Blade Runner

Ridley Scott

A 21. század elején a Tyrell Társaság a robotok evolúcióját a Nexus szakaszba léptette; a küllemre emberrel egyező teremtményeket Replikánsoknak hívták. A Nexus 6 Replikánsok erőben és ügyességben felülmúlták az embert, intelligencia terén pedig legalábbis egyenrangúak voltak az őket teremtő genetikai mérnökökkel.

A fenti, próféciával felérő szavakkal rántja mélybe a nézőt a film, melyet Philip K. Dick nemkülönben kultikus tiszteletnek örvendő regénye (Álmodnak-e az androidok elektromos bárányokkal?, 1968) alapján forgatott Ridley Scott. Az idő 2019., a helyszín Los Angeles. A történet folyása szerint a Nexus 6 modelleket a csillagközi kolonizáció legveszedelmesebb feladataira alkották, a biomechanikai műremekek elit katonákként irtották az ellent, így teremtve életteret a kirajzó emberiség számára. A mérnökök azonban kissé túllőttek a célon, és a robotok túlságosan jól sikeredtek: a kópiák az idő múlásával képesek kifejleszteni az emberi érzelmek teljes skáláját, ezáltal emberré válnak. A kínos probléma feloldására csakis oly módon kínálkozott lehetőség, hogy a tervezők radikálisan korlátozták élettartamukat, így a Nexus 6 modellek genetikai órája pont akkorra ketyeg le, mire a teremtmények megtanulják becsülni és szeretni az életet. Roy Batty (Rutger Hauer) és társai azért szöktek meg a külső gyarmatokról, hogy kicselezzék a sejtjeik mélyére kódolt halált: a kétségbeesett Replikánsok be akarnak jutni a Tyrell Társaság elnökéhez, rákényszerítve a férfit, hogy felülírja az eredeti DNS-programot, és meghosszabbítsa alig négyéves élettartamukat. A rabszolgának teremtett lények azonban illegálisan tartózkodnak a Földön, nyomukban Blade Runnerek lihegnek, kik a kópiák azonosítására és kiiktatására kaptak megbízást.

Acélból és betonból emelt, élhetetlen metropolisz-dzsungel

Deckard (Harrison Ford szerepét eredetileg Dustin Hoffmannak szánták) az LAPD különleges alkalmazottja, a Replikánsok életét semmire sem becsülő, könyörtelen fejvadász; kíméletlenül pusztítja azt, mit a mérnökök teremtettek. Az acélból és betonból emelt, élhetetlen metropolisz-dzsungel éles szemű nyomolvasójának meg kell találnia és meg kell semmisítenie a szökevényeket, ám az új modellekkel csúful meggyűlik a baja. Kollegáját meglövik, a nyomozás kibontakozásával pedig sorra dőlnek meg a csalhatatlannak vélt módszerek: a Tyrell Társaság tárgyalótermében végzett kontrollvizsgálat során Deckard rádöbben, hogy Replikánsok nem pusztán intelligencia és erő dolgában különbek nála, de a kevéssé fejlett mesterséges teremtményekkel szemben a Nexus-osztály azonosítására alkalmazott próbán is rémisztő teljesítménnyel hasítanak. Még a korábbi modellek 20-30 kérdés feltevésével is kiszűrhetők voltak, Rachael (Sean Young) esetében száznál is több reakció megfigyelése szükségeltetik a diagnózis felállításához – holott a Voight-Kampf teszten nyújtott teljesítmény az egyetlen számszerűsíthető mutató, amely a Replikánsokat megkülönbözteti az embertől. Nem csoda hát, hogy Deckard - életében először - vadászból üldözötté válik, hisz sem képességei, sem eszközei nem bizonyulnak hatékonynak az új generációs kópiák ellenében, mellékszálon beleszeret egy mesterséges személybe, majd a film végére érvén súlyos erkölcsi leckét is osztanak számára. Az utolsó Replikáns, Roy Batty a halál torkába taszítja a fejvadászt, majd utánanyúl és kiemeli onnan, könyörületes cselekedete által demonstrálva saját felsőbbrendűségét. A filmtörténelem legemlékezetesebb fináléjában vegytiszta ténnyé érik a bizsergető sejtés, miszerint a Nexus 6-ok nem pusztán intelligensebbek és erősebbek az embereknél, de olyan tudást birtokolnak, amely morális szempontból is különbbé teszi őket: a halál peremén élő Replikánsok ismerik a lét egyenletét, ennélfogva jobban tisztelik az életet, mint önnön alkotóik.

1982 nyarán sem a nagyérdemű, sem a kritikusok nem voltak felkészülve egy hasonló mozira, a tesztvetítések eredményei által kedvszegett stúdió így kevés teret engedett az alkotás számára, az üzemeltetők pedig - látván a csekély érdeklődés - gyorsan elhantolták. A körülményeket tovább rontotta, hogy az adott évben Spielberg E.T.-jétől illett beájulni, a virágokkal társalgó jóságos botanikus csetlése-botlása és a kemény filozófiai kérdéseket boncolgató, sötét és ragacsos pre-kiberpunk közti éles kontrasztot magyarázni pedig szükségtelen. A Blade Runner, mint az úttörők általában, randán bebukott, tán még a gyártási költséget sem termelte ki, a csalódott Warner Brothers pedig évekre bealtatta a mozit. Az idő múlásával a stúdió toldozgatta-foldozgatta a filmet (a B.R. nem kevesebb, mint nyolc, egymástól kisebb-nagyobb mértékben eltérő változatban létezik!), majd ’92-ben a kerek évfordulóra hivatkozva útjára bocsátotta a rendezői verziót. Ridley Scott alapos munkát végzett a director’s cut készítése során, egyrészt törölte a stúdió által erőltetett narrátorszöveget és lenyeste a happy endet, másrészt hozzátoldott a filmhez egy jelenetet, amely sarkaiból fordította ki a teljes történet, s máig feloldatlan misztériumot csempészett a moziba (tisztavérű próbálkozók számára eme változat megtekintése ajánlott). S lőn igazság: a szakma és a nézősereg értelmesebb része rögvest beájult, a kritikusok szélvészgyorsasággal revideálták a korábban elkövetett minősítéseket, a tudományos fikciók rajongói pedig mániákusan próbálták kinyerni mindazt, mi a filmből kinyerhető (a kincsesbánya gazdag, máig van mivel bíbelődniük).

Nem különböznek tőled vagy tőlem Rachael (Sean Young)

Teljességgel lehetetlen kihívás tízezer karakterben megénekelni a film-noir és a pre-kiberpunk határmezsgyéjén fogant alkotás valamennyi érdemét, ám a Blade Runner tündöklő szépségét, kifinomult szimbólumokban való gazdagságát, mélységeit és magasságait ábrázolandó, érdemes elidőzni pár sor erejéig a filmben pusztán szőr mentén elkövetett, mégis kritikus jelentőséggel bíró sakkparti felett. Nexus 6 átveszi a Sebastian (William Sanderson) által vezetett játszmát, a Tyrell Társaság alkalmazottja helyett dönt, és a vezér f6 mezőre helyezésével bejut a főmérnök-tulajdonos fellegvárába; a játszma innentől eldőlt, a megalázó matt alig egy lépésre van. A teremtmény és a mérnök játéka két vonalon is jelentős, egyrészt, a film forgatásának idején még nem léteztek világbajnokverő sakkprogramok, így Roy Batty diadala a Replikáns intellektuális hatalmát példázza az alkotó felett. Az igazi, dermesztő pláne azonban maga a parti, amely a sakktörténelem egyik leghíresebb játszmája, melyet Adolf Anderssen váltott Kieseritzkymmel Londonban, 1851-ben: a táblán a legendás Immortal Game, azaz a Halhatatlan Játék zajlik – ha Tyrell otthonosabban mozgott volna az adott tárgykörben, rögvest tudta volna, ki kopog az ajtaján, s talán menthette volna bűnös életét. (Ínyencek kedvéért, zárójelben: mozi és sakk által keresztbe fertőzött bolondok mindenre képesek, utóbb a filmtörténet talán leghíresebb partiját is rekonstruálták, melyet HAL, a 2001 Űrodisszeia szuperszámítógépe vívott megbolondulása előtt; csak tessenek rákeresni a weben). 

Csiklandós kérdés: lehetett volna még okosabb, még emlékezetesebb, még szebb a Blade Runner, ha a Warner nem kurtítja meg oly orvul a költségvetést? A válasz, a szívnek meg kell szakadnia, nagyon hangos igen. Az alkotók legalább fél tucat olyan jelenetet terveztek, melyeket pénz és idő hiányában nem forgathattak le. Ezek közül mindenképpen meg kell említeni Mary távozását: a szigorú finanszírozási politika áldozatává vált hatodik Replikáns (Mary szerepét egyszerűen kihúzták a forgatókönyvből, így okozva fájó hiányt a történet szövetében) ágyban fekve, természetes halállal halt volna, társai körében – kétségtelen, hogy a zsarnoki döntés okán egy szívszorongató jelenettel lett szegényebb a mozi. Deckard kórházban tett látogatását ugyan leforgatták, de nem került be a végleges változatba, mert gondok adódtak a rögzített hanggal, s pénz hiányában nem tudták reprodukálni a sávokat; holott a ronccsá lőtt, gépek által életben tartott kolléga beszédes tényekkel szembesíti a fejvadászt, kire kéretlenül is rálőcsölték az ügyet. „Ezeket a fajtákat nem szeretem Deck. Ezek túl kemények. Ezek a Nexus 6-ok már nem egy csak egy rakás izomköteg bányászáshoz. Az istenit, ezek nem különböznek tőled vagy tőlem.” – nyilatkozik az üvegkoporsóban fekvő Holden.

A halál peremén élő Replikánsok ismerik a lét egyenletét Deckard (Harrison Ford)

A Blade Runner, miként az igazán nagy alkotások, megköveteli a figyelmet, máig foglalkoztatja a rajongókat. A rejtélyek és a tisztázatlan kérdések száma jelentős, ezeregyféle interpretáció létezik. A legfontosabb dilemmát a rendezői változat vetette fel: Rick Deckard ember, avagy maga is Nexus 6? Akadnak, kik szerint a fejvadász egy gyarmati világból kiemelt, átprogramozott kópia, Roy Batty genetikai édestestvére; mások azt bizonygatják, hogy anya szülte emberi lény. Harrison Ford beszámolója szerint a forgatás során Ridley Scott embernek tekintette a főszereplőt, majd két évtized múltán a rendező cáfolta a konszenzust, és kijelentette, hogy a fejvadász mesterséges kreatúra, prédáihoz hasonlatos kópia. Döntő érvként illik felhozni a rendőrtiszt álmát, melyben Deckard egy unikornist lát, a film zárójelenetében felbukkanó origami-figura pedig azt mutatja, hogy Gaff (Edward James Olmos) ismeri a férfi gondolatait; tehát Deckard készen kapta emlékeit, ergo maga is Replikáns. Mások szerint, ha a fejvadász a Nexus 6 szériából való, miért nem rendelkezik hasonló erővel és intelligenciával, mint áldozatai, s miért hagyja, hogy valamennyi lehetséges alkalommal feltöröljék vele a padlót? Érvek és ellenérvek sokasága sorjázik, döntsön mindenki belátása szerint, hisz kizárólagos igazságot tenni nemigen lehet, a dilemma két évtized múltán is feloldhatatlan.

Talán az igazi Nexus 6, Rutger Hauer tudná a választ, ő azonban kitér a kérdés elől: az interjúk során, ha a riporter rákérdez Deckard identitására, a színész szolid mosollyal reagál, s csak annyit közöl, hogy pont ezért tartja remekműnek a Blade Runnert; merthogy – saját szavait idézve - „megbassza” az emberek agyát.