Elek Judit: A hét nyolcadik napja

A vég utáni kezdet

A legendás Máriássy-osztály Szabó István, Kardos Ferenc, Gyöngyössy Imre, Rózsa János, Gábor Pál és Kézdi-Kovács Zsolt mellett mára méltatlanul elfeledett tagja, Elek Judit két utolsó (dokumentum)filmjét (Mondani a mondhatatlant – Elie Wiesel üzenete, Egy szabad ember – Fisch Ernő élete) követő tíz év szünet után olyan nagyjátékfilmmel hívja fel magára ismét a figyelmet, amely máris dicsekedhet egy fesztiváldíjjal(A hét nyolcadik napja Kairóban a legjobb forgatókönyvnek járó elismerést nyerte).

Vajon eszünkbe jut-e legalább egy kicsit elgondolkodni azon, milyen sors rejtőzik egy koszos hajléktalan mögött, amikor elmegyünk mellette az utcán? Vagy túl fájdalmas lenne átérezni? Esetleg – ahogy Elek Judit filmjének afféle jelmondatként is működő alcíme („Veled is megtörténhet, soha se mondd, hogy vége!”) is üzeni – bele sem merünk gondolni, mivel félünk, hogy esetleg velünk is megtörténhet? A hét nyolcadik napja egy általános, minden modern társadalmat sújtó problémára ad speciális, egyetlen egyéni sorsra kihegyezett választ. Főhőse, a hetven körüli Szendrőy Hanna balerina, a Maxim egykori primadonnája, jelenlegi balett-tanár férje halála és egy zavaros ingatlanügylet, valamint a lakásmaffiával való sorsszerű, keserves találkozás után 200 milliót érő zöldövezeti villájából kiebrudalva az Astoriában, munkahelyén, a Budai Táncklubban, majd a Keletiben találja magát, hogy végül – a kör bezárul – ismét saját otthonába kerüljön, immár az azt elfoglaló hajléktalancsoport tagjaként.

A hontalanná válás rövid folyamata a filmben alaposan elő van készítve

Az idős nő eleinte csökönyösen próbálja ugyanúgy folytatni az életét férje halála után, mintha a férfi még mindig élne. A szeretett társ emlékéhez már-már értelmetlenül ragaszkodva tárgyfüggőségében semmitől, még egy foteltől sem hajlandó megválni (pedig az ellenértékként kapott pénzre valóban nagy szüksége lenne); van abban tehát valami görög tragédiaszerű, hogy – mintegy gőgjének, elbizakodottságának büntetéseként – egy csapásra mindenét elveszítse. Pedig érkeztek figyelmeztető (isteni?) jelek: amikor például a régi házban egy válaszfal – ami az egy élet során gyűjtött könyvek polcát tartotta – nagy robajjal beomlott. Hanna azonban csak akkor ismeri fel az elkerülhetetlent (a villát el kell adni), amikor a lakásmaffia egy hajléktalanbandát költöztet a házba, de túl későn: a csapda ekkorra már készen csak arra vár, hogy ő belesétáljon.

A hontalanná válás rövid folyamata a filmben alaposan elő van készítve: közelről megismerjük a főhőst, sőt még a régi életéből megmaradt barátainak jelleme is aprólékosan kidolgozott. A valódi hajléktalanlét, az igazi dráma csak a film utolsó harmadában bontakozik ki, de szerencsésebb is így, mivel az elesettség, az abszolút kiszolgáltatottság, a legvégső nyomor a filmben nem éppen a leghitelesebben ábrázoltatik. Habár egy alkalommal megemlítik a végtagok lefagyását, nem esik szó a rühről, a bűzről, a mosdási és étkezési lehetőségek hiányáról, a tetűről, a tüdőbetegségről. A nem túl részletesen kidolgozott hajléktalankarakterek csak díszletet nyújtanak Hanna egyéni drámájához.

Az is túlzás egy kicsit, hogy éppen a társadalom felső rétegéből származó, kiterjedt baráti körrel rendelkező balerina kerül ilyen hihetetlen helyzetbe. Az ugyan köztudott, hogy a hajléktalanok közt nem egy értelmiségi előfordul – elég hozzá egy rosszul megválasztott ügyvéd, egy válás, egy súlyos ballépést követő, hosszú évekig tartó börtön (mint az egyik kulcsfigura, Jeromos esetében) –, itt mégis inkább (kicsit eltúlozva a valóságot) a nagyon magasról nagyon mélyre jutás drámája kap hangsúlyt. A film amúgy is az ellentétekre épít: az ellenséges (hajléktalancsürhe), anyagias külvilág (az ügyvédnő) elől a művésznő elefántcsonttoronyba zárkózik, régi slágerek és a balettművészet világába menekül. Ez legerőteljesebben akkor jelenik meg, amikor Hanna klasszikus zenére a teraszon balettozik, miközben a hajléktalanok odakint, a kertben dáridóznak, vagy amikor egyenesen rács mögül néz ki rájuk.

Köztudott, hogy a hajléktalanok közt nem egy értelmiségi előfordul

Ez az elzárkózás oldódik fel a történet végére, és hősünk mégiscsak megtapasztalja egy egészen rendhagyó, számára elsőre elfogadhatatlan csoportban a valahová tartozás érzését (sőt ennél többet), miután mindent és mindenkit elvesztett, amikor azt hiszi, hogy már nincs tovább, a vég utáni kezdetkor, azaz a hét nyolcadik napján (bár a cím lehet kettős értelmű, és jelentheti azt is, hogy „sohanapján”). Elek Judit filmje mindezzel nem annyira hiteles akar lenni, mint inkább egyetlen ember egészen speciális sorsát, egyéni helyzetét megjeleníteni. Az, hogy nem teljesen sikerült az egyéniben az általánosat megragadni, apró szépséghiba csupán.