Dialëktus: heti dokuajánló

Emberi történetek

Megnyitotta kapuit a Dialëktus Európai Dokumentum- és Antropológiai Filmfesztivál, amely a közelmúlt európai dokumentumfilmjeinek izgalmas és sokszínű válogatását mutatja be azoknak, akik nem a világmegmentő akcióhősökre kíváncsiak, hanem valódi emberi sorsokra. A filmhu ajánlata a fesztivál programjából, a teljesség igénye nélkül.

Hippie Masala / Hippi Masala

A Hippie Masala-t svájci alkotók készítették, és az Emberi történetek szekcióban látható a Dialëktuson. "A ’60-as, ’70-es években hippik milliói utaztak keletre, a spiritualitás és szabadság jegyében. Legtöbbjük néhány hónap vagy év után visszatért szülővárosába, de néhányan letelepedtek Indiában." – áll a film elején, miközben sematikus, archív felvételeket látunk nyugati hippikről trapéznadrágban, dzsangával a szájukban.  A film azonban nem róluk szól, hanem azokról a „virággyerekekről”, akik végleg otthagyták a nyugati civilizációt, és letelepedtek Indiában. A spanyol, olasz, belga és svájci szereplők történetének kezdete kísértetiesen hasonló – drogproblémák, deviancia, börtönévek tarkítják a múlt emlékeit, a társadalmi normák ketrecei közül kiszökött emberek Indiától remélték azt, hogy ott úgy élhetnek, ahogy kedvük tartja, hasist szívva, nyugalomban. Többé-kevésbé meg is találták, amit kerestek, de a hangsúlyok némiképp eltolódtak, itt már nem arról van szó, hogy mit lehet és mit nem, hanem arról, mi fontos és mi lényegtelen. Nyitott és őszinte emberek beszélnek arról, miért döntöttek úgy, hogy Indiában telepednek le – és amennyire egybevág az ok, amiért odautaztak, annyira különböző az életfelfogás és életmód, amely az ott eltöltött idő alatt kialakult bennük. Mégis, ennek esszenciája, a nyugalom és béke keresése, a természet közelsége, a ’meditáció’ különböző formái, a családi élet normalitása mind-mind olyan példákat tárnak elénk, amelyből érdemes tanulni. A film gyönyörűen komponált természeti-és életképeket vonultat fel, de az előtérben mindvégig a természettel harmóniában élő ember marad, a maga problémáival,  gyarlóságaival és életreceptjeivel, amelyekből nekünk is érdemes volna néha főzni...

Itt már nem arról van szó, hogy mit lehet és mit nem

Az olasz film a Diákmunka szekcióban látható, amely nem az illegális gyerekmunka kérdését taglaló filmeket tömöríti, hanem európai diákok alkotásait mutatja be. Ezúttal egy zavarba ejtően érett és érzékeny munkát. A Wie ich bin egy autista fiúról, Patrickról szól, aki néhol kétéves gyerek módjára viselkedik, ugyanakkor száz éves bölcseket megszégyenítő egyszerűséggel és pontossággal fogalmazza meg gondolatait. Teszi mindezt annak köszönhetően, hogy néhány éves korában rátalált a klaviatúrára, amelynek segítségével kommunikálni tud. A film alkotói bemutatják Patrick mindennapjait, elkísérjük őt az iskolába, a játszótérre, együtt reggelizünk vele és együtt játszunk, de leginkább azt érezzük át, hogy mennyire egyedül van még akkor is, amikor egész csapat gyerek van körülötte. Patrick nagyon keveset beszél és alig érthetően, korábban megfogalmazott gondolatait feliratozva látjuk a képernyőn, amelyhez az alkotók hihetetlen érzékenységgel választották ki a legmegfelelőbb eseményeket, jeleneteket. Patrick - mint valószínűleg oly sokan körülöttünk - szenvedésként éli meg az életet, mindent tisztán lát és érez, felfogja, hogy miben más, mint a többiek, és azt, hogy hogyan viszonyulnak hozzá. Csak barátokra, emberi kapcsolatokra vágyik, esetleg szerelemre, és arra, hogy ne zavart lásson a körülötte lévő emberek arcán. És arra, hogy egyszer majd önállóan, másokra való utaltság nélkül tudjon boldogulni. A DVD extrái közt olvashatóak a tizenéves fiú gondolatai a filmről, amelyek a legjobb marketing-szöveget is kenterbe vernék: "Szerintem ez egy csodálatos, valóságos és igaz film. Nem tűnök szomorúnak a jelenetekben, sőt, inkább pozitívnak, már-már optimistának hat a jelenlétem. Nem akarok a figyelem középpontjában lenni, nem akarok sztár lenni, csupán azt szeretném, hogy vegyenek észre, és fogadjanak el olyannak, amilyen vagyok, mert nem tudok más lenni."

"Csupán azt szeretném, hogy vegyenek észre"

A Gyumri című film a Sűrű leírás blokkban kapott helyet, amely antropológiai filmeket takar. A címadó helység egy örmény kisvárosról kapta nevét, ahol szörnyű földrengés pusztított 1988. december 7-én, amely mintegy 25000 áldozatot szedett, köztük rengeteg gyerek lelte halálát az iskola és a házak romjai közt. A film archív felvételekkel kezdődik, kétségbeesett szülők keresik eltűnt gyermekeiket, ám ez nem csupán a múlt - a tragédia a film tanulsága szerint mindmáig ott él a családokban, otthonokban. Először csak a felszínt látjuk, érintetlenül hagyott szobákat, kopott tekintetű anyákat, fényképeket és emléktárgyakat, de, ahogy egyre mélyebben pillantunk bele a családok történetébe, kiderül, hogy a tragédia napi szinten kísért a városka lakosainak életében, s legfőképp azon gyerekek mindennapjainak szerves része, akik a földrengést követően, 'utánpótlásként' látták meg a napvilágot. "Emlékművet állítottunk a gyerekeinknek, de rádöbbentem, h az emlékek nem érnek semmit. Új gyerekeket akartam, hogy két lábon járó emlékek legyenek, és beteljesítsék a meg nem valósult álmokat." - mondja kendőzetlen őszinteséggel egy anya, egyike azoknak, akik néhai gyermekükről nevezték el az új jövevényt. Minden család másképp próbálja feldolgozni a feldolgozhatatlant, ki Istent, ki magát, ki elhunyt testvérét okolja, ám az 'új generáció' kísértetiesen hasonlít abban, hogy görcsösen próbálnak megfelelni szüleik elvárásainak, árnyékként élve próbálják beteljesíteni a lehetetlen küldetést, pótolni valakit, aki már nincs, és akit soha nem ismertek. A szülők szívbemarkoló, ugyanakkor kegyetlen hozzáállása sok kérdést felvet a nézőben, sokszor már-már ítélkezne felettük, ugyanakkor csodálja emberfeletti kitartásukat, hogy folytatták a szinte folytathatatlanná vált életet. 

A tragédia napi szinten kísért a városka lakosainak életében

Pálos György filmjét a 40. Magyar Filmszemlén már láthatta a közönség, ezúttal a Port.hu - Magyar valóság szekcióban versenyez, de bármelyik nemzetközi blokkban is megállná a helyét. A rendező-operatőr először egy tévéműsor készítésekor találkozott a Megálló Csoporttal, amely szenvedélybeteg fiataloknak biztosít egy helyet, ahol biztonságban lehetnek, tanulhatnak, és rákényszerülnek, hogy szembenézzenek saját magukkal. A tévéműsor elkészült, de a rendező ottragadt, hét éven keresztül visszajárt a csoportba, és szerencsére a kameráját is magával vitte. A filmben a csoport munkamódszerén keresztül, beszélgetések, kirándulások és terápiás programok során ismerjük meg a szereplőket, így bontakozik ki előttünk a személyiségük. Nem illúziókat és sikertörténeteket követünk nyomon, hanem gyarló emberek mindennapi küzdelmeit, olyan fiatalokét, akik próbálják megismerni önmagukat, miközben tele vannak kétségekkel és szorongásokkal, amelyekből a drogok jelentik számukra a kiutat. A film nem akarja azt állítani, hogy könnyű és minden esetben sikeres a szenvedélyeinkkel folytatott küzdelem, a fordulatokban bővelkedő történetet az élet írja, a kamera csak jelen van, olyan őszinte és érzékeny szituációkban, hogy néha szinte elszégyelljük magunkat. Attól fantasztikus ez a film, hogy nem esik abba a hibába, hogy szánalmat, együttérzést vagy akár megvetést keltsen nézőjében az önmagukkal folyamatos küzdelmet folytató szereplők iránt, mindvégig távolságot tart, ugyanakkor nem tud nem berántani az egyes helyzetekbe, amelyek egy kreált, elszigetelt világban játszódnak, mégis sokszor valóságosabbak, mint bármi, amit a hétköznapokban megtapasztalhatunk. Ezt pedig az elementáris erejű, burkolatlan őszinteség idézi elő, ami gyakran csapja arcul a nézőt - ez ugyanis a csoport egyik 'munkamódszere'. Kegyetlen módszer, de nem csak kísérleti szituációban hatásos.

Az elementáris erejű őszinteség gyakran csapja arcul a nézőt