Egy spanyol senki és Finlandia nagyja

Európa filmhét

„Ha célt ér a férfi végül: / társa mellett hű barát, / s kedves nőt nyer hitveséül / zengje végül víg dalát” (Friedrich Schiller: Örömóda)

Emilio Barrero (José Coronado) délvidéki jólápolt negyvenesünk első blikkre optimista finalista, többszörös, mindenki által elismert szalag-szakasztó. Jubileumi születésnapjára készülő home-videókon a rokoni-, és baráti gárda-tagok nyilatkoznak-áradoznak a fiúról, a férjről, az apáról, a cimboráról, akiben kivetnivaló egy szál se. Zengi(k) is víg dalát: „Az élet egy vidám virágos kert”, többek között azért, „Mert ő egy nagyszerű fickó”. Ennyi csengő-bongó örömódából, színtiszta harmóniából azonban nem születik film, be kell, hogy csapjon a ménkű, és nem is akármilyen erővel, hisz a kezdetben felfestett teljesség annyira kínos-kényelmetlenül hibátlan, hogy tudható, bárányfelhő-ború mit sem ér a szikrázó napfénnyel szemben, fenekestől felforgató fellegek kellenek.

Hősünkről fokozatosan foszlanak le a külvilág nyilvánossága felé viselt szerepei annak a viszonynak a folytán, ami talán az egyetlen igazi történés az életében. Kezdetben úgy tűnik, csupán a jól ismert, Bergman által tökélyre fejlesztett házastársi önvizsgálatra kerül majd sor, egy baráti, bomlófélben lévő család példája nyomán. Háromszög-harmadikként kötelezően belép egy hamvas gyermek-felvigyázó és hamarosan apa-pesztrává avanzsál. Pusztán ez a viszony is kibillenthetné a familiáris harmóniát, azonban kiderül, hogy ez a legcsekélyebb ballépése a családfőnek, ugyanis se végzettsége, se állása, se egzisztenciája, húsz éve egy légvár lakója. Semmiségéből minden porcikájában fiktív Valakit teremtett.

A világirodalom számos híres hazugot ismer, vannak köztük ártatlan lódító csibészek, kíméletes félrevezetők, nőbolondító szélhámosok, kártékony, romlásba döntő démonok, önveszélyes csalók. Nagy részük egy bizonyos dolgot illetően hazudik, vagy önáltat, Emilio viszont évtizedeken át széleskörűen – rendkívüli  szervezettséggel, egy kézben tartva az összes hamisságát – csal. Mindenben és mindenkivel kapcsolatban. Ebben a szövevényben teljességgel megfoghatatlanná válik, kicsoda is ő, olyan kicsit, mint Peer Gynt, amikor önmagát vizslatva azt a bizonyos hagymát hántja: „Hű de mennyi burok van itt, töméntelen! / De hát a magját meg sohasem lelem?”

„Mert ő egy nagyszerű fickó” Emilio Barrero (José Coronado)

Eduard Cortés filmjén nyomot hagyott az északi, amerikai családrengető irodalmi tradíció, azonban leginkább a mediterrán szappanoperák ármány és szerelem-szenvedélyben szenvelgő hőseinek ötvözete és ezen filmek retorikája idéződik fel izzószemű – gesztusrendszerét rendkívül rosszul kordában tartó – főszereplőnk és a filmes elbeszélés kapcsán.

Másik hősünk, Jean Sibelius, a finnek elsőszámú zeneszerző idolja, nemzeti identitásuk harcos romantikus képviselője. Fenti senkinkkel szemben valaki s Timo Koivusalo épp ezt a kiemelkedést igyekszik bemutatni unalmasra és  sematikusra sikeredett filmjében. Ha csak a zenei aláfestést, a Sibelius-szimfóniákat hallgatjuk, sokkal többet tudunk meg az emberről s művészről, mint a „nagyember-rögös szakmai életút, de azért mindig meleg családi fészek” semmitmondásból. A ragyás arcú ifjú tehetség cseperedésének története párhuzamosan fut az immár élete alkonyáról visszapillantó elismert, ám még mindig keserves anyagi gondok között tengődő művész napjaival. (Nem egészen világos, ha a finnek legtöbbre tartott zeneszerzője, a köztudomás szerint élete végéig állami dotációban részesült, miért kell nagy szipogások közepette elzálogosítani a mester szeretett zongoráját.)

A „mumifikálódott” szálon futó történet semmi másra nem jó, minthogy a zeneszerző és sírig hű társa könnyesen merengjen egymásra: Sibelius örök bűntudattal szemében, hisz micsoda bohém-bolond sorsot kellett tűrnie mellette a legtisztább-legodaadóbb-legelnézőbb feleségnek (ez a kicsit ivós, alig nőzős bohémság szerény balsors az igazi ön-, és környezetpusztító alkotókéhoz képest).

A filmben mintha az égvilágon semmi nem történne, az élet csendesen folydogál a medrében, epizód sorjázik epizódra, sehol egy valamire való kaland. Az öregség állandósult „minden mindegy” szomorúságának az árnyékában idéződnek fel a tanulóévek, az első nő és a sikerek, kudarcok, korhelykedések, valamint lazán odavetve Finnország függetlenedési folyamata.

Egy riasztóan középszerű életrajzi filmben egy teljesen érdektelen hős portréját kapjuk. Ennyivel aligha lehet valakiből egy nemzet büszke bálványa. E filmre vitt klasszikusnál még a spanyol film hazudozójának semmisége is izgalmasabb.