Dig!

Mégis, kinek az élete?

A film érdekes, a maga módján kifejezetten megrázó – lemezgyári szakemberek, producerek véleménye hangzik el a két bandáról, megszólalnak maguk a zenészek is, koncertrészleteket, turné-töredékeket láthatunk, nyilatkozatok és interjúk árnyalják a képet, mutatják be, hogy a két életút hogyan kapcsolódik egymáshoz, majd hogyan válik teljesen szét.
A két zenész a klasszikus, művészkörökben megszokott ellentétpár leképezése –Anton Newcombe az önpusztító őrült zseni, aki tökéletesen képtelen bárminemű alkalmazkodásra, Courtney Taylor-Taylor a jól szocializált antiszociális, aki érzi a határokat, ha nem is szalon-rocker, de mindenképpen olyan zenész, aki egy megbízható mesterember tulajdonságaival is bír.

Ondi Timoner rendezőnő dokumentumfilmje nem fogalmaz meg expressis verbis kérdéseket a két karrier kapcsán, hatása azonban épp ebben áll: az életképek önmagukban is elég beszédesek ahhoz, hogy elgondolkodtassák a nézőt. A két zenész bizonyos értelemben túlmutat önmagán, és a művészet, a művész-lét alapvető problémáira világít rá, elsősorban arra, hogy fel kell-e áldozni életeket ezen az oltáron.

Az életképek önmagukban is elég beszédesek

Courtney Taylor-Taylor az élhető életet választja, csodálja ugyan drogfüggő barátja tehetségét, autentikus létét, de az önpusztításnak ebből a formájából már nem kér; de Anton Newcombe fokozatosan szétforgácsolódó személyisége, lanyhuló munkakedve, a Dandy Warhols ellen intézett gerilla-támadásai sem éppen azt bizonyítják, hogy a szex, drog, rock ’n roll-szlogen volna a kreativitás egyedüli záloga.

Azzal, hogy Anton Newcombe nem hajlandó beállni a sorba, és kompromisszumokat kötni, csak egy szűk rétegnek játszik, láthatóan irigyli valamikori barátja sikereit, azt hogy annak zenéje milliókhoz jut el a videoklipeknek és a lemezgyári szerződéseknek köszönhetően, azonban Courtney Taylor-Taylor sem igazán elégedett, hiszen folyamatosan azt hangoztatja, hogy zeneileg még mindig Newcombe mögött kullog, és ha ihletet akar meríteni, Brian Jonestown Massacre-t hallgat.

Ondi Timoner dokumentumfilmje van annyira figyelemreméltó, hogy a kérdést, mely szerint a két banda közül melyikük zenéje az autentikusabb, a néző nem bízza a véletlenre, és ha eddig nem ismerte egyik zenekart sem, meghallgatja, hogy mire képesek, és maga hirdet ítéletet.