Cannes: Költészet és vallás

Keresztvíz

Nem sok olyan rendező van az idei programban, akire kevésbé voltam kíváncsi, mint az Új-Zélandi Jane Campion, aki a Zongoralecke (1993) és az Egy hölgy arcképe (1996) (bár ez utóbbi többet köszönhet Henry James regényírónak, mint a rendezőnőnek) óta nem sok említésre méltó dologgal rukkolt ki. A híres angol romantikus poéta John Keats (Ben Whishaw) és Fanny Brawne (Abbie Cornish) szerelmét pedig idejétmúltnak és az irodalomtörténet nagy szerelmeihez képest jelentéktelennek tartottam és ezzel egyáltalán nem voltam egyedül. Ennek ellenére a Fényes csillagról nehéz rosszat mondani.

Képes megszólítani a XXI. század emberét: Jane Champion

 
Tény, hogy a Bright Star inkább az irodalomtanárok, mint a forgalmazók álma, hiszen ki fizetne mozijegyet a mai fiatalok közül, a szavak finomságából, elkapott pillantásokból és apró gesztusokból kialakuló romantikus szerelemi történetért, de a cannes-i a közönség mindenképpen vevő volt rá. Minden elismerés megilleti Jane Campiont, akinek sikerült olyan, a legapróbb részletekig kidolgozott kosztümös filmet készítenie, amely még képes megszólítani a XXI. század emberét és megolvasztani a sajtósok kőszívét, akik az utolsó filmje a Nyílt seb (2003) után alaposan leszedték a keresztvizet a rendezőnőről. 

Jó érzéke van a múlt megidézéséhez Ang Lee-nek is, akinek a Jégvihar (1997) óta nem volt filmje Cannes-ban. (Igaz, közben két Arany Oroszlánt is hazavitt Velencéből.) „Ha a Jégvihar 1973-as díszlete – Lee megfogalmazása szerint – 1969 utóérzésének nevezhető, akkor a Taking Woodstock az ártatlanság elvesztése előtti utolsó éjszakáról szól. ” írja a film sajtókönyve.

Bright Star: inkább az irodalomtanárok, mint a forgalmazók álma

Noha a Taking Woodstock messze nem a rendező legemlékezetesebb filmje, de kedves és szórakoztató történet, arról, hogy egy fiatalember, Elliot Tiber (Demetri Martin), hogyan veszi rá családját és a vidéki kis városka, Catskill közösségét, hogy ne csak a pajtában próbáló modern színháznak, de egy zenei fesztiválnak is otthont adjanak. Így lesz a hatszáz négyszögöles marhafarmból három napra a hippik Mekkája. Lee ezúttal inkább a könnyedebb szórakoztatás felé hajlott és ez sikerült is neki, a Taking Woodstock két órája alatt legalább elfelejthetjük azt a sok borzalmat, amit a többi rendező az elmúlt napokban ránk zúdított. Woodstockot annak idején a „béke és a zene három napjának” aposztrofálták, Lee filmjének játékidejére is ugyanez igaz.

Béke, szeretet, és kikapcsolódás. Na, pontosan ez az, ami Lars Von Trier filmjéből az Antikrisztusból hiányzik. Az Antichrist, ami nyugodtan nevezhető a fesztivál eddigi legrosszabb filmjének, Trier bevallása szerint saját depressziójából, illetve annak terápiájaként született. Míg az előző beszámolómban említett Brillante Mendoza filmben a Kinatay-ban legalább volt néhány értékelhető, sőt, azóta bennem még jobban felértékelődő eleme, addig Trier filmje agyonművészieskedett provokáció, ami a végén megjelenő Andrej Tarkovszkij-nak szóló ajánlással adja meg a végső kegyelemdöfést a filmművészetnek. A zsúfolásig megtelt vetítőteremben mindenki lélegzetvisszafojtva várta a csodát, és tény, hogy a nyitó képsor kompozíciójában még volt valami ígéretes, ám ami ez után következett, az valóban pontosan úgy néz ki, mint egy beteg ember beteges látomása, öncélú önterápiája.

Taking Woodstock: béke, szeretet, és kikapcsolódás

A film elején egy házaspár (Charlotte Gainsbourgh és Willem Dafoe) szeretkezik, miközben kisfiuk kimászik a kiságyból és felfedezi a lakást, majd a hópihéktől megbűvölve véletlenül kizuhan az ablakon. Ez után három fázisban láthatjuk, amint a pszicho-terapeuta férj, visszatérve a természethez megpróbálja felesége gyászát, fájdalmát és szorongását oldani. Mindez eddig rendben is volna. Maga a téma nem újszerű, de jól feldolgozható. Ám amikor az üregben talált sebzett róka emberi hangon belemondja a kamerába, hogy a „káosz eluralkodott” (ha ezt a fejezetcímből és a cselekményből valaki elmulasztotta volna megtudni), már mindenki csak hangosan nevetett.

Az ezt követő rémségek és itt nem csak az inkább visszatetszést, mint izgalmat kiváltó szexjelenetekre gondolok elsősorban, hanem ahogy az eszét vesztett feleség a férje életére tör, majd önmagát is megcsonkítja (csiklót ollóval lenyisszantani, ilyet még valóban nem láthattunk, ebben kétségtelenül újat tudott mutatni Trier, de bár ne tette volna!)  egyszerre váltottak ki hangos szörnyülködést és nevetést a sajtóvetítés közönségéből. Az effajta terápiából, nekem ennyi elég is volt, Trier viszont nyugodtan fürdőzhet a népszerűségben, mert az mindenképpen sikerült elérnie, hogy a fesztivál napok óta az ő filmjétől zajos és az emberek tódulnak a vetítésére.

A fesztivál napok óta tőle zajos: Lars von Trier és színészei

Jóval kellemesebb és szórakoztatóbb Ken Loach terápiája, amelyben egy elképzelt barát, ez esetben a Manchester United egykori focistája, a legendás Eric Cantona segít egy középkorú postásnak, Eric-nek rendbe szedni harminc évvel ezelőtt kisiklott életét. „Angliában a futball, vallás” és Ken Loach sem először foglalkozik a focirajongással. Ismételten állandó alkotótársával a forgatókönyvíró Paul Laverthy-vel állt össze, hogy ezúttal a nehéz sorsokat és problémákat a szokásosnál jóval több humorral ábrázolja és ebben a legnagyobb szerepe a volt futball királynak Eric Cantonának van, aki finom öniróniával alakítja önmagát.

A történet hőse Eric Bishop (Steve Evets) egy postahivatal alkalmazottja, akinek még mindig nem sikerült túltennie magát első feleségén. A nő látni sem akarja, hiszen a férfi évekkel ezelőtt elhagyta őt a gyerekükkel együtt. Eric most nevelt fiaival él és a kollégái próbálnak segíteni neki abban, hogy túl tudjon lépni végre a múltján. Egyikük ötlete, az imaginációs terápia nem csak Eric Cantona megidézésében segít, de úgy látszik, valóban működik is, mert a képzeletbeli barát nem csak Eric életét, tönkre ment kapcsolatát segít rendezni, sőt még rossz útra tévedt fiát is megóvja a helybeli gengszter főnöktől. Rég volt ennyire szórakoztató Loach, amiben oroszlánrésze van az Eric-et alakító Evets-nek és nem utolsó sorban Eric Cantonának, aki láthatóan csak úgy lubickol a rendkívül hálás szerepben, aminek köszönhetően a közönség többször beletapsolt a filmbe, ami itt tényleg csak a legjobbaknak jár.