Elek Judit: A hét nyolcadik napja - interjú

„Mint a kagyló, amely kiizzadja a gyöngyöt”

Bemutatásra vár Elek Judit legújabb filmje, A hét nyolcadik napja, amely az egykori primadonna, Szendrőy Hanna drámáját a központba állítva beszél a kiszolgáltatottság ma jól ismert formájáról, a hajéktalanok problémájáról. A tragédia mellé azonban komédia társul, a filmben használt finom humor és az élettapasztalatból származó bölcsesség azt sugallja: ami igazán érték, az elpusztíthatatlan.

filmhu: Legutóbbi játékfilmjét, az Ébredés-t 1994-ben mutatták be, ezzel párhuzamosan két dokumentumfilmet is forgatott: a  Mondani a mondhatatlant - Elie Wiesel üzenete címűt és a Frisch Ernő életútját feldolgozó Egy szabad ember-t. Az elmúlt tíz évben nem is készített elő nagyjátékfilmet, vagy csak nem úgy alakultak a körülmények, ahogy szerette volna?

Elek Judit: A Wiesel-film Cannes-i sikere után belekezdtem a Kinek az erdeje? című forgatókönyvbe, ez egy nagyszabású, az első világháború előtt kezdődő és a 70-es évekig tartó történet, amely egy ember sorsán keresztül mutatta volna be Erdély történelmét és történetét. Összegyűlt rá elég sok pénz, eljutott az Eurimages elé is, végül a francia finanszírozás dőlt meg azzal, hogy az Arte televíziós csatorna abban az évben nem támogatott egyetlen közép-európai filmet sem. Akkor kezdtünk kimenni a divatból.

A kanadai Alliance stúdió pedig – amely a forgatókönyvet eredetileg megrendelte – csak akkor adott volna pénzt a film megvalósítására, ha angolul forgatunk, egy-két nagy amerikai vagy kanadai sztárral. A film magja viszont épp az egymás megértéséért való küzdelem lett volna, amely nem mondható el egyetlen nyelven. A magyaron kívül románul, jiddisül, szászul szerettem volna forgatni, ahogyan ezek az emberek ott beszéltek. Úgy éreztem, a dolog lényegét érinti a nyelv kérdése. Hogy igazam volt-e, azt nem tudom megmondani, mert nem lett belőle film, pedig hat és fél évig dolgoztam ennek a filmtervnek a megírásán és előkészítésén.

Az emberek fenyegetettsége hatványozottan érzékelhető

filmhu:  Szerencsére nem ment el a kedve a filmezéstől. A hét nyolcadik napjá-ban megint kivételes érzékkel beszél kedvelt témájáról, az egyén kiszolgáltatottságáról, most éppen hajléktalan-sorsokat ábrázolva. Volt valami lényeges pont az életében, amely összeilleszthető a történet alapjául szolgáló szituációval? Jelesül azzal, amikor valaki egy rajta kívül álló ok miatt újra kell, hogy értékelje egész addigi életét.

EJ: Nekem minden filmem személyes, az összes történelmi filmem is. Flaubert híres mondása, hogy „Bovaryné én vagyok!” – rám is igaz. Az embert azok a problémák izgatják, amelyeket átélt, vagy amelyekkel szembe találkozik. Olyan világban élünk, ahol az emberek fenyegetettsége – akár idősek, akár fiatalok – hatványozottan érzékelhető. Olyan világban, ahol létünk körülményei annyira bizonytalanná váltak, hogy az ember a munkahelyén nem tudja megmondani, hogy jövőre is ott lesz-e még, vagy hogy abban a lakásban fog-e meghalni, amelyben él, vagy ahol megszületett. És itt nem a tulajdonlásról van szó elsősorban, hiszen a tulajdont, mint olyant, évtizedeken át nem is ismertük. Volt ceruzánk meg ruhánk meg később már autónk is, esetleg lakásunk… De üzemünk meg gyárunk meg földünk – olyan nem volt, még a szüleinknek sem, vagy csak tragikus veszteségként létezett a hiánya.

Most viszont, ennek az eszeveszett, morál nélküli harácsolásnak és a jövőkép nélküli vagyongyűjtésnek, vagy inkább rablásnak az idejében a kiszolgáltatottság, a vadkapitalizmus olyan fokú, mint az amerikai westernek világában. Az eszközök ugyan rejtettebbek, például ritkábban lőnek az utcán. Lőnek azért, de ritkábban.

filmhu:  Minden keserűsége ellenére mégis rendre úgy jeleníti meg az emberi közösségeket, hogy mindig van valaki, aki az embertelenség kellős közepén is ember tud maradni. Ezek szerint még mindig nem veszítette el a hitét.

EJ: Úgy szerettem volna ezekről a dolgokról beszélni, hogy közben ne kelljen sírni. És akármennyire fáj is, amit érzékelünk, mutassak egy értéket, egy erőt, amely legyőzi ezt a fájdalmat. Valamit, ami nem pusztul el vagy – pontosabban fogalmazva – ami a saját pusztulása közben teremt új értéket, mint a kagyló, amely kiizzadja a gyöngyöt. És ebben az értékben ismerje fel ez a társadalom, hogy talán kár lenne, ha nem lenne ilyen Szendrőy Hanna vagy ilyen Jeromos. Vagy más hajléktalanok, akik tudnak élni, nevetni, akik még mindig állnak a lábukon, akik gondolkoznak, akik nem züllöttek oda, mint azok a látszólag igen jól öltözött és sima modorú urak és hölgyek, akik őket odajuttatták. Természetesen semmilyen általánosításnak nincs létjogosultsága, de az én mesterségem megengedi nekem, hogy egyes emberekről beszéljek, akiknek arca, sorsa, múltja van, és valóság legyen, ami megjelenik, még ha stilizált is az a valóság természetesen.

Akármennyire fáj is, amit érzékelünk, mutassak egy erőt

filmhu: A köztudottal ellentétben korábbi filmjének, a Tutajosok-nak a forgatókönyvét is egyedül írta, Nádas Péter csupán írói konzultánsként segített Önnek. Most is Ön jegyzi a könyvet, rendezett, megvágta az anyagot, sőt, még a produceri teendők is Önre hárultak. Ennyire egyedül csinált mindent?

EJ: Végtelenül jóleső érzés, hogy ebben a munkában a fiam, Berger László volt az operatőr, aki  ugyanakkor dramaturgként is részt vett a történetben. Nagy segítségemre volt többek között abban, hogy a drámai helyzetek világosabbak legyenek. Ő 36 éves múlt, tehát egy más korosztálynak a tagja, ráadásul Kanadában tanult, és nyolc év külföldi tartózkodás után egészen másként látja a világot, mint én, aki csak hetekre vagy hónapokra hagytam el Magyarországot. Közösen tudtuk kialakítani az elbeszélés módját, a film stílusát, olyan közös munkával, amelyben ő nem kizárólag képekben gondolkozott. A nemrég elveszített Illés Gyuri bácsi is örökké azt tanította, hogy mindig és mindenkor a forgatókönyvből kell kiindulni, és Berger László ebben is nagyon jó partnert jelentett számomra, hogy a képek hangsúlyaiban és a kameramozgásban a dramaturg szeme is mozgatta őt, nem csak az operatőré.

Az pedig, hogy ennyi mindent csináltam, elsősorban onnan jött, hogy nagyon oda kellett figyelni, hogy hogyan is van ez gazdaságilag. Én ezelőtt is elég nehéz körülmények között csináltam a filmjeimet, úgy szoktam ezt mondani, hogy már amikor a forgatókönyvet írom, akkor is ketyeg egy taxaméter hátul az agyamban, hogy mit lehet és mit nem. Ezt most az egész stáb átélte, Kovács Ildikó gyártásvezetőtől kezdve a színészekig, mindenki. Mindezek után mégis azt gondolom, hogy szigorúan tilos producerének lenni annak a filmnek, amit az ember maga rendez. Olyan fokú magányosságot és terhelést jelent, amely már ártalmas. Egyrészt fizikailag mind a két beosztás, tehát a produceri és a rendezői is egész embert kíván, másrészt kell egy olyan kontroll, aki partner tud lenni, aki együtt tud gondolkozni az emberrel. És nem kell olyan skizofréniában szenvedni, hogy az ember önmagának a kontrollja… De hát a kényszer ezt szülte, hogy nekem egyszerre kellett mindkettőt végigcsinálnom.

filmhu:  Gondolom, külön ajándék volt Önnek, hogy együtt dolgozhatott Maja Komorowskával és Franczisek Pieczkával, olyan, nagyszerű magyar színészek mellett, mint Bodrogi Gyula, Pogány Judit vagy Csákányi Eszter. Hogyan választ színészeket? A már meglévő karakterhez keres megfelelő személyt, esetleg konkrét színészre írja a filmben megjelenő karaktert?

EJ: Tulajdonképpen kétféleképpen lehet szerepet osztani. Az egyik, amikor az ember egy megfelelést keres, tehát a kitalált figurát eleve egy konkrét, általa ismert színészre írja. A hét nyolcadik napjá-ban ez Jeromos szerepe Franczisek Pieczkával, aki már a Tutajosok-ban is játszott. De van egy, számomra sokkal izgalmasabb dolog, amikor én olyan rejtett lehetőségeket látok meg egy színészben, amit eddig nagyon kevéssé használtak ki. És annak a távolságnak a megtétele, ami a színész rutinja és az általunk követelt megvalósítás között van, az az erőfeszítés, amivel ezt eléri, az adja az eredményben azt a többletet, amitől a játéka mínőségivé válik. Ha pedig a színész tartalmazza a teljes skálát és komplexitást, mint Pieczka esetében, akkor azért kell harcolni, hogy nála ne 74 év rutinjából, kiváló színészi munkájából jöjjön az alakítás, hanem találjunk olyan tartalékokat, amelyek még önmaga számára is felfedezést jelentenek, amelyeket ő sem tudott eddig saját magából felmutatni. Mert ha ez nincs, akkor az alakítás lehet ugyan mesterségbelileg korrekt, de nem lesz a néző számára ugyanazon a hőfokon átélhető. És én ezért a küzdelemért, amelyet a saját rutinjuk ellen folytatnak még külön is nagyon szeretem őket. Számomra a filmcsinálásban ők a legfontosabbak, hogy úgy mondjam, nem tudok színészek nélkül élni, mert mindig adnak valamit, amit nem vártam, ami meglepetés, és ami ott születik.

Az egyes emberekről beszéljek, akiknek arca, sorsa, múltja van

filmhu: Tudomásom szerint egy itthon még nem sokat használt technológiát alkalmaztak a film rögzítésénél. Mondana erről néhány szót?

EJ: Ez a HD-technikára való forgatás, amely ezt követően került át 35 mm-es filmszalagra. Ez persze nagyon sok specifikumot tartalmaz a fények, elsősorban a napfény kezelése terén. Ebben is nagy segítség volt Berger Lászlónak a tapasztalata, mivel ő nem először dolgozott ezzel a technikával. A Magyar Filmlabor is rengeteget segített, noha ez bizonyos vonatkozásokban az ő számukra is új feladatot jelentett. Csak idén májusban jöttek be az országba azok a gépek, amelyekkel az elektronikára forgatott anyagot egyenesen – tehát a legkisebb minőségi romlás nélkül – át lehet írni a televiziós adás-anyagokra; úgyhogy rajtunk próbálták ki először élesben ezt az egészet. Természetesen rengeteg előnye van ennek a módszernek, főleg a költségek tekintetében. Filmre nem is tudtuk volna ugyanezt leforgatni.

filmhu: Lehet-e már tudni, hogy ki forgalmazza a filmet, és hogy pontosan mikor kerül a mozikba?

EJ: A HungaroTop mutatja be decemberben, amolyan elő-karácsonyi ajándékként már a mozikban lesz a film.