Csocsó

A történelem azé, aki megműveli. Nincs képlékenyebb, mint a múlt, minden kurzusváltásnál munkába fogják, toldják, foldják, retusálják, átértelmezik. Boldogok, akiknek nincs kollektív hagymázuk, csak priváttörténelmük. Boldogok, mint Svejk, a derék katona, vagy Csocsó, a nem kevésbé derék acélvárosi orosztanár és focibolond. Ha minden a feje tetején áll, csak a hozzájuk hasonló jámbor lelkekben bízhatunk, akik egy centire sem bírnak elrugaszkodni a józan paraszti észtől vagy kivetkezni a velük született kerekded jovialitásból. Nem fog rajtuk a téboly, sem a fortélyos félelem. Svejk rendíthetetlen ólomkatona, erkölcsi stabilitását az egyszerűség tőkesúlya adja, fordulhat bárhogy a világ kereke, Svejk tudja, hogy mi az ábra, esendőek vagyunk, természetünkbe csupa kis hiba van belekódolva, de elvagyunk vele, míg ki nem vetkőztet emberi mivoltunkból a nagytörténelem. Csocsó, svejki jellem, ahogy elődje, ő sem hisz a nagy szavaknak, az ember sörissza, érzéki, evő-ivó, nemző lény, nem ördög, s nem angyal, a grandiózus szerepekbe törvényszerűen belebukik.

Ezt az élelmes, szerző-mozgó, de jóindulatú kisembert Koltai már első vígjátékában (Sose halunk meg) megtalálta, de csak most találta meg hozzá a hátteret is, Svejk békeidőben legfeljebb kedves csudabogár lehet, s nem szimbolikus figura, a világfelfordulás közepén viszont tökéletes ellenpontja az elszabadult őrületnek.

A Csocsó nem értelmezni akarja apáink bűnbeesését, az ötvenes évek rémisztően röhejes abszurdját, hanem elmesélni. S emberközelből nézve kiderül, hogy a lózungok, a május elsejék kulisszája mögött is zajlott az élet, az ideológiát csak a boldogtalan, örökkön éber pártkatonák vették véresen komolyan, a többség amennyire lehetett, megőrizte a józan eszét. Kerüljük a nagy szavakat, a grandiózus ideológiákat; egy szerényen csak szórakoztatni akaró vígjátéktól ennyi bölcsesség már bőven elég.

Pro: Látszat és lényeg, aki ezt a kontrasztot jellemekben és helyzetekben megleli, a komédia kulcsát találja meg. S ha mindehhez színészeket is talál, mint itt, biztosnak látszik a siker. A klasszikus magyar filmvígjáték hagyományai még az ötvenes évek ideologikus komédiáit is magukhoz tudták hasonítani, ami nem utolsósorban azon múlt, hogy a legkisebb szerepet is nagy színészek formálták, főszerepnek kijáró műgonddal és tapasztalattal. A Csocsó sikerének is ez a gondos szereposztás lehet az egyik záloga: a főszereplők -- Koltai Róbert, Máté Gábor, Gáspár Sándor -- mellett, az epizodisták – Kern András, Pogány Judit, Kováts Adél, Zenthe Ferenc, Stohl András, Básti Juli -- is kerek jellemeket bontanak ki egymondatos szerepeikből.

Kontra: A forgatókönyv gyengeségei miatt mégsem tud maradéktalanul kiteljesedni az ötvenes évek szörnyű víg komédiája. Amennyire kidolgozottak a jellemek, annyira kidolgozatlanok a konfliktusok. Ellenállhatatlanul komikus szituációt (amilyen a tolmács-jelenet) alig találunk a filmben. Erre nem elegendő magyarázat, hogy a Csocsó „lírai komédia”, a hibáinktól éppúgy nevetve kell elbúcsúznunk, mint a múlttól.

_{Schubert Gusztáv}