Cannes: Lehetetlen szerelmek sora

Beszámoló

 A nagy Gatsby által okozott felhajtással kezdődött idén Cannes, ami a világszerte már megtartott bemutatók ellenére azért volt érdekes, mert itt vonult fel először Európában a sztárparádé. Az első napok szinte soha nem látott zsúfoltsága által okozott kellemetlenséget csak a hol pusztán szakadó, hol viharral keveredő eső tudta felülmúlni. A vetítőtermekben látható átlagosnál alig jobb produkciók miatt egy apró lövöldözés meg a sokmilliós ékszerek elrablása szállította a legnagyobb izgalmakat. És meglepő módon, az eddig bemutatott filmek nagy része a lehetetlen szerelmekkel foglalkozott. 

Francois Ozon Cannes-ban

Az első napok a szolid csalódások jegyében teltek, amelyek közül negatív hősökként kell Sofia Coppolát és Francois Ozon-t kiemelnünk. Coppola egy kimódoltan önreflexív gesztussal saját világáról próbálja lerántani a leplet a The Bling Ring-ben, ahol fiatalok törnek be a sztárok luxusvilláiba. Az egyetlen gond az, hogy Sofia pontosan ebben a világban nőtt fel, ezért sajnos egyszerűen nincs rálátása, külső nézőpontja, és bármennyire szarkasztikus próbál lenni, csak az látszik, hogy így vagy úgy, de mégiscsak vonzza őt a csillogás és fényűzés. A francia Ozon mostanában gépként ontja magából a filmeket, a nálunk nemrég bemutatott A házban után Cannes-ban máris új produkcióval jelentkezett – és hát sajnos az esetében is a mennyiség a minőség rovására ment. Középosztálybeli „coming of age” történetet látunk, ahol a látszólag korrekt családban élő 17 éves lány kíváncsiságból prostituálja magát. A gyorsaság legfontosabb mellékhatása ebben a munkában az, hogy Ozonnak egyszerűen nem jut ideje elgondolkodni azon, amiről forgat, nem érti meg teljes egészében a történetet. A Jeune et jolie (Fiatal és szép) legfeljebb a fiatalok érzelmi kiüresedéséről szólhatna, de Ozon meg sem kísérli ezt mélységében feldolgozni – így nem marad más számunkra, mint a Marine Vacth hamvas testében való gyönyörködés.

Sofia Coppola

A Nader és Simin – egy elválás története kulturális határokon átlépő elsöprő sikere (Arany Medve, Oscar díj, 1 millió néző  Franciaországban, stb.) alapján sokat vártunk az iráni Asghar Farhaditól. A „győztes csapaton ne változtass” elv alapján A múlt a című új művében nem tesz mást, mint nyugati környezetbe ülteti az előző film párkapcsolati konfliktusát – és mégis, mintha ezzel valahogy a velejét törölné ki a történetnek. Míg ugyanis korábban a válás az iráni bírósági rendszer társadalmi, politikai és morális nyomásgyakorlásának megmutatása révén jóval több volt egy privát eseménynél, ez a film nem képes az átélhető érzelmi történeten keresztül valami általánosabb érvényű dolgokról beszélni. A múltból azonban csak a nyitójelenetet tartanám meg: az Iránból négy év után a válás hivatalossá tétele miatt hazaérkező férjet a felesége várja a reptéren. A hangszigetelt üvegfalon keresztül a nő már látja az éppen a csomagját kereső pasit, de az nem veszi észre őt, majd mikor mégis, hallani akkor sem tudják egymást. Ez a rövid, szimbolikus értékű pillanat tömörsége és kimondatlansága révén gazdagabb, mint az egész film, amelynek legnagyobb hibája, hogy Farhadi egyre több drámai elemet épít be a történetbe, amelyek a végére egy valódi, érzelmi szempontból viszont irreleváns nyomozássá változnak. És így sajnos nem más ez, mint nagyon magas színvonalú tévéfilm, amelynek egy fontos tanulsága van: mi felnőttek, el sem tudjuk képzelni, hogy bizonytalankodásaink, visszavont döntéseink és hiányos önismeretünk révén mi mindennek tesszük ki nekünk kiszolgáltatott gyerekeinket.

Asghar Farhadi a vörös szőnyegen

Jelen pillanatban a legnagyobb pálmaesélyesnek egy különleges kínai film számít. Jia Zhangke A Touch of a Sin (A bűn érintése) c. munkája négy arrafelé nagyon ismert hírlapi történetet dolgoz fel. A hangsúly azonban nem a sztorikon, hanem a rajtuk keresztül kirajzolódó társadalmon van, ahol az emberek mind a közéleti mind a privát konfliktusaik megoldására nem találnak más eszközt, mint az erőszakot. A falubeli vezetők korrupcióját és megaláztatásait nem bíró férfi puskával levadássza az érintetteket, a feleségét évek óta elhagyni képtelen szeretőjével szakító nő vérfürdőt rendez, mikor az asszony rátalál és felelősségre vonja, a migráns munkás útonállók vagy csak csaló árusok esetében egyedül a pisztoly nyelvét érti. Zhangke filmjének érdekessége, hogy a földhözragadt realizmust rövid pillanatokra a wuxia látványos harci jeleneteivel keveri, így téve lehetővé, hogy a megtörtént eseményeket a konkrétumoktól elemelve, általánosabb keretekben értelmezzük. Bár a film abszolút különleges, két órát meghaladó hossza és koncentrációt igénylő mivolta miatt nem fog széles tömegekhez eljutni – de annyihoz mindenképpen, hogy rendezőjének kínos pillanatai legyenek a kínai hivatalosságokkal.

A kínai film sajtótájékoztatója

Nagy várakozás előzte meg a Sundance fesztivál nyertesét, a valós történetet feldolgozó Fruitvale Stationt. Ryan Coogler elsőfilmes rendező egy san franciscói rendőri túlkapást dolgoz fel: 2009 szilveszter éjjelén egy metróbeli verekedés rendezése közben egy rendőr lelőtte a már megbilincselt feketét. A film elsősorban azt bizonyítja, hogy Coogler kezdő létére elsőosztályú rendező, minden jelenet és karakter nagyon él, és emiatt történet képes teljes mértékben magával ragadni és érzelmileg involválni a nézőit. A gond a koncepcióval van, ugyanis a börtönviselt, pitiáner drogdílerként dolgozó férfi másfél óra alatt megdicsőül, kiderül, hogy imádja gyerekét, feleségét és anyját, az utolsó adag füvet a tengerbe szórja, és még egy elütött kutyán is megesik a szíve. Bármennyire is fontos az állandó terrorellenes diskurzus révén hiszterizált rendőrség önkényeskedéséről szóló üzenet, az ennyire egyoldalú tálalás eltorzítja a legjobb szándékot is.

A Fruitvale Station stábja Cannes-ban

Casey Affleck és Rooney Mara a legnagyobb sztárok a legkisebb mellékszekciónak számító Kritikusok Hete válogatásban, filmjüket számottevő várakozás előzte meg. Az Ain't Them Bodies Saints (a franciák egyszerűen Texasi szeretőknek fordították) egy hatvanas évekbeli Bonnie és Clyde történet végkifejletét mutatja be, vagyis akkor lépünk be a történetbe, amikor a nagy szerelemben élő páros lebukik egy akció során. A pasi mindent magára vállal, hogy a terhes nő szabadlábon maradjon, ám néhány év börtön után sikeresen megszökik. A film különlegessége, hogy David Lowery sikeresen bontja a hatalmas Amerika azon mítoszát, amely szerint ebben az országban végtelen a tér, ahol – mondjuk Európával ellentétben – még mindig vannak olyan isten háta mögötti helyek, ahol a törvény által üldözöttek ismeretlenül új életet kezdhetnek. Bob és Ruth sztorija úgy építi le az amerikai film műfajait és mitológiáját, hogy közben mindvégig közel marad a szereplőkhöz.

Rooney Mara és Casey Affleck 

A fesztivál java azonban most kezdődik, többek között Coen, Soderbergh, Sorrentino és Winding Refn van a listán. Elképzelhető, hogy közöttük van az Arany Pálma eljövendő boldog tulajdonosa. Bár ha Soderbergh végre betartja a szavát, és ez tényleg az utolsó filmje lesz, nem fog sokat profitálni a dicsőségből.