Charles Frazier: Hideghegy
A kétéltű ember
Frazier (első) regénye 1997-ben jelent meg az Egyesült Államokban, negyvenöt hétig vezette a New York Times bestseller-listáját, számos igen rangos irodalmi díjat nyert el, így a National Book Awardot. A regény az Államokban kötelező olvasmány.
Korántsem érzem bizonyosnak, hogy Frazier remekművet alkotott (a könyv hátoldalán is – egy rövid mondatban - idézett MaNcs-kritika szerzője, Bori Erzsébet szerint az, és bonus-trackként még odabiggyeszti a „korszakos” jelzőt), ám állítható, hogy az ötvennégy éves, dél-Karolinai hegyvidéken született és nevelkedett Frazier kivételes író. Nem véletlen, hogy Rakovszky Zsuzsa költő-író-műfordítót ( a bravúros, nagyvonalú, megkapóan alázatos, bátor produkció „elkövetőjét”) a XIX. századi (ám zsigerileg „kortárs”) regény ihlette arra, hogy megírja A Kígyó árnyékában-t.
A Hideghegy – mind köznapi, mind spirituális értelemben – az utazás és a változás könyve. A háborúban Fredericksburgot, Sharpsburgot, Globe Tavernt, Malven Hillt és Petersburgot megjárt katona, Inman (akinek a keresztnevét nem ismerjük, s akit a Szerző – édesapja meséi alapján – nagybátyjáról, és nagyapjáról mintázott), valamikor a nyárutón megszökik a virginiai tábori kórházból (nyakán a Petersburgban szerzett, hosszú sebbel), hogy „hazamenjen” Tennessee-be. Ott, a Hideghegyen várja őt, immár négy éve, Ada Monroe. Inman – mikor leesik az első hó – megérkezik.
Frazier számára a Hideghegy eredetileg kvázi-parallel lett volna az Odüsszeiával, ám az eposz végül is csupán sajátos „modellül” szolgált.
A több mint négyszáz oldalas regény két utat „jár be”: egy férfiét és egy nőét. Mondhatni: Frazier két-testű, kivált: kétlelkű szerző. Ha úgy tetszik: kétéltű író.
Ami alapvető: Frazier egy kortárs szemével nézi a háborút; sorait nem hatja át a pacifizmus pátosza, különösképp: az igazságosztó rendíthetetlen bizonyossága. Megrendítő költőisége (nem hiába; lásd: műfordító) hadat üzen a száraz történelmi dokumentarizmusnak.
Csatajelenetek, szürke-, vagy kékkabátosok, a déli nemzetőrök perverz kéjjel részletezett rémtettei helyett a gém magányáról, a XIX. század agrikultúráról, egy, az anyját épp’ elvesztő medvebocsról, a tőgye feszülésétől „szenvedő” Waldóról, az égen feltűnő csillagokról, a készülő kecskehúsról, a nyárson sülő mókusról, az érlelődő almaborról, a kígyó csörgőjétől varázslatos hangon megszólaló hegedűről, a LeMat’s-on eső fogásról ír – anélkül, hogy a kabátja zsebét néha-néha kifordítva, megvillantaná a Bölcsek Kövét. (Volna mire büszkélkedni.)
Inman – a csak nem gyógyuló sebbel – a halál elől menekül, ám minduntalan a halál szegélyezi útját. A katonai kórházban fekvő, görögül beszélő Balis egy „rejtelmes, régi írást” fordít angolra. „Halott” nyelvet. Inmant - ezt követően - „dezertőrként”, a hosszú „menet” során, vagy olyan emberrel hozza össze a sors, aki ölni készül (az élveteg-romlott lelkész, Veasey); vagy olyasvalakivel, aki magányra és halálra van ítélve (a férjét elvesztő, csecsemőjével vegetáló Sara); vagy olyannal, aki épp’ a lányát „temetné” el (az anyának Inman készíti el a koporsót); vagy aki megtapasztalta a „józan megfontolást nem ismerő” szenvedélyt (Odell), de sem a szerelmétől, Lucindától, sem a múlttól nem képes elszakadni; vagy azzal, aki huszonhat éve, hermetikusan elzárta magát „világtól”, „bezárta” magát egy lakókocsiba (javasasszony), a kecskéivel-kecskéiből él. És nem hisz a fájdalomban.
Mindeközben Inman (aki „megrészegül” a fegyverektől, övé is lesz majd egy LeMat’s) mindenki prédája: megverik; a déli nemzetőrök sortűzét túlélve „tömegsírból” mászik ki, és – hogy életben maradjon – gyilkol: embert, állatot. Közben kimondja magának: „Rövidesen egyetlen nagy, összefüggő sebhely leszek.”
A charlestoni otthonát beteg lelkész apja miatt hat éve elhagyó, „különc”-öntudatos Ada Monroe ez idő alatt eltemette az apját. Mivel az érte rajongó férfi „életképtelennek” nevelte, a csak a zongorázáshoz, festéshez értő, művelt (ha úgy tetszik: emancipált) francia származású, fiatal nő pusztító depresszióba süllyedt az elhanyagolt birtokon, és írja a leveleket Inmannek. Aki – és ez rendszertelen levelezésük ellenére is föltűnő - négy hónapja nem válaszol kurta, kimért, személytelen mondatokban. Úgy, ahogyan annak idején Adához beszélt, lévén egyikőjük sem merte vállalni az érzéseit, a suta-búcsú kivételével.
Ada azonban egy nap mentőövet kap: Ruby Stobrodot. Ruby nem olvas Homéroszt, számára érthetetlen, miért hoz valaki magának Párizsból kalapot, nem tudja, pontosan hány éves, ám bizton állítja, mindig-mindennek megvan az ideje. És minden körülmények között életben marad. Ada eladja a zongoráját, néhány hónap múlva azon kapja magát, már nem érdekli a drágán vásárolt Adam Bede, ellenben napi huszonnégy órát dolgozik. Rubyval mindent megteremt, ami az önellátáshoz és a cserekereskedelemhez kell. Megél a „földből”. Rájön, egyre kevésbé van szüksége szavakra, miközben „újfajta arckifejezés”-t fedez föl magán, amely „nem állhat nagyon távol az elégedettségtől”. Ha egy fekete varjút néz: figyel, de nem keres hasonlatot. A varjú egyébiránt Ruby (és megkockáztatom, Frazier) legkedvesebb madara. Megtudtam, a varjak „géniusza”, hogy legyőzik melankóliájukat és ingerlékenységre való hajlamukat. Ravaszak, csínytevők, híján minden gőgnek. Megelégednek azzal, ami van.
Inman – (William) Bartram Utazásai-nak harmadik kötetével a zsebében - legfeljebb túlélő. Ada – és Rudy – teremtő.
Frazier a regényben „új időszámítás”-t vezet be. Az Epilógus kivételével - 1874. szeptember – nem használ évszámot. Elszánt leíróként másként méri az időt. Ezért a sajátos – ha úgy tetszik – „korszerűtlenül” kényelmes tempó, a lassúság biztonsága. (Frazier hét-nyolc évig írta a regényt. Negyven évesen fogott bele.) A sajátos ritmust jelentősen meghatározza a regény „zeneisége” – ezért (is), hogy Frazier annyit ír a dallam, a zene konkrétan: a skót-ír-brit folk erejéről.
Frazier két „világot” ütköztet: a háború - és Inman mindenáron-túlélési vágyának - agresszivitását; Ruby és Ada nyugalmát. Amely – ezt fontos érteni - nem csendes lemondás, kivált nem állandó várakozás. Ők azok, akik semmit nem siettetnek; semmit nem akarnak „most, azonnal” megkapni-megszerezni; és mindennek tudják az idejét. Míg az agresszió időn kívüli.
Frazier megadja az esélyt az „időben” élő Ada és az „időn kívüli” Inman újratalálkozására, de – úgy hiszem – az egymásra találásra nem.
Piszokság említeni, mégis: fájlalom, hogy az Epilógussal sem első olvasatra, sem most nem tudok megbékélni.
A Hideghegy egy különleges ember (a fotón: borzas-szakállas férfi, rajta: farmering-póló-zakó, foltos-okos ebbel, faház előtt üldögélve) nagy-nagy merengésekre késztető műve a túlélésről, és annak zálogáról: a változás (ha úgy tetszik: tanulás, újraszületés) képességéről.
Charles Frazier: Hideghegy
(Fordította. Rakovszky Zsuzsa; Magvető Kiadó, második kiadás
Szívesen elolvasnád olcsóbban? - Klikkelj ide: Bookline.hu
