Bánk bán - "Nem nyomaszt a felelősség" - beszélgetés Káel Csabával

- Javában benne vagytok már a Bánk bán forgatásában. Hogy álltok most?

- Jól. Még hátra van nyolc nap. Eddig főleg a belsőket vettük föl. A múlt hétvégét Esztergomban töltöttük a csodálatos várkápolnában, de Jákon is forgattunk, és Ócsán is töltöttünk két hetet, ahol berendeztük az esztergomi vár tróntermét a helyi református templomban.

- Milyen érzés elsőfilmesként egy ekkora névvel, mint Zsigmond Vilmos dolgozni?

- Zsigmond Vilmossal dolgoztam már tizenegy évvel ezelőtt. A Tékozló apa című filmjének én voltam az elsőasszisztense, úgyhogy a barátságunk elég régre vezethető vissza. Így nincs is misztifikáció részemről az ő hírnevét illetően. Egyébként a stáb többi tagja is régi munkatárs. Sokszor szokták mondani, hogy elsőfilmes vagyok. Én azonban nem tartom magam igazán elsőfilmesnek, hiszen rengeteg reklámfilmet forgattam már, és gyakorlatilag ugyanazokkal az emberekkel csinálom ezt a filmet is. ők kiváló szakemberek.
Van egy furcsa összehasonlítás Magyarországon, és ezt kiemelném, hogy csak Magyarországon, amelynek alapján a játékfilmet túlmisztifikálják a reklámfilmmel szemben. Egyvalamit azonban nem vesznek figyelembe: a reklámfilm sokkal keményebb iskola, mint bármilyen más filmes iskola, hiszen minden egyes filmkockáért személyes felelősség terhel. A reklámnál számonkér a megrendelő, és ha nincs benne az a filmkocka úgy, ahogyan azt te előre megbeszélted vele, akkor annak súlyos következményei vannak. Ha szétnézünk a nyugati világban, bizony azt tapasztaljuk, hogy mindenki csinál reklámfilmet, nincs ez a nagy szeparálódás, mint itt Magyarországon, Zsigmond Vilmos is készített rengeteg reklámfilmet. Tehát ilyen szempontból nincs különbség számomra a két műfaj között.
Itt is nagy a felelősségem, hiszen egy remekművet kell megfilmesíteni, és az Erkel által támasztott dramaturgiai és esztétikai követelményeket kell kiegészíteni képi elemekkel úgy, hogy ez összetett hatást keltsen, s a szó legnemesebb értelmében a Gesamtkunst élményét nyújtsa, amit annak idején Richard Wagner az opera műfaja kapcsán álmodott meg. ő a színpadi hatások és a zene együttes működésére értette ezt. Most egy még nagyobb lehetőség előtt állunk, hisz a film képi hatásainak és a zenének egy még varázslatosabb összhangja jöhet létre. Ennek a célkitűzésnek kell, hogy megfeleljünk.

- Köztudott, hogy te voltál az inspirátora a Bánk bán-produkciónak. Miért pont a Bánk bán lett az álmaid tárgya?

- Engem nagyon érdekelnek zenés műfajok. Csináltam sok videoklipet, a Z+ televíziónak én voltam a beindító executive producere. Az operák iránt régóta rajongok. Magam is rendezek színpadi operákat. Az az ötlet, hogy a Bánk bánból csináljunk filmet, reális elképzelésként tavaly nyáron született. Én készítettem a hannoveri EXPO-nak a Magyarország-filmjét. Ez egy nagyon izgalmas feladat volt, mert nyolc darab kivetítőre kellett készíteni a filmet úgy, hogy a nyolc kivetítőn különböző képek vannak, és meg kellett mutatni viszonylag rövid idő alatt Magyarországból valami olyat, ami felkelti az emberek érdeklődését, és ami után azt mondják, hogy „hú, hát ezt az országot meg kellene nézni”. Ehhez egy elég speciális zenét készítettünk Erdész Róbert zeneszerző barátommal, ami tele volt magyar népzenei motívumokkal. A hannoveri filmet csaknem négymillióan látták, és óriási volt a sikere. Emellett fölléptek különböző művészek, többek között Rost Andrea is az EXPO-hoz kapcsolódó kulturális rendezvénysorozaton. Ez is nagy sikert aratott. Elkezdtünk azon gondolkozni, hogy mi az, amivel ez a siker még tovább vihető.
A magyar filmek állandó nyelvi akadályokba ütköznek, de mi azt vettük észre, hogy ez a zenés műfaj működik. Ebből az indíttatásból elkezdtem azon gondolkozni, hogy vajon melyik lenne az a magyar zenés produktum, amely érdekelné az embereket? Két ilyenre bukkantam. Az egyik egy táncfilm, aminek az előkészítésén annak idején elkezdtem dolgozni. Ez a terv még továbbra sincs elvetve. A másik ötlet az operafilm volt. A magyar operák közül külföldön a leghíresebb A kékszakállú herceg vára. Ezt is nagyon szeretem, de ez egy rövid, egyfelvonásos opera. Ezt elég nehéz lett volna kibővíteni, és a Bartók-jogokat is nagyon nehéz megvásárolni, így ezzel nem is nagyon tudtunk foglalkozni.
Aztán ott volt másik a lehetőség, a Bánk bán, amelyre azt mondják a zeneértők, hogy a „legoperább opera” a magyar operák közül. Elkezdtem hát a Bánk bánnal foglalatoskodni Pál Tamás karmester és Mészöly Gábor dramaturg barátommal, és óriási felfedezésekre jutottunk, amelyek teljesen lenyűgöztek bennünket. Ez a mű zenedramaturgiailag egy rettentően végiggondolt alkotás, nagyon precíz, és szerintem fölveszi a Verdi-operákkal a versenyt. Ezt bátran merem állítani, mert túl vagyunk már a lemezfelvételen, ami nagyon jól sikerült. Ehhez az is hozzájárult, hogy megtaláltuk a legmegfelelőbb magyar énekeseket az adott szerepekre, akik vizuálisan is a legkarakteresebbek, és ez filmes szempontból nagyon lényeges. Ugyanis az operafilmeknél gyakran problémát szokott jelenteni, hogy adva van egy nagyon híres művész, akinek a hangja érdekében feláldozzák a karakterét, ami nem illik pontosan arra a szerepre. Hál’ istennek nekünk ilyen kompromisszumokba nem kellett belemennünk.

- Több híres operafilmet ismer a filmtörténet, gondoljunk csak Rosi Carmenjére vagy Joseph Losey Don Giovannijára. Neked vannak kedvenceid, amelyekről esetleg példát is tudtál venni a Bánk bánnal kapcsolatban?

- Sok kedvencem van, de mégis nehéz példát említeni a Bánk bánnal kapcsolatban, mert ebben a korban játszódó operafilm még nem született. Van egy operarendező mesterem, aki a nagyközönség számára nem túl közismert, Jean-Pierre Ponnelle-nek hívják. ő színházrendező volt, és a színházi rendezéseit vitte filmre úgy, hogy stúdióban építette fel a színpadi a díszleteket. Furcsa filmeket csinált. Tulajdonképpen lefényképezett színház volt az övé, ami mégsem a színházban van, így több dimenziót nyer. Aki a Bánkhoz hasonló stílusú operafilmben a leghíresebbet alkotta az Zeffirelli volt, de ő teljes mértékben a Verdi-operavilágot vitte filmre. A Traviatája, illetve az Otellója a leghíresebb.

- Időszerűnek tartod a Bánk bán megfilmesítését, ami többek között az idegen elnyomók és a magyarok kapcsolatáról szól?

- Igazán nem erről szól. A Bánk bán az embernek azon problémájáról szól, amit a gimnáziumi érettségi tételekre való készüléskor frappánsan meg is fogalmaztak egy mondatban: a magánélet és a közélet konfliktusáról. Ez így banálisan és nevetségesen hangzik, de mégis ennek a mondatnak egy nagyon kifejtett, nagyon drámaian megírt librettóját, illetve partitúráját fedezhetjük fel ebben a darabban. Igazándiból ez az örökérvényű benne: hogy tudja az ember a magánéletével összeegyeztetni a külvilágot, mit tud kezdeni a hatalommal, saját és mások hatalmával? Ezek teljesen aktuális emberi kérdések.
Ez az idegen elnyomó szemlélet sokáig rányomta a Bánk bánra a bélyegét, noha nem ez a lényeges benne. Ezt használták fel a különböző rendezésekben és értelmezésekben, mert állandóan idegen elnyomókkal állt szemben az ország. Már az 1852-es bemutató is az osztrákokkal szembeni tüntetés volt. A későbbiekben is, a szocializmus alatt mindenki őrjöngött, hogy a „Hazám, hazám…”-at Simándy el meri énekelni. Mi azonban ezt az operát úgy próbáltuk meg értelmezni, mint ami, a Donizetti-, Verdi- vagy Mozart-operákhoz hasonlóan, emberi dolgokról szól, és ezek sokkal fontosabbak, mint a mögéje csempészett politikai tartalmak, mert azok pillanatok alatt elavulnak. Az embereket egyébként sem érdekli különösebben a politika, sokkal inkább izgatják őket a róluk szóló, emberi dolgok.

- Korábban beszélgettem Mészöly Gábor forgatókönyvíróval, és ő annak a reményének adott hangot, hogy az elkészült film nemzetközi siker is lehet, és reveláció erejével hathat a magyar film számára. Megalapozottak ezek a remények?

- Az majd eldől, hogy a reményből mi válik valóra. Nézzük inkább a tényeket! Tény az, hogy nem nagyon készül operafilm a világban, noha az igény megvan rá. Az operafilm reneszánsza a hetvenes-nyolcvanas években volt, Rosi, Losey, Bergman, Zeffirelli ekkor alkották műveiket. A kilencvenes években azonban nem nagyon születtek operafilmek, nem véletlenül, hiszen nagyon nehéz összehozni egy ilyen produkciót, mert csak nagy sztárokkal érdemes, és csak népszerű operákkal.
A mi reményeinket egyrészt az táplálja, hogy hiánycikk az operafilm a nemzetközi piacon, másrészt az, hogy világsztárjaink énekelnek benne: Marton Éva, Rost Andrea, Sólyom Nagy Sándor, Miller Lajos - ők az operaszeretők körében nagyon-nagy nevek, főleg a két hölgy. A címszereplő Kiss B. Attila tehetsége is méltó a partnereihez. Harmadrészt pedig a Bánk bán egy fantasztikusan nagy opera. Ráadásul, hogyha egy idegen meghallgatja, akkor hangzása tényleg nem áll messze a Verdi-korabelitől, azzal a különbséggel, hogy rendkívül érdekes, tipikusan magyar és közép-európai hangszerelés és zenei motívumok ötvöződnek benne. A világ operairodalmában nincs olyan mű, amelyben együtt szólna a viola d’amore (brácsához hasonló több húros hangszer) cimbalommal, angolkürttel és vonóskísérettel. Ez reményeink szerint fel fogja kelteni az emberek érdeklődését Aztán, hogy a világ ezt milyen úton tudja majd befogadni, az már egy másik, kőkeményen szakmai kérdés, a forgalmazás kérdése. Erről jelenleg tárgyalások folynak annak érdekében, hogy a műfaj a lehető legkomolyabb forgalmazójával megállapodásra jussunk.

- Mesélted, hogy nagyon bízol a reklámfilmes előéletedben és tapasztalataidban. Azonban a Bánk bán mégiscsak az első nagyjátékfilmed, csaknem 800 milliónyi költségvetéssel. Nem nyomaszt ennek a felelőssége?

- Azért nem nyomaszt az anyagi felelősség, mert mindig anyagi felelősség mellett dolgozom. Ha összeadjuk összes reklámfilmes munkám költségvetését, akkor az meghaladja ezt az összeget. A filmre egyébként is nagyon felkészültünk. Inkább egy jóleső érzéssel tölt el az, hogy itt most egy olyan kihívással állunk szemben, aminek minél jobban meg kell felelni, és ezt a stáb összes tagjában érzem. Fantasztikusan jó a hangulat a forgatáson. Mindenki nagyon boldog, hogy ezt csinálhatja, és mindenki pontosan fölmérte a jelentőségét annak, hogy most miben vesz részt. Marton Éva, Rost Andrea ugyanúgy, mint Zsigmond Vilmos, aki a világ számos nagy színészével, nagyon-nagy rendezőkkel forgatott, mégis ugyanúgy izgul egy beállításon, mint bármelyikünk. Ahogy ő fogalmazott, ez a film még fontosabb neki, mint egy hollywoodi produkció, hisz neki is ez az első magyar játékfilmje operatőrként. Mindegyikünk érzi a kihívást: szeretnénk megajándékozni a világot a legjobb magyar operával egy filmváltozat formájában.

- Közismert a kapcsolatod Wermer Andrással. Producerként neki is ez az első nagyjátékfilmje. Te hogy látod, megállja a helyét?

- Neki sem ez az első munkája igazából, hisz ő is sok reklámfilmet produkált. Mi ebben az egészben a Főiskola óta benne vagyunk. A Főiskolán a vizsgafilmek készítése és egy fesztivál szervezése közben barátkoztunk össze. Kijártunk külföldre különböző diákfesztiválokra, és láttuk, hogy mekkora a sikert aratnak ott ezek a rendezvények, ezért többedmagunkkal összehoztunk annak idején egy olyan fesztivált, amelyre a magyar főiskola meghívta az általunk legjobbnak tartott külföldi filmfőiskolák diákjait és filmjeiket. Ott jöttünk rá Andrással, hogy nagyon jól tudunk együttműködni, és ezt a fesztivált azóta is nagy sikerként könyveljük el, noha annak idején szomorúan megállapítottuk, hogy a szakma gyakorlatilag totálisan érdektelen volt iránta, holott külföldről is érkeztek jelentős személyiségek.

- A reklámfilmes múltadnak vagy nemzeti operánk unikalitásának köszönheti a produkció, hogy a teljes 766 milliós költségvetést állja a kultusztárca?

- Ez egy millenniumi projekt. A millennium kapcsán a kulturális tárca szeretne olyan projekteket véghezvinni, amelyek maradandóak, és saját értékeinkről szólnak. Ez a költségvetés csak a magyar fül számára hangzik rettentően magasnak. Ha mondjuk egy Zeffirelli vagy Losey-féle Don Giovanni költségvetésével összehasonlítjuk a Bánk bán költségvetését, akkor látjuk, hogy ez azoknak csak a töredéke. Ez a költségvetés ráadásul nem nekem szól, tehát itt egy alapvető félreértés van. Én azt gondolom, hogy ez az egész Erkel Ferencnek, Katona Józsefnek, a Bánk bán operának, és az imént felsorolt nagy művészeknek szól, akiket nem lehet, hogy úgy mondjam, egy gagyi produkcióba belevinni. Marton Éva és Rost Andrea a Metropolitan és a milánói Scala ünnepelt sztárjai, ők fantasztikus díszletek között, fantasztikus jelmezekben szoktak dolgozni, muszáj tehát megteremtenünk egy olyan filmes látványvilágot, ami ennyibe kerül. Ezt pontosan tudják a díszlettervezők, a jelmeztervezők, és ez mindenkinek egy óriási közös ügy.

- Egy hete robbant ki egy botrány a Bánk bánnal kapcsolatban. A Magyar Hírlap azt állítja, hogy dokumentumokkal alátámasztott bizonyítéka van a lapnak arról, hogy a Bánk bánnak két költségvetése létezik, egy fiktív és egy valós. E módon valakik kísérletet tesznek arra, hogy 150 millió forintot kiemeljenek a produkcióból. Te rendezőként mennyire látsz rá erre a problémára?

- Én nem foglalkozom a költségvetési oldallal. Igazán ez ügyben nem szeretnék nyilatkozni, csak annyit tennék hozzá, hogy nincs semmiféle kettős költségvetés, egy végleges költségvetés van, amit a kulturális tárca elfogadott és a Mokép kontrolál. Én ezt az egészet egy nagyon rosszindulatú hangulatkeltésnek tartom, amit egy minél jobb, nívósabb és a közvélemény számára minél kedveltebb produkcióval szeretnénk elfeledtetni.

- A Bánk bánnal szembeni ellenérzések abból erednek, hogy mindössze két film forog csaknem 3 milliárd forintból, míg a többi film között összesen kell 430 milliót elosztania az MMK-nak. Hogy érintenek téged, mint alkotót ezek a negatívumok?

- Válasszuk ketté a dolgokat: Vannak a millenniumi film-projektek és egy másik kérdés, a filmszakma állapota. Ne keverjük a kettőt össze. Most a szakmának lehetősége volt egy olyan Filmközpont létrehozására, ami Franciaországtól Dánián át Svédországig mindenhol működik, és amit igenis a szakma irányít. Ennek a Filmközpontnak minden országban az a célja, hogy felelős filmszakemberek kontrollja mellett filmeket készítsenek. Én is szeretnék egy olyan filmes szakmát, ahol ha az ember komolyan összeállít egy filmtervet vagy bead egy forgatókönyvet, akkor annak valamilyen eredménye lesz, vagy az, hogy elkészül egy a film befejezéséhez, forgalmazásához elegendő költségvetésű film belőle, vagy az, hogy azt mondják, keressen még hozzá koproducert.A Magyar Mozgókép Közalapítvány képtelen ennek a feladatnak a megoldására. Az MMK sok esetben olyan összegeket osztogat szét, amelyekből felelőtlenség egy filmet elkezdeni, mert biztos, hogy nem lehet belőle befejezni. A szakma felelőssége, hogy tizenegy évvel a rendszerváltás után a szakmán belül is legyen egy rendszerváltás, és álljon föl egy olyan szervezet, amely komolyan tudja magát venni, és komolyan tudja ezt a szakmát venni. Érdekes módon a reklámfilmesek között létrejött egy ilyen szervezet, tehát a reklámfilm ilyen szempontból sokkal jobban működik. Hogy a játékfilmes szakma ilyen kevés pénzből gazdálkodik, arról maga a játékfilmes szakma tehet. A jelenlegi kormány felajánlotta, hogy hajlandó finanszírozni egy szerkezeti átalakulást, a szakma egy bizonyos része ezt visszautasította.

- És nem félsz ennek a szakmának a kiközösítésétől, hisz ha játékfilmes körökben akarsz mozogni a jövőben, akkor mégiscsak ők alkotják a többséget…

- Ezt a szakmát újjá kell szervezni. A filmszakma mindenhol a filmkészítők és a filmmel foglalkozók által komolyan fölépített szakmai szervezet, működő infrastruktúrával - gyártás, finanszírozás, jogi, biztosítási háttér, forgalmazás - minden oldalról megtámogatva különböző szakszervezetekkel, tekintsünk akár Hollywoodra, akár Angliára, Franciaországra, akár Izraelre. Ezekben az országokban nagy a felelősség arra nézve, hogyha valaki pénzt kap egy filmre, akkor azt a pénzt hogyan költi el, s feltételül támasztják, hogy a közönség lássa az elkészült filmeket. A rendezőknek fontos kell, hogy legyen a nézettség, így a nézők is. Ami pedig a kiközösítést illeti, a működő filmszakmákat a befogadó jelleg jellemzi

- A Bánk bán után merre menne tovább Káel Csaba játékfilmrendező?

- Több történet van, ami izgat, köztük továbbra is ott van a már említett táncfilm. Az egy hasonló lehetőség, mint a Bánk bán, hisz olyan gazdag táncaink vannak, hogy azokat érdemes megmutatni a világnak. Azok a dolgok érdekelnek, amik rólunk szólnak, s amelyek révén megismer bennünket a világ. Már Hannoverben is ez izgatott, s itt sikerült is egy „szemléletváltós” szlogent kitalálni. Eddig mindig azon siránkoztunk, hogy „kompország katonái” vagyunk. Hannoverben azt fogalmaztuk meg, hogy minden, ami itt történt ebben az országban, attól mi gazdagabbak lettünk, és ezek révén Magyarország lett a „találkozási pont”. Találkozási pontja Keletnek-Nyugatnak. Én azt gondolom, hogy nagyon büszkének kell lennünk arra, hogy ilyen sokfélék és színesek vagyunk. Az egészben az a legérdekesebb, hogy ezt a világ ma hamarabb elhiszi rólunk, mint mi magunk, tehát meg kell magunknak is mutatni, hogy milyen érdekesek vagyunk. A szocializmusban arra szoktattak minket, hogy ne szeressük magunkat, hogy rosszkedvűek, míszek legyünk, én viszont azt szeretném, ha végre megszeretnénk magunkat, s jóban lennénk önmagunkkal. Nagyon jó történetek vannak ebben az országban, érdemes megcsinálni őket. Ezen felül természetesen szeretnék egy olyan komoly szakmai szervezetet, amelyben ezek a történetek filmeken megvalósíthatóak.

Tedd teljessé a történelmi tablót: nézz be a filmhuBánk bán-galériájába!

_{(A werk- és jelenetfotókat Ritter Doron készítette.)}