Egy hét Pesten és Budán - „Nem az életmű a legfontosabb” - Beszélgetés Makk Károllyal
- Az Egy hét Pesten és Budán című új filmjének 27. forgatási napján találkoztunk lgeutóbb, még március elején. A következő héten utaztak Svájcba.
- Három napig forgattunk Svájcban, mert a forgatókönyv szerint a film főhőse Drégely Iván (Darvas Iván) itt él a családjával. Befejeztük a forgatást, a film vágás előtt áll, nagyjából összeállítottuk.
- Mennyire elégedett a felvett anyaggal ?
- Még nagyon közel vagyok hozzá, ilyenkor nem tudom megítélni, hogy mit csináltam, nincs rálátásom . Mindenesetre örülök, hogy sikerült befejezni a forgatást.
- A 800 milliós költségvetésű Bánk bán című film premierjén a fiatal filmesek tiltakozó röpcédulákat szórtak a protokoll közönség sorai közé. Mit gondol erről ?
- Borzasztó szerencsétlennek tartom a filmszakma jelenlegi helyzetét, de nagyon erős bennem az elhatározás, hogy nem kommentálom a szakmámat. A fiatal filmeseké a jövő , Mundruczóé, Hajdú Szabolcsé, Töröké, és a többieké.
- Ahhoz képest, amikor Ön kezdte a filmes szakmát, most milyen lehetőségei vannak a fiataloknak ?
- Azt kell mondanom, hogy ahhoz képest, ahogy én kezdtem, most semmilyen lehetőségük nincs. De a kettőt nem lehet összehasonlítani. 1944-ben kerültem bele a filmszakmába, akkoriban teljesen más világ volt. 1948-ban kezdődött a filmgyártás államosítása, nemcsak államilag dotált, hanem az állam által uralt filmkészítés folyt, melyben a követendő eszme a szocialista realizmus ideológiája volt. Szakmailag kitűnően elkészített propagandafilmek születtek, melyeket az állam bőkezűen finanszírozott. A hatvanas évek második felétől kezdett kialakulni az a filmgyártás, ami világszínvonalúvá vált, és nagyjából a rendszerváltásig egészen jól működött. Ebben az időszakban már többségében olyan filmek készültek, melyek nemcsak megszólították a közönséget, hanem olyan társadalmi kérdéseket is felvetettek, melyek akkor a mindennapi életben foglalkoztatták az embereket.
Hosszú folyamat volt, amíg a szakmán belüli különböző csoportok – ha nem is közös egyetértésben – de közös energiával, kialakították a szakma kereteit. Az alapvető kérdés az volt, hogy hol vannak a filmművészet határai, mennyire vagyunk képesek újszerűen és őszintén igazi kérdéseket érintő filmeket készíteni. Kétségtelen, hogy a politikai „kézi vezérlés” és a szakmán belüli törekvések időnként ellentétesek voltak egymással, de mindazok, akik az állam részéről beleszóltak a filmgyártásba, egy idő után „megfertőződtek” a filmszakma pezsgő szellemiségű nézeteivel. Természetesen az alapkérdést mindig deklarálták, de közben megpróbáltak támogatást nyújtani, és beleérezni abba, amit ez a szakmai alkotó gárda politikailag és művészileg megvalósítani szándékozott.
A jelen helyzetben nincs cenzúra, ellenben van egy – részben érthető – elvárás, hogy ne olyan filmek szülessenek, melyeket csak nyolcszázan néznek meg. De az előbb említett támogatás, vagy beleérzés nem létezik.
- Emellett persze a „bőkezűség” hiánya is gondot okoz.
- Rengeteg első film készül, mert az első filmnek, függetlenül a körülményektől, prioritása van. Életében egyszer, minden rendező csinálhat filmet. A probléma az, hogy innentől kezdve senki nem tudja, mi lesz a másodikkal, a tizenötödikkel, netán a huszonnegyedikkel. E pillanatban ez teljesen bizonytalan. Ámbár azt gondolom, hogy a politikának a kultúra elengedhetetlen része, az államnak nagyobb mértékben kellene támogatnia a filmgyártást. Nincs olyan fejlett demokratikus ország Európában, mely megengedhetné magának, hogy figyelmen kívül hagyja a kötelezettségeit a társadalom kulturális igényeivel szemben. Mert ellenkező esetben az történik, amit egy ideje a saját bőrünkön is tapasztalhatunk : színvonaltalan műsorok tömege látható a televízió csatornákon, a mozikban. Agymosás történik szórakoztatás címszó alatt, és ezáltal a valódi kulturális értékek háttérbe szorulnak az emberek értékrendjében.
- Mivel bíztatja a diákjait a főiskolán ?
- A jövőjüket illetően semmivel. A tapasztalt idős kolléga véleménye a mostani helyzetben nem sokat segít. Saját maguknak kell kitalálniuk, hogyan érvényesülhetnek a szakmában. De akkor sem lenne sokkal könnyebb dolguk, ha hirtelen több pénz jutna a filmgyártásra. A fellendülésnek nagyon sok feltétele van. Például mérlegelni kellene, hogy egy tízmilliós ország filmgyártása mennyit ér. Szükség van egy áttekinthető pénzügyi rendszerre, amelyben a pénzek nem tűnnek el. Igazságos pénzelosztás nem létezik, – mindig lesznek kiváltságosok és békétlenek -, ezt tudomásul kell venni, és minden érdekeltnek be kell menni a szorítóba, megküzdeni a lehetőségekért.
- 19 éves volt, amikor Berettyóújfaluból feljött Pestre, és rögtön a Hunnia Filmstúdióba került. Ez elég nagy lehetőség.
- Szerencsés voltam, mert az édesapámnak mozija volt Újfaluban. Így amikor kitaláltam, hogy filmrendező leszek, csak azzal kellett megküzdenem, hogy a családom mérnöknek szánt. De a számokkal mindig hadilábon álltam, a humán tárgyak érdekeltek, rengeteget olvastam, és néztem a filmeket a mozinkban. Végül apám egy óriási sóhajjal felhozott Pestre, és bemutatott a filmes ismerőseinek. 1944-ben, érettségi után felvettek a filmgyárba, fizetés nélküli gyakornoknak. Később megkerestem azt a producert, aki abban az évben a legtöbb filmet csinálta. Éppen egy új filmen dolgozott, és amikor megtudta, hogy ki az apám, bevett a stáb tagjai közé. Dr. Katona Jenő gyártásvezető mellé kerültem, afféle lóti-futi embernek. Később együtt dolgoztam vele a Talpalatnyi föld forgatásán, és 1954-ben ő volt az első filmem, a Liliomfi gyártásvezetője is.
Különös világba kerültem pályakezdőként. A háború a vége felé járt, de mi folyamatosan készítettük a propagandafilmeket a harcoló magyar katonáknak, és a Szálasi puccsig szinte semmit sem érzékeltünk a háborús helyzetből. Ma már talán szégyen ilyesmit bevallani, de úgy éltem ’44 nyarán, mint egy princ, jól kereső, elegáns társasághoz tartoztam, a Duna parti szállodákban vacsoráztam, és nagyon élveztem, hogy tanulhatom a filmes szakmát.
- Mi volt az oka, hogy hosszú, tíz éves filmes múlt után készítette el első filmjét ?
- A főiskolás évek alatt rendeztem egy filmet Úttörők címmel, de ezt politikai okokból nem fejezhettem be, sőt a pályáról is eltanácsoltak. Hirtelen egy traktorállomáson találtam magam, és ezután nagyon nehezen kapaszkodtam vissza a szakmába. De az igazsághoz hozzátartozik az is, hogy nagyon szerettem közreműködni a filmkészítésben úgy, hogy csak a saját munkámért feleltem, a végső felelősség nem engem terhelt. Végül a Liliomfit is csak Bacsó Péter barátom unszolására készítettem el, az ő ötlete volt, hogy ebből a történetből filmet forgassak.
- Volt valamilyen tanúsága az Úttörők negatív fogadtatásának ?
- Borzasztóan igazságtalannak éreztem, hogy kirekesztettek, és egy traktorállomáson kell dolgoznom. De az egész konfliktust leegyszerűsítve csak azt éreztem, hogy én velem személy szerint kiszúrtak. Sem érzelmileg, sem eszmeileg nem kötődtem szorosan az uralkodó párthoz, tehát nem csalódtam az ideológiájukban sem. Amikor visszakerültem a szakmába mint asszisztens, akkor sem foglalkoztam a filmek ideológiai tartalmával, azok hamis voltával, csak az érdekelt, hogy legyenek filmek, és én részt vehessek az elkészítésükben, tanulhassak. A Liliomfinak nagy sikere lett, így bekerültem a „menők” közé, és egészen 1958-ig, a Ház a sziklák alatt című filmem bemutatójáig zökkenőmentesen dolgozhattam. Akkor a kritika nagyon lehúzott, azt írták, hogy antihumanista, pesszimista történet. Időbe telt, míg megértettem, hogy ’56 után a politikai hatalom megtartását elősegítő filmekre volt szükség, és egy ilyen dekadens történet nem illett bele az akkori politikai helyzetbe. De 1963-ban egészen másképp fogadták, és hogy mit mondtak rá ’58-ban, már nem volt érdekes.
- Elvállalná-e olyan film rendezését, amely kimondva, kimondatlanul, állami megbízásból készül ?
- Egy film értékét nem az adja meg, hogy ki finanszírozza, hanem az, hogy miről szól, és szakmailag milyen minőségű. De el kell mondjam, hogy Nagy Imre gyilkosával (Kádár Jánosnak hívták), az egész szakma együttműködött, mert csak így jöhetett létre az a magyar filmgyártás, amiről ma beszélhetünk.
- Pályaválasztás előtt állnak a gyermekei. Vonzódik valamelyikük a filmes szakmához ?
- Dömötör fiam Torontóban tanul, érettségi előtt áll, talán a jogi egyetemen tanul tovább. Lilit mostanában nagyon érdekli a fotózás, de még egyikük sem olyan határozott, mint én voltam ebben az életkorban. Nem akarom befolyásolni, vagy sürgetni őket, még akkor sem, ha talán könnyebben boldogulnának addig, amíg aktívan dolgozom. Nem tudhatom, hogy meddig lesz lehetőségem megvalósítani az ötleteimet, lesz-e érdeklődés arra, amit tudok. De nem foglalkoztam soha az életművemmel. Olvasok néha olyan elemzéseket a pályafutásomról, hogy nem volt véletlen a filmjeim sorrendje, tudatosan készítettem egyiket előbb vagy később. Ez nem fedi a valóságot. Mindig azt a filmet forgattam, amelyikre éppen lehetőség adódott. Némelyikre nagyon büszke vagyok, és örülök, hogy képes voltam megcsinálni a többit is. Belementem különböző csínyekbe, volt amit megúsztam, máskor rajtavesztettem, de mindig csak egy valami volt fontos számomra: hogy jó filmet készítsek.
(fotók: Peti Péter)
