történet keresztezi egymást. Kapa és Pepe története, amit egy ponton abbahagyunk, és bejön három fiatal: Ruttkay Laura (ő Bollók Csaba Észak, Észak című filmjének volt a főszereplőnője), Rába Roland és Mundruczó Kornél - ez egy furcsa hülyéskedő szerelmi (vagy nem szerelmi?) történet. Aztán az augusztus 20-i tűzijáték estéjén az ő történetük abbamarad, és onnantól megint Kapa és Pepe jönnek vissza.
Grunwalsky: - A zene olyan tartalmat hordoz, ami túl van a megfogalmazás és a sztori sablonjain. Olyan zenekarok zenélnek a filmben, akik a rádióból meg a tévéből iparszerűen ömlő zenéhez és uniformizáltsághoz képest nagyon is autentikusak, és egy társadalmi csoportnak vagy rétegnek, mentalitásnak az üzenetét hordozzák. Ezek a zenék a nézőben is más-más élményt keltenek. Magyarországon egy csomó kis közösség mára elsősorban a zenében vagy zenekarok körül él tovább. A nyers közösségi élményt vagy megfogalmazást ma már elsősorban zenék hordozzák, köztük olyan figurák, mint az előző filmből Lagzi Lajcsi, aki szerintem továbbra is autentikus, és teljesen önmagát adja, hiába áll mögötte hatalmas apparátus és egy kereskedelmi televízió. ő akkor is ilyen lenne, ha nem szerepelne a tévében. Nem változott, és persze ebből a szempontból a ritka kivételek közé tartozik. Mindenki másnak még az arcát is átrendezték. ő pedig a sváb kultúrának és zenének teljesen autentikus hordozója. Ezek a zenék tehát élményt és üzenetet hordoznak. Olykor új élményt és új üzenetet is, mint mondjuk a Lyuhász Lyácint Bt., az Uzgin Üver, a Savale Fanfare, vagy a Besh O Drom. Ezek a zenék olykor kemény és nyers megnyilvánulások, de legalább valódi dolgok és igazi élmények.
