Dokumentumfilmek -- versenyhelyzetben
Agy, szem, fül, szív
Három megjegyzés kívánkozik élménybeszámolóm elejére. Az egyik technikai: a dvd-hordozón benyújtott filmek többségének megtekintése nem csekély problémamegoldó képességet kívánt. Az hagyján, hogy képeik kockásak voltak, elvégre elvárható némi képzelőerő a bírálótól (a nézőtől nem!). A nem gyári minőségű dvd-k lejátszása maga volt alapvetően a probléma - beindult a kinek-min-sikerült-lejátszania társasjáték (nálam a számítógép jött be). A másik adminisztratív: akadnak rendezők, nem kevesen, akik újra nevezik a korábban versenybe nem került filmjüket. A rekord eddig egy háromszor nevezett film volt. Akadt olyan alkotás is, amelyet új címmel, évszámváltoztatással, három perccel rövidebben adott le a rendezője, legnagyobb sajnálatunkra így sem tekinthettük új alkotásnak. Ezek a filmek automatikusan kiestek a versenyből. A harmadik megjegyzés formai: a televíziós riportfilmről egyre szélesebb körben gondolják, hogy dokumentumfilm volna, holott nem az. A határok nehezen megvonhatók, számos közös pont van a két műfaj között, de egy komplett külpolitikai adás a televíziós műsor logójával egy szakszervezetről a legengedékenyebb definíció szerint sem tekinthető dokumentumfilmnek.
Egyetlen közös nevező a munkák között mozgókép-mivoltuk volt, a versenyeztetés ezért normatív alapokon történt. A módszer előnye nézőcentrikussága: mintha az ember a televíziócsatornák között válogatna, melyik is érdekli. Az ömlesztett zsűrizés védelmére hoznám föl, hogy a filmek esetenként nagyon nehezen kategorizálhatók Aztán, ha a téma elég érdekes, jöhetnek a valóban szakmai szempontok: választott témájához és műfajához képest hogyan teljesített a "versenyző". A lista összeállítása már szinte automatikus volt, mert az általunk versenybe javasoltak sajnos nem voltak számosan. Munkánk bírálata, ellenőrzése idén szerencsére lehetséges, mert a filmszemlén az összes nevezett dokumentumfilmet levetítik.
Nagyon szerteágazó témájú filmek találkoztak és ütköztek az ömlesztettség miatt. A teljesség igénye nélkül: környező vagy távoli országok problémái (délszláv háború, romániai nemzetiségi feszültségek, svájci-magyar óvónő, spanyol polgárháború, keletnémet 56-osok, kolozsvári tehéntartás, Solidarnosc stb) vívtak festő-, szociológus-, pszichológus-, költő- és szobrászportréval, az 56-os filmek a szocio-, azon belül a hajléktalan-témával, a történelmi oknyomozás az ipar elsorvadásával, a zsidó identitáskeresés a holokausztról való megemlékezéssel, de volt drogos film is, és egy örökbefogadás érzékeny bemutatásával is megismerkedhettünk. Elmondható, hogy a korábbi évek gyakorlatához hasonlóan talán csak a legtöbbször kimaradó gazdagok hiányoztak a palettáról. Az alábbi részletesebb beszámolóban a könnyebb tárgyalhatóság érdekében csoportosítottam az általam látott filmeket.
Ügyek
Litauszki János Cérnaszálon |
Akadtak filmek, amelyekben a téma önmaga ellen dolgozott, annyira túlreprezentált. A rendszerváltozás óta ilyennek tekinthetők az 1956-os forradalmat és utóéletét, külföldi visszhangját feldolgozó filmek. Ezek többnyire riportfilmek, vagy "rádiójátékok" archívokkal, még gyakrabban anélkül. Idén is sokan választották a "beszélő fejes" megoldást, amelynek csupán egyik oka érzésem szerint a pénzkímélési szándék. A látottak alapján azt kell mondanom, az esetek többségében nem elég egy kamera, néhány beszélő. Az interjúalany mondanivalója filmes eszközök nélkül akkor szögezi a székhez a nézőt, ha az, amit a beszélő mesél, nagyon érinti. 1956 a mostani túlbeszéltség miatt nem tartozik ezek közé a témák közé. Más esetben nem maradhat el a szerkesztés. Az egyik legnehezebb dramaturgiai feladat figyelmet kelteni az egyes ember iránt, aki csak ül és többnyire magáról monologizál. A párbeszéd dinamikáját talán azért nem állítják csatasorba, mert akkor végképp semmi nem különböztetné meg az állítólagos dokumentumfilmet a stúdióbeszélgetéstől.
Dramaturgiai nehézség még az is, ha túl sok ember ül és beszél. A néző összezavarodik, ha nem irányítja figyelmét olyan finomszerkezet, ami a jelenséget/eseményt az egyes mondanivalók mozaikjából követhetően rakja ki. A sokszereplős filmnél a szerzők általában azt is elvárják a nézőtől, hogy elsőre jegyezze meg a beszélőt, nem írják ki a nevét az ismételt megszólalásakor - megvallom, nekem jegyzetelnem kellett, ki kicsoda, a néző sajnos nem fog... A kínosság érzését fokozta, amikor a rendező és esetleg a dramaturg megpróbálta megmozgatni a szereplőt az egykori történések helyszínén, hogy ne legyen annyira statikus a képi világ. A legtöbb esetben a technikai, egyéb nehézségek (mikrofonba fújó szél, járműforgalom, nem várt események) gyakran lehetetlenné tették a befogadást. Ha lehetett látni és hallani, akkor az volt a baj: home video. Mert mit lehet mondani. Csak a kívülállónak nem annyira átélhető és megfogalmazható tényeket. Innen jöttek, oda lőttek, itt állt akkor ez a ház, de már nincs meg, hasonlókat. A személyes tragédia a mesterséges körülmények miatt ott reked a mélyen felkavart elbeszélőben, s ebben az esetben még az elszántan kitartó néző is csalódottan kívül marad a filmen. Ha még ehhez dal is társul teljes filmidőben ütőhangszeren, akkor a néző nem csak becsapott, egyenesen agyrobbanás fenyegeti....
Lakatos Róbert Moszny |
A harmadik leggyakrabban bemutatni kívánt témakör a szegénység, a hajléktalanság és a hozzá tartozó szociális munka. Nehéz megmutatni. A filmes és a filmezett között szakadék tátong, amit a filmes nem tud, a hajléktalan nem akar áthidalni. Füredi Zoltán antropológus-rendező Villanegyed (1997-2003) című filmje mutatott számomra olyan hozzáállást, ami az egyik út lehet a megmutatáshoz. A filmes nem alászáll, hanem saját személyét viszi a történetbe. Együtt dolgoznak. Barátok. A másik a Salamon András-képviselte viszonyulás: ő rendező, csak annyira folyik bele az eseményekbe, amennyire szükséges. Mindkét módszer eredményezhet jó filmet. A legkevésbé a "társadalmi érzékenység", a szentimentális jó szándék célravezető filmkészítéskor. Sérelmek, tragédiák sorozata a hajléktalan negatív karriertörténete, érzelmek, indulatok kavarognak benne. Vagy látlelet készül (Salamon), vagy valóban szóba állnak a filmesek a hajléktalannal (Füredi). Ha a rendező igyekszik megérteni a hősét, miközben szándéka dacára nem képes, a legtöbbször közhelyes és hamis lesz a munkája. Alkati kérdés, a rendezőnek kell eldöntenie, ő mit tud.
B. Révész László - Diogenész hordót keres 1-2 |
A kisebbségi-etnikai filmek a legtöbbször ugyancsak az elkötelezettségtől, a segíteni akarástól csúsznak el. Ebben a témakörben is a kincstári feladat-teljesítés uralta idén is a mezőnyt. Érzékeny, ezért érdemben alig feldolgozott téma a hazai zsidóság, cigányság üldöztetése, jelen helyzete. Alighanem filmesnek és filmezettnek is jobb volna, ha ebben a témakörben is a jól megismert bemutatandó ember állna a középpontban, nem a téma. Kiss Róbert Két fillér - hét krajcár című televíziós riportja azért érdemes a figyelemre, mert olyan kezdeményezésről ad hírt, amellyel propagálhatja az egyéni megoldásokat hivatalos keretek között. Egy önkormányzati ügyintéző, Irénke rádöbben: a romák fel tudnák venni a "szocpol"-t, jobban élhetnének, ha volna "önerejük" hozzá. Kiskunhalason az önkormányzat segít az önerő megteremtésében. Vannak lehetőségek, csak odafigyelés, segítőkészség, egyéni döntések kellenek a kihasználásukhoz.
Forgács Péter - A fekete kutya |
Témájuk fontossága dacára nem kerültek versenybe a délszláv háborút felderíteni kívánó filmek, amelyek jobban-rosszabbul elkészített televíziós riportok.
Arcok
Filmes portrét nehéz készíteni. Akkor sikerül igazán jól, ha a filmes és a bemutatni kívánt személy egyenrangú párbeszédbe tud kerülni egymással. Ezen a területen is sok muszáj-munkát láttunk egykaptafás dramaturgiával: a bemutatni kívánt személy beszél, amit időnként az ábrázolni kívánt személy tevékenységét illusztráló képsorok szakítanak meg. Többnyire kopognak a szavak, békés unalom ül filmen és nézőn. De hát a dokumentumfilm érdekes... Egy átütő, élénk személyiség ebbe a dramaturgiába is tud életet lehelni (A gyöngéd barbár - Portréfilm Szemadám Györgyről, rendezte Kresalek Gábor). Kármán Irén Kisember című filmje nem került a versenybe, kár, mert a kicsit csehesre hangszerelt portré a külvárosi szabóról kedves és figyelmes alkotás. Ha kategóriák versenyeztek volna, itt kéne legfőképpen megemlíteni a Mosznyt, mert alapvetően portré - hogy jó portré, mutatja a nehezen kategorizáltsága. Arcképet ad, történetet ábrázol, kisebbségi film szocio-elemekkel. Összetett és jól szerkesztett alkotás. A Hankiss Elemérről készített portréfilm hiánypótló, ambiciózus alkotás, nagy kár, hogy készítői túlságosan is fölnéztek hősükre. Popper Pétert is kamera elé ültették, vallott is, az elkészült munka képi és szerkezeti végiggondolatlanságai miatt azonban nehezen nevezhető filmnek. Ám akit érdekel Popper, ne hagyja ki a szemlén - milyen jó, hogy a versenybe nem került filmek is nézők elé kerülnek.
Történetek
Idén kevés volt. Dobray György Gólyamese című filmje sikerült a történetmesélés szempontjából a legjobban. Egy meddő párt követ a stáb addig, amíg sikerül örökbefogadniuk egy fiatalasszony születendő gyerekét. A filmes döccenőket, a jelenetek esetenkénti kimódoltságát ellensúlyozza a pár kedvessége, őszintesége. Rövid időszakot mutat be egy drogos fiatalember életéből Domokos János Kint és bent című filmjében. A téma szintén túlreprezentált, Domokosnak azonban sikerült kameratűrő, némileg ironikus, figyelemreméltó hőst találnia, a helyzetek is filmesen önironikusak időnként, ami üdítő az e témában készült oktató- és felvilágosító filmek után.
Jelenségek - életképek
Ez a témakör a kísérleti filmekkel rokonítja a dokumentumfilmet. A határ átjárható, amiből a dokumentumfilm sokat profitálhat, ha merészen alkalmazzák az alkotók. A hangulat, egy élethelyzet összetett, sűrű levegőjének képi megteremtése eredetiséget, egyéni látásmódot kíván. A Csáki-Pálfi rendezőpáros Egerszalók című filmje életképek sorozatával mutatja meg, hogyan intézményesedik egy pici, kezdetben kisemberi élelmességgel használt fürdőhely. A mindössze 17 perces alkotás a raszteres fekete-fehér képek és a hang egymással párhuzamos szerkesztésével felvillantja a fürdőzőket, hogy aztán gyorsan továbbmenve csupán egészen picit egyénítse őket. A forma, a villanóképek az eszköz, a cél pedig a néző beszippantása a nehezen filmre vihető hangulatba. Ízlés dolga, ki vevő rá, mi azok voltunk.
Csáki László, Pálfi Szabolcs - Egerszalók |
A szakmát annyira átható pénz-kérdést itt és most szeretném megkerülni. Meglehet, túlzottan praktikus ugyanis a hozzáállásom. Teljesen érthető, hogy a rendezők nagyot álmodnak, és csalódottak, ha csak töredékét tudják megvalósítani. Ennek dacára azt gondolom, filmet adott helyzetben, adott körülmények között kell készíteni. És abban a helyzetben kell megoldani a problémákat. Tudomásul kell venni, hogy ha pénzben ez most ennyi, akkor sajnos nem több. Méltatlan, igen, sokszor. Lehet és kell is tiltakozni. Az általam látott filmekkel nekem nem elsősorban az anyagiakból következő gondjaim voltak.
A filmek többségét áthatja a jólneveltség. A megfeleléskényszer miatt a filmesek többsége filmezés közben viselkedik. Annak a kispolgárnak készít dokumentumot, aki utoljára a 70-es években ült a magyar televízió előtt, és messze elkerülte a felszabadultabb 68-as gondolkodásmód. Egyfajta szocialista kispolgárt tételez nézőnek, aki csak bizonyos mondanivalókra, udvarias semmitmondásokra vevő. "Psszt, arról nem beszélünk"-hozzáállás szerencsétlenül kombinálva a "beszéljük meg" ál-nyitásával. Pedig az a kispolgár ma a kereskedelmi televíziókat nézi. Nem működik ma már az a szemlélet, hogy életbevágóan fontos témákat akkor is végig kelljen lelkiismereti okokból nézni, ha a filmes feldolgozás nem méltó a téma jelentőségéhez. A néző néz, és nézni akar.
Talán segítene ezen a helyzeten, ha a dokumentumfilmes nem rejtené el, tagadná meg a személyiségét. Ha végig merné gondolni viszonyát a témájához. Föl kéne vállalnia, hogy művész, akik önmagát fejezi ki. Akkor is, abban is, ha ügyet szolgál. Vagy szülessenek filmpublicisztikák, de ne hívjuk dokumentumfilmnek. A filmeseknek rosszul értelmezett szerénységgel nem szégyellniük kéne szakmájuk eszközeit, a film érdekessé tételét szolgáló filmes hatáskeltés fogásait, hanem alkalmazniuk. Kinek-kinek az alkatához illő eszközöket. Nem kertévés infotainment-bombákat hiányolok, hanem azt, hogy olyan dokumentumfilmek készüljenek, amelyek észnek, szívnek, szemnek és fülnek egyaránt jók. Ne hagyják, hogy a néző behunyja a szemét, mert úgy marad.
Aztán, ha sok jó film készül majd, még egy lépés kéne: eljutni a nézőhöz. Menedzselni a filmeket. Nem hősies petrezselymet árulni, és a nehézségeken borongani. Kapásból nekem a morva kisváros, Jihlava dokumentumfilmes fesztiválja jut eszembe. Hogy a földön is ülnek a hátizsákos tizen-huszonévesek, és áhítatosan nézik a számukra készített filmeket. És nagyon sokat nevetnek, és söröznek és vitatkoznak, mert a dokumentumfilm érdekes. Megél a piacon, muszáj neki, mert a piacra és a piacnak készül.