Donnie Darko
Richard Kelly
Az univerzum kevésbé érthető jelenségei közé tartozik, ha az ember világvégét jósoló óriásnyúllal társalog, netán melltájról kinövő ektoplazmikus csápokat vizionál. Filmünk hősének ez az otthonos közege, és bár a pszichedelikus valóságérzékeléstől a világ nem lesz kevésbé apokaliptikus hely, a valóságsíkok így képlékenyebbé válnak, a tér-idő olykor meghajlik. A Donnie Darko fontos film, stílusbravúr és jutalomjáték - pillantás a másik oldalra, ami a megvilágosodáshoz ugyan kevés, de katalizátornak kiváló.
Donnie világa erre a kulisszára épül, és feltehetjük: ez nem is annyira szürreális, inkább kiábrándítóan természetes. Ami megkavarja a narratívát, az Donnie sajátos valóságérzékelése. Ahogy egy okos pszichológustól halljuk a filmben, a paranoid skizofrénia éber hallucinációkkal jár, víziókkal, amik egész valóságosnak tűnhetnek. A film narrációja erre a tudathorizontra van belőve, vagyis amit Donnie lát, azt látjuk mi is: a kertvárosi Amerika jellegzetes figurái közt feltűnik egy Frank nevű óriásnyúl, aki az apokalipszis bekövetkeztét napra pontosan megjövendöli, az Evil Dead című horrorfilm kockáira féregalagút vetül, az időutazás pedig lehetséges, elméletben legalábbis. A transzcendencia nincs nagyon túlragozva, inkább csak sejlik a háttérben, arról nem is beszélve, hogy egy átlagos kamasz életében is van belőle elég, főleg ha skizofrén (vagy LSD-t szed). A történet többé-kevésbé lineárisan formálódik, jönnek az információk, összeállni látszanak a mozaikdarabok, szinte elandalodunk, hogy aztán a film vége minél nagyobbat üthessen.
A film vége felé viszont feltűnik néhány zavaró hiba. Felróható, hogy nem csaptak a digitális trükkmester kezére a nagy időhurok action megvalósításakor, a felhők kicsit nevetségesek, az örvénylés túlhabzó, kevesebb több lett volna. A másik, ami engem kimondottan idegesített, az a legutolsó snitt. Megjelenik benne egy kisfiú, aki nagyon nem kellett volna oda, mert hiteltelen az arca, a gesztusai, minden porcikája. Tizenkettőből tíz filmet hazavágna egy ilyen zárlat, a Donnie Darkót szerencsére nem. Richard Kelly elsőfilmje végig leköti a nézőt, szórakoztató, filozofikus és vitathatatlanul hatásos alkotás. Érdemes rögtön kétszer is megnézni, hátha tisztul a kép, mert ha néhol zavarosnak tűnik is, a hiba nem a készülékben van. A felvetett kérdések ott rezonálnak a tudat mélyén, választ pedig, legalább egyszer életében, mindenki kap majd.