Bob&Bobek feat. Quentin Tarantino

Perfekt flash/film

A posztmodern kultúra reciklikál. Újraértelmezi a hagyományokat, gátlástalanul merít mindenhonnan ahonnan nem szégyell, idéz, tiszteleg, teremt. A rajzfilmhu flash-film pályázatának első díjazott műve igazi poszt-poszt alkotás, vagyis a mindenki által ismert paneleket gyúrja eggyé, sajátos nézőpontból láttatva azt, amit mindenki ismer. Az animációban az a jó, hogy nincsenek szabályok. Bárki csinálhat bármit, a számítógépes animációban pedig ugyanez a helyzet, csak az alkotóknak még könnyebb dolguk van. Legalábbis technikailag.

Ahhoz viszont, hogy igazi, szellemes, szórakoztató alkotás szülessen, szükség van az ötlet-kezelés és a formálás könnyedségére is. Amikor az alkotó nem veszi halálosan komolyan tárgyát, inkább hagyja, hogy a „tárgy” bontsa ki saját lehetőségeit. Ez a könnyedség határozza meg a b.a.l. csapat díjnyertes filmjét is (Zagar: Bossa astoria, Erik Sumo rework). Tessék megnézni, itt. Napszemüveges, fekete öltönyös gengszetrnyulak menekülnek, kézenfogva tépnek át a képen, mögöttük bankjegyfüzér repül. Lövés, ennyi, snitt. Lerogynak. Elmosódik a kép, vérbe fagyott nyúltetem. A zenében új motívum jelenik meg, a képen pedig elindul a sztori, az előzmény, ami idáig juttatta a kis ganxta nyulakat.

A mozaikos szerkesztés ötletét csak az menti, hogy működik. Nem is akárhogy. Egy ilyen minimáltörténetet (bankrablás á la Bob és Bobek), ami főként akcióból áll, feldarabolni és kis időpillanatokra  szervezni nagy merészséget igényel, hisz felmerülhet a szétesés veszélye, amikor az anyag nem áll össze, csak funkciótlan kollázsként zúdul a befogadóra. Itt ezek az elemek (a nyulak különböző szituációkban és nézőpontokból) szervesen egybeérnek. A film végig koherens, a töredezettség pedig inkább csak erősíti a történet debilen sötét romatikáját. A filmes elemek kreatív használata, a gyakori szemszögváltások, az osztott képmezőben rejlő lehetőségek elegáns és következetes elővezetése, a koncentrált színdramaturgia – fekete, fehér, vérvörös - mind-mind biztos formaérzékre vallanak. Minimál-eszközök, minimál-alakok de sűrű és tömör anyag, ami bármely filmnek (nemcsak animációs!) dícséretére válna.

És ha már film, akkor: Tarantino (Reservoir rabbits?), a Persuaders (a legendás Minden lében két kanál főcímének osztott képmezős jelenete, Roger Moore és Tony Curtis, motorcsónak és vizisí, a juppiálom nyúlpofán visszaverődő görbe tükörképe), a B-film (oh, azok az egymásba úsztatott zsetonok és kártyalapok a kaszínóban, a széttörő pohár, oh, az a blaxploitation hangulat, amikor eldördül a flash-animált pisztoly és piciny cseppek hullanak lassan az asztalra!), a lumiere-i gőzmozdony, a Metro, Luc Bessontól és természetesen a két X orrú nyúl, Bob és Bobek, a rettenthetetlenek.

Az ötletparádét a kiindulópontként megadott soundtrack fogja össze: Zagar zenéje igazi filmzene. Képes arra, hogy világot konstruáljon és idézzen, de aztán mégse telepedjen rá zsarnoki módon az előhívott vízióra. A zene alázatosan, de megkerülhetetlenül szervezi a cselekményt, hívja elő a képeket és zárja rövidre az elszabaduló képzettársításokat.

A flashfilm egyetlen pszichedelikus minimálkép-folyam, idézetekkel és asszociáltató képelemekkel, ahol az a pillanatnyi snitt, amikor a két nyúl áll az üres metrókocsiban - az egyikből ömlik a vér, de szája gúnyosan grimaszra biggyed - képes megidézni a legfeketébb film noir-ok nihilista heroizmusát; aztán az utolsó lélegzet képe, amikor hasra szorított kézzel, üresbe meredő tekintettel távozik a megidézett pulp-világból a hős, barátja és fegyvertársa rég nyúlhalom már, egy darab szőrme a réten; és a végső, utolsó snitt, kameranyitást imitál a kép, távolodunk, és jön a nagy csavar, ami várható ugyan, de mégis, annyira ponyva, hogy szinte sikítani kell.

Az animáció tényleg bármire képes. Gratulálunk.