Emberek a havason - Szőts István

Szőts István talán a magyar filmtörténet legnagyobb tehetsége volt. Azok közé tartozik, akiknek pályája megtört, életműve töredékes maradt. Ha kedvezőbb körülmények közt alkothat, ma Izlandtól Japánig tanítják tíz-tizenöt remekművét. Így azonban, a komor, a “megvalósult” valóságban csak két játékfilmet fejezett be, abból is egyet gyorsan betiltottak – és jó néhány külföldi filmlexikonból hosszú ideje következetesen kifelejtik a nevét. (Akár Csontváryét a művészeti enciklopédiák lapjairól.)
Szőts néhány balladásan szép rövid-, és két játékfilmmel, meg sok elutasítással a háta mögött 1957 koraőszén a Velencei Fesztiválról már nem tért haza. Ekkor kezdődött méltatlan viszontagságainak második stációja: Itáliában is több nagy terve hiúsult meg, Indiáról helyette Rossellini, Körösi Csomáról pedig helyette senki sem csinált filmet. Végül, Ausztriában letelepedve színvonalas ismeretterjesztő rövidfilmek alkotójaként becsülték. A rendszerváltás első éveiben itthon megint előállt néhány tervével, természetesen azokból sem lett semmi.
Talán ennyi elég is: ez amúgy is elég ismert (bár tán nem eléggé). Az érdekes inkább az, hogy Szőts Istvánnak sem a figuráját, sem az életművét -- minden kétségbeejtő és történelmileg is tünetértékű sorozat-kudarcai ellenére -- mégsem lehet igazán kudarcosnak érezni. Barátja és munkatársa, az ünnepelt, majd halálba bírált Balázs Béla élete és műve például siker volt? Avagy kudarc? Nincs erre jó patikamérleg.
Minden idők legjobb négy-öt filmje között most már véglegesen ott az “Új budapesti 12” listáján elől szereplő Szőts-opusz, az Emberek a havason. Teljesen előzménytelen film a magyar glóbuszon, az alkotó nem törődött, nem tanult, mert semmit sem tanulhatott a magyar mozgókép addigi produktumaiból. Az Emberek a havason már csak létezésével is visszamenőleg tagadja a harmincas évek szánalmas magyar álomgyárát, és előretekintve tagadja a következő hosszú évtizedek minden állami mozihazugságát. A film – így képzelem, így tudom – bizonyos lappangó ellenérzéseket kelt sok mai nézőben. Néhány régi nézőjében is: annakidején az ifjú B. Nagy László ironikusan bírálta. Szőts filmje naiv, igazi naiv film, és akinek semmi érzéke nincs ehhez a hangvételhez, az deficites módon kimarad valamiből. Balladás film. Ódon és modern egyszerre. Pontosan megjelölt helyen (az erdélyi hegyek között) és időben (akkori jelen) játszódik, de mégsem csak ott és mégsem csak akkor. Belső ideje meg tere van a képeinek.
Csendjei vannak, és morajló zúgása van. Lehet, hogy a magyar népballadák születésekor keletkezett, bár e figyelemreméltó gyanú bizonyára cáfolható.
Az életében agyonhallgatott Szőtsnek mára tisztességes és színvonalas magyar szakirodalma van, a (havilapként már megszűnt) Filmkultúra és a Filmvilág is méltón foglalkozott vele, legutóbb értékes és időtállónak tetsző könyv jelent meg alakjáról és műveiről. De talán még többet mond, és valahogy ennél is szívmelengetőbb, ha felidézzük (az “Új 12-ből megbocsáthatatlanul kimaradt) Gaál István-film, a Sodrásban hosszú képsorait és egész dallamát. Szőts példája nélkül nem született volna meg, mint ahogy e páratlan “régi” film erősen hatott Jancsóra, Kósa Ferencre, és Sárára is.
Halkan felhívnám még a naiv vagy kevésbé naiv néző figyelmét, hogy az Emberek a havason teljesen idegen a tévé képernyőjétől. Sok más remekműre is érvényes ez, de erre nagyon-nagyon. Olyan, mintha halovány reprodukcióját nézhetnénk csak egy élő remekműnek. “Képernyőidegen” – ki tudja, ez a csúnya kifejezés nem árul-e még el valami fontosat e naiv, de mégis súlyos film nem könnyen fejthető titkaiból.

Bikácsy Gergely

Emberek a havason (1942) – Rendezte: Szőts István. Szereplők: Görbe János (Gergely), Szellay Alice (Anna), Ferenczi Péter (Gergő), Bihari József (Üdő Márton), Makláry János (Kalauz).

M1 – május 26. 20.10.-21.40. “Az új Budapesti 12”-sorozatban