Dallos Szilvia: Magyar hangja… A szinkronizálás története

Hangpróba

Elsőre mindenkinek ez ugrik be: „Barbara Bel Geddes – magyar hangja Dallos Szilvia”. Felejtsük el Dallast és Ellie-t, fordítsuk meg a mondatot és megkapjuk egy hiánypótló filmszakmai könyv címét! Merészségnek tűnik A szinkronizálás történetét megírni, nemcsak azért, mert egy nagyon is virulens, meglehetősen belterjes, és szakirodalommal mégis alig rendelkező tevékenységről kíván szólni, hanem mert valaminek – jelen esetben a filmművészet egyik fontos és eléggé megosztó háttérelemének, segéderejének – a históriáját átfogóan és helyénvalón tárgyalni és tálalni nagy vállalkozás. És habár már a második – immár keményfedelű, javított és alfejezetekkel kiegészített – kiadásnál tartunk (1999 és 2005), a kis könyv csupán 240 oldal; ami cseppet sem baj, fotóból lehetne még több. Ha terjedelmesebb könyv lenne, néhány megrögzött rajongón, kutatón és szakmabelin kívül talán senkit sem érdekelne; lehet, hogy pont ennyi van az egészben. 
 
Mi jut eszedbe a szinkronról?

A világ jó pár részén a szinkront hírből sem ismerik: ott a feliratozás gyakran még segít is az idegennyelv-tanulásban és az olvasáskészség fejlesztésében is. Kuriózum volta és el nem ismertsége miatt (hiszen elvégre megvan egy film szinkron nélkül is) nincs igazán irodalma, helyzete és megítélése rendezetlen, kérdéses. Soványsága egyben erénye is a könyvnek: a hatalmas élményanyag és felhalmozott szakmai tapasztalat röpke ismeretterjesztő fejezetekben, olvasmányos formában terül elénk.

Szakirodalommal alig rendelkező tevékenységról kíván szólni

A leginkább szinkronhangként ismert színésznő, aki 1966-tól volt - egy hároméves megszakítást leszámítva - a Pannónia Filmstúdió művésznője (bizony a szinkronnak még saját társulata is volt olyan nevekkel mint Földessy Margit vagy Szabó Ottó) élvezettel és szenvedéllyel csapong a témák közt. A rázósabb etapokat (zene, rajzfilm, hangmérnöki feladatok, a filmstúdió felépítése és hierarchiája) szakértők jegyzik. Dallos Szilvia kedvelt műfaja az interjú, a lejegyzett beszéltetés, adomázás. A könyv – a szinkronhistória korrekt vázlatolása, és a szakmai rejtelmek mellett - főleg a nosztalgikus vallomások, büfébizalmaskodások miatt lehet kétségkívül érdekes, és hogy érdekességét fenntartsa, kénytelen felületes, bulváros, szentimentális lenni. Nemcsak a sírva-vigadással, időszépítette sztorizgatásokkal, a „hej, de szép is volt egykoron pályakezdőként majd profiként”-emóciókkal van probléma, hanem hogy gyakorlatilag minden megszólaló arról beszél, amiről akar. Szabad asszociációk jegyzéke a „Mi jut eszedbe a szinkronról?” kérdésre.

Valaki az első szerepéről nyilatkozik áhítatosan („előző éjjel alig bírtam aludni”), valaki a dramaturgiai huncutságokat ecseteli, valaki a szinkronizálás alkotóművészeti tételét vezeti le, valaki a színész és szinkronszínész definíciókat ugrasztja egymásnak. A csapongó gondolatok parttalan áradásának Dallos örömmel enged teret a „minél több (a nagyobb nevű) megszólaló, annál szebb és jobb a könyv” alapon. Tudathasadást él át az olvasó, mikor magával Dallossal is interjúalanyként találkozik. Rengeteg színész és szinkronszakember teljesen széttartó, személyes-humoros, gyakorta „szerelmes” szövegeit ugyan megpróbálja alfejezetekbe összefésülni a szerző, de hiába: a mű második fele így csak egy míves ömlesztett sajtra emlékeztet.

A könyv szerkesztettsége pontosan modellezi a mai magyar szinkronállapotokat: a szinkron  - mint az alkalmazott színjátszás és hangjáték kevercse - a közönségnek szinte elengedhetetlen a film mellé-alá, elvarázsolhatja vagy éppen taszíthatja a tévézés-mozizás során, de pontosan csak addig érdekli, amíg lecseng. És legyen szórakoztató, színes, szélesvásznú, sztereó elejétől a végéig, aztán csókolom.

A második kiadásra sem igazán sikerült a kéziratban frissíteni az interjúalanyok számán, pedig azóta egy-két szinkrongeneráció kinőtte magát. Leginkább a szinkroniparban történtek megdöbbentő változások, amiről mindössze 9 oldalon értesülhetünk. A változásokra jellemző, hogy a szinkronszakembereket felsoroló rész hiányos vagy éppen nem helytálló – s ez nem feltétlenül a manapság visszavonult Dallos tájékozatlanságának, hanem az elképesztő fluktuációnak, hígulásnak, szereptévesztéseknek és funkcióváltásoknak tudható be.

Elvarázsol vagy taszít a tévézés - mozizás során

Gyakorlatilag a rendezőasszisztens mint olyan manapság nem létezik, sok esetben már a rendezői feladatokat is egyetlen ember, az instruálást is megoldó (?) hangmérnök tartja kézben. Gyakorta a szinkront is ő vágja meg („húzza a helyére” az utómunka során, már ahol van utómunka). A negatív szinkronutópiában egy középfokú nyelvvizsgával boldoguló mindenes készít filmeket Spektrum és Tsaira egyéni vállalkozásban, otthoni PC-jén, saját fordításával és narrációjával. Vízió lenne!?

Dallos Szilvia nyilván csak a szépre próbált emlékezni, a rémes VICO-korszak alámondásos VHS-eit jótékonyan elfeledte. Egykoron még saját szakmai lap jelent meg Szinkronika néven, a szinkronizált nagy filmekről kritikát írtak neves szakírók a filmes- és napilapokban, szinkron-filmszemléket rendeztek a legjobban sikerült alkotásoknak. Az epilógusban mégis szomorú krónikáját kapjuk a Pannónia Filmstúdió (Videovox) fekete napjának (2000. február 21.), amikor is biztonsági emberek penderítettek ki mindenkit az épületből. A brutális felszámolás miatt filmek és sorsok maradtak befejezetlenül, a mai napig megvan a félbehagyott zsemle mumifikálódott maradéka az egyik stúdióban. (E sorok írója tavaly engedélyt kapott, hogy körülnézzen az elhagyott épületben.) A médiapályázaton elvérző TV3-mal a Pannónia is együtt bukott, a tulajdonosváltás okán parádés akusztikájú, igazi nagy műtermek, egy komplett szinkronműhely veszett oda. Hírlik: nyugdíjas rekreációs centrum lesz belőle, a szocbarokk épületet nem lehet lebontani a műemlékvédettség miatt.

Mitől is beteg a magyar szinkron?

De mi is férhetne még az „új korszak a szinkronszakma történetében” című fejezet alá, mitől is beteg a magyar szinkron? Beteg az olvasni tudó, ám értelmezni már kevésbé képes hangsávfedő kisiparosoktól, a fakezű hangtechnikusoktól, az újbeszélt is törő fordítóktól. Beteg a szinkronszövegek és -színészek valamint a közbeszéd nyelvi pongyolaságának kölcsönhatásától. A próbamentes (nincs idő, nincs pénz), fülhallgató diktálta azonnali felvételektől. A színtelen-szagtalan, futószalagon gyártott tucatfilmek utószinkronjától. A nyomott áraktól és nyomott szakmai önérzettől. Az egymás alá ígérgető, haszonelvű zugstúdióktól és tömegtermelő szinkrondiszkontoktól, a kontárságtól, és az ezt övező deprimáltságtól.

Az alkalmazott színjátszás  és hangjáték kevercse

A magyar szinkron a szakmai (ön)kontroll és odafigyelés totális hiánya miatt beteg. Az igénytelenség és spórolás miatt. A színvonaltalan hangok, affektálások, hangsúlyhibák, egyszóval a tehetségtelenség miatt. A vállalhatatlan minőség vállrándítással történő vállalása miatt. Az erkölcsre és ízlésre hivatkozó, eufemizálást parancsoló, filmcsonkító, szinkronhipózó bizottságok miatt. Egy DVD-kiadásánál a régi, izgalmas és minőségi szinkronok (még ha monó is a hangsáv, vagy nincs meg a jogtulajdonos) negligálása miatt. Az emberi fogyasztásra alkalmatlan, mégis lakossági forgalomba kerülő, gyatra kereskedelmi tévés filmektől, szinkronoktól beteg, amiknek végefőcímét (azaz a stáblistát) nem tudni, hogy a szégyen vagy a reklámidő megnyújtása végett, puszta parasztságból keverik le a tévék.

Minden a pénzzel függ össze, az abszurd az egészben az, hogy manapság épp hogy özönlenie kéne a pénznek a szakmába a tonnányi sorozat és tévéfilm miatt, de a nem létező szakmai érdekképviselet és összefogás, a „mindenki pótolható és lecserélhető”-szemlélet, a háttérjátszmák miatt teljesen irreálisan és balga módon történnek a dolgok. Amíg 1954-ben olyan nagyságok vitatkoztak a szinkron jövőjéről mint Hegedűs Géza és Sinkovits Imre, addig ma említésre sem méltó, pimf alakok a mennyiségre szavaznak a minőség helyett. Közhely, de egy normális világban talán pont fordítva van.

Aki mindezen rútságon túl is szkeptikus maradt, az tegye fel a kérdést: hány olyan zseniális szinkronteljesítményt tud felsorolni az utóbbi szabadpiaci évekből, ami az alapfilmet is felülírta, mint például a Tűz van, babám!, A bárányok hallgatnak, a Dutyi-dili, a Diploma előtt, vagy éppen a nagyon eredeti Macskafogó? A kritikai szőrözésen túllépve ismét kijelenthetjük: a maga módján átfogó – a szerény lehetőségek közt is tisztességes jegyzetanyag szerepel a függelékben –, hiánypótló könyv A szinkronizálás története, ami arra figyelmeztet, hogy meg kellene becsülnünk szinkrontradíciónkat – ha már így alakult, s nem feliratozós nemzet lettünk (majd leszünk) –, hiszen kevés olyan hely van, ahol egy-egy külföldi színészhez ennyire passzítanak hazai hangokat-színészeket a nézők. Dallos Szilvia könyve épp azért tiszteletreméltó mű, mert - ahogy az előszóban írja - bizony az egyszerű hangtechnikusi művelettől a művészetig vezet el minket egy-egy jó szinkron.

Dallos Szilvia: Magyar hangja… -  A szinkronizálás története
Nap Kiadó, 2005.