Diamond Club: Anarchisták
Kritika Vécsei Márton filmjéről
A korábban dokumentum-, tévé- és kisjátékfilmekkel (például a 39. Magyar Filmszemlén vetített Farkasember-rel) jelentkező, eredetileg képzőművész végzettségű Vécsei Márton bemutatkozó nagyjátékfilmje egy egyetlen nap leforgása alatt játszódó mini-road movie, két játékosra, egy furcsa párra kihegyezve. Egy elkényeztetett budai úrilány és egy nagyképű akcióművész a világ ellen.
Vécsei alkotásában tehát egy irigylésre méltóan gazdag férjjel és apukával rendelkező budai
úrilányt ismerünk (pontosabban nem ismerünk) meg, a fent említett Adélt, akit a sors egy szép nap összehoz egy botrányhős figurával, egy bizarr performanszairól híres akcióművésszel, Richárddal. A nő és férje, Trisztán zsebből kifizeti Richárd lepukkant belvárosi lakásáért a 30 milliót, innentől kezdve mégsem válnak el teljesen az útjaik. Adél a lakásban egy Diamond Club című scriptet talál: mint kiderül, ez a forgatókönyve annak az új, nagyszabású, az élet és halál határait feszegető performansznak, amit az elszállt művész másnap hajnalban meg akar valósítani.
Nézd meg a film előzetesét!
A hősnő valamiért nagyon fontosnak tartja, hogy visszajuttassa a kéziratot Richárdnak (bár neki ez jól érzékelhetően egyáltalán nem hiányzik) – talán izgatja a fantáziáját, talán beleszeretett az alatt az 5 perc alatt, míg elszívtak egy cigit a megvásárolt lakás erkélyén; nem tudni. Ezután mindenesetre a várost bejáró hősök (a film alkotóival egyetemben) kisebbfajta ámokfutásba kezdenek, mely kezdetben még mérsékelten szórakoztató, attól a jelenettől kezdve azonban, hogy a művész és Adél hívatlanul becsatlakozik egy roma temetésre, a cselekmény végérvényesen eltévelyedik – a néző innentől úgy érzi, most már bármi következhet, úgysem lesz semmi értelme, illetve nem lesz alátámasztva, a figurák tettei pedig ezután is mindenféle lélektani vagy történetbeli előzmény és magyarázat nélkül maradnak (jellemzően még a legfontosabb, központi mozgatórugók is homályosak).
Hogy mindez mennyire éretlen, sőt gyerekes, az a teljességgel motiválatlan és l’art pour l’art módon hatásvadász zárójelenetben lepleződik le végleg, amikor is az alkotók egy, a korábbiakból semmilyen mértékben nem következő húzással zárják rövidre filmjüket (szinte látjuk magunk előtt, ahogy elégedetten dörzsölik a tenyerüket, hogy ez „hú, de durva lesz!”). A Diamond Club így végeredményben ugyanolyan, mint hőse, a semmi ellen értelmetlenül és céltalanul lázadó akcióművész, akinek munkássága sokkal inkább akció, mint művészet.