Elkészült az MFE javaslatcsomagja

Figyelmetekbe ajánlom Nemeskürty István írását, amelyet 1982 novemberében közölt a Filmvilág. Szavai ma is tökéletesen érvényesek - mintha nem telt volna el azóta 25 év.

"I. A legtöbb beszélőfilm két vonatkozásban tartalmaz(hat) költészetet: a) az emberi beszéd – dialógus; ezt író írja, illetve bárki írja, íróként-költőként teszi; b) a film meséje, úgy is, mint kitalált történet. Ezt a történetet, „fiction”-t íróként találja ki az, aki először megfogalmazza, kivétel nélkül mindig a film előtt, kéziratban – még akkor is, ha a megfogalmazó az az ember, aki majd rendezőként fogja a filmet létrehozni, tehát a celluloidszalagra való fényképezés „mikéntjéről” gondoskodni.
Ha ez így van, márpedig kétségkívül így van, akkor ésszerű és célszerű, hogy az a) és b) tevékenységet olyan szakértő végezze, akinek ez a szakmája, aki ehhez elvileg a legjobban ért.
Ez az ember az író.
A világ legjobb filmkészítői (rendezői, alkotói, művészei) ennek tudatában a „legszerzőibb szerzői” filmjeiket is szakemberekkel íratják, amint erre untig ismert példa Fellini, Antonioni, Wilder, Richardson, Csuhraj stb.-, stb. Tudunk néhány kivételről – Dovzsenko, Bergman –, ők az írói tevékenységet is többnyire maguk végzik, de ilyenkor íróként teszik ezt, és e tekintetben mellékes, hogy egyszemélyben rendezők is. (Bergman forgatókönyvei számos olyan irodalmi mozzanatot tartalmaznak, amelyek filmen megvalósíthatatlanok, és a rendező Bergman nem is valósította meg őket!)
II. Mindez nem zárja ki, hogy a kész film mint műalkotás mégis a rendező műve, mindenki másnak „csak” közreműködői szerepe van: írónak, fényképésznek (értelmetlen „magyar” szóhasználattal: operatőr), díszlettervezőnek, zeneszerzőnek, még a színésznek is. Ez nem rangsorolás kérdése, ez egyszerűen tény; a legjobb forgatókönyvet is elronthatja a rendező, tehát tényleg az ő műve. Ebben különbözik a színházi rendezőtől. (Ott ugyanis a darab, ha jó, lásd Shakespeare, Madách, Molnár, megkülönböztethetően „jó” marad, vagyis önmagával mindig azonos!) Zavattini 1942-ben Blasetti által remekül megrendezett pre-neorealista filmjét (Quattro passi fra le nuvole, Séta a fellegekben, egykorú magyar címe Útikaland) azzal a feltétellel adta el másodszor egy francia cégnek, 1950 táján, hogy egyetlen betűt sem szabad a forgatókönyvön változtatni. Nem is változtattak, csak éppen a főszerepet Fernandeire bízták, és a beállításokat, képeket, képsorokat, mozgásokat másként rendezték meg. Röhögtetőnek szánt idétlenség lett a mélabús remekműből. (Négy lépés a fellegekben – Mario Soldati rendezte, aki pedig „mellesleg” sikeres regényíró is...!)
III. A film íróját, mivel ő hozza létre azt a megítélhető alapszerkezetet, melynek alapján a pénzzel rendelkező vállalkozó eldönti, hogy rábízza-e a munkát valamely rendezőre: busásan meg szokás fizetni. Magyarországon azonban botrányosan rosszul fizetik a filmek íróit. Az előirányzott összeget is több részletben, évekre elnyújtva kapják.
Ily módon írónak elvileg nem érdemes közreműködnie.
Ennek oka érthetetlen. 1959 óta vezetem a rám bízott stúdiót, de tényleg nem tudom, miért nem hajlandóak az állam pénzzel gazdálkodó kormányszervei a filmírást megfizetni.
IV. így aztán a filmet a rendezők maguk írják, ily módon feljavítva szintén nem nagy jövedelmüket. (A szocialista országok közül Magyarországon a legrosszabb a rendezők fizetése!) De részben meg is fordítható a dolog: mivel a rendezők a hatvanas évek közepétől maguk kezdtek forgatókönyveket írni, nem volt érdemes a gázsit megemelni. Circulus vitiosus.
V. A vitathatatlanul tehetséges és kiváló filmeket (is) létrehozó magyar rendezők irodalomban és színészvezetésben általában járatlanok. (De gyakran fényképezésben is, ezért látunk sokszor gyönyörűen fotografált, mégis semmitmondóan üres filmeket.) A főiskolán egyiket sem tanulják. Nem ismerik az olvasás gyönyörűségét, aminek párhuzamosan kellene léteznie a filmkészítés gyönyörűségével. Irodalmi műveltségük hiányos, felületes. Tisztelet a kivételnek. Értse minden rendező magára (hogy tudniillik ő a kivétel). Nem véletlen, hogy jeles rendezők rendszeresen együttműködnek íróbarátaikkal. (Vészi Endre–Gábor Pál; Jancsó Miklós– Hernádi Gyula; Bereményi Géza– Gothár Péter; Csoóri–Kósa–Sára; Kardos István–Lugossy László.) A rendezők húzódoznak a színészekkel való munkától, félnek, hogy a színészek kinevetik őket, nem engedelmeskednek nekik. Ugyanezért az írókkal való komoly együttműködéstől is tartanak. És viszont: az írók megvetik a mozirendezőket. Tanulságos, hogy Örkény csaknem valamennyi világsikerű színdarabját először eredeti filmforgatókönyvnek írta meg, de a filmrendezők nem akarták (tudták, merték) a témát megfilmesíteni; kivárták, amíg évek múlva bejön a színpadi siker, akkor aztán moziban is „diadalra vitték” az ügyet. De csak azután, a biztos siker tudatában! Bizony, ez így igaz. A Tóték először forgatókönyv volt, de Fábri mégis csak a színdarabot vitte filmre. A Macskajáték esetében Makk az előkészítés alatt álló filmet mondta le (ősz akarok lenni volt az eredeti címe), hogy aztán a színdarab után megcsinálja... stb., stb....
VI. Magyarországon évente olyan kevés mozifilm készül, hogy ilyen parányi filmipar (1943-ban évente ötven nagyjátékfilm készült, ma legföljebb húsz) nem képes hivatásos filmírókat eltartani. Ehhez szükségtelen hosszadalmas magyarázkodást fűzni. Egy-egy hivatásos filmíróra háromévenként, ha jutna egy-egy film. Lásd a tehetséges Zimre Péter sorsát és esetét.
VIII. Ennek ellenére történnek erőfeszítések a filmszakmát ismerő, filmet (is) írni tudó írók kiképzésére, belső szakmai tanfolyamokon. Eddig három ilyen volt (ezeket én vezettem), a végzettekből jó kritikusok, filmesztéták, kiadói tisztviselők, dramaturgok lettek, némelyikből filmíró – de a szakma máig mégis az orrát fintorgatja meg sem jegyzett nevük hallatán...
VIII. És megint elölről..."