Felébredni az álmokból

Szaladják István a Fényíróknál

 Azt hiszem, a sokadik Fényíró Filmklub után kijelenthetem, hogy a magyar filmes szakma tele van jobbnál jobb szakemberekkel és érdekesebbnél érdekesebb személyiségekkel. De még így is ritkán van szerencsénk olyan komoly világnézeti háttérrel rendelkező művésszel találkozni, amilyen Szaladják István. A szakember az estét egyből azzal kezdte, hogy az élet filozófiáján fog elgondolkodtatni minket, aki pedig ezt nem szeretné, az unni és utálni fogja őt, majd felolvasott egy passzust költői igényű naplójából. Remélve, hogy más emberként fogunk távozni, felvetette, hogy minden találkozással a korábbi énünk egy kicsit meghal. Ugyanis amellett, hogy operatőri munkássága kimutatható hatással volt az elmúlt években, Szaladják egy Japánban felszentelt zen szerzetes, aki személyes munkáiban nem választja el a művészetet a tanítástól.

A rendhagyóságot tovább erősítette, hogy nem egy nagyjátékfilmet követett a beszélgetés, hanem több rövidebb alkotást megnézve mesélt a filmkészítő. Elsőnek a Kenyeres Bálint által rendezett Zárást (1999) láttuk, amely egyetlen beállítás hatását keltve egy vidéki kiskocsmát jár be, Tarr Bélát idéző tempóban.

Ezt követte Politzer Péter Gránátok című, szintén meditatív háborús kisfilmje 2003-ból. A rendező az Élet és Irodalomban talált Jean-Noël Blanc novellájára, és egyből adaptáción kezdett gondolkodni. Szokatlan módon a teljes film lassított felvételekből áll, ezzel a végzet lomhaságát és a meditációban megváltozott időérzéket is tökéletesen érzékelteti. A narrációval és komolyzenével még inkább elvont filmhez a hiteles hangok, tárgyak és koszos, megviselt emberek adják hozzá a kemény valóságot. A közönség soraiban ült Muhi András producer, aki az Inforg Stúdió vezetőjeként Szaladják legtöbb filmjét gyártotta. Ő kiemelte, hogy a folyamatos lassítás, a hosszú, és akkoriban rendkívül nehéz fölülről vett képek, valamint a nappali helyszín további megvilágítása nagy költségvetést igényelt, de rögtön hozzátette, hogy megérte a fáradság, mivel a Gránátok versenyfilm lett Cannes-ban (azon kívül, hogy a Záráshoz hasonlóan a Filmszemlén is díjazták).

A Meskó Zsolt által rendezett és gyártott Fiúk a házból egy rövid részlete után a Szemző Tibor rendezte Az élet vendége - Csoma-legendáriumba néztünk bele. A zenész-rendező dallamai kísérik a fiktív filmnaplót, és a koncepció része volt, hogy a kézből vett Super 8-as felvételek az emlékezet homályos elnagyoltságához hasonlítsanak. Az öthetes indiai út során teret adtak a véletlennek, a forgatás során megérzésekre és esetlegességre hagyatkozhatott Szaladják. Ezt a folyamatos jelenlétet a harcmezőn kinn levő katonáéhoz hasonlította az operatőr, aki nem pihenhet vagy elmélkedhet. „Ott vagy és csinálod!” – foglalta össze.

Hajdu Szabolcs második filmjének, a Tamarának is ő volt az operatőre. Visszaemlékezése szerint először „mi lenne, ha” játékot játszottak együtt, aztán Esztán Mónikával közösen megalkották a film látványvilágát, amit a Filmszemlén díjaztak is. A fények színeivel sokat játszottak, mire a termékeny együttműködés végére kialakult a mesei világ.

„Az egóját mindenkinek szét kell törnie” (fotó: Üveges Zsolt)

A saját filmjeihez érkezve láttuk az Aranymadár című félórás tisztelgést a kürenbergi minnesanger előtt. „A harcos számára egyetlen kapu van, a halál, amin biztosan beléphet, hogy önnön legbensőbb természetét megismerje” - találkozik benne a keleti és a nyugati filozófia. Szaladják rendezte, fényképezte és írta (Radnóti Sólyomdal-fordításának felhasználásával) ezt a vizuálisan, verbálisan és szemantikai szinten egyaránt lírai és filozofikus alkotást. Közhely lenne filmversnek nevezni, de gyakorlatilag erről van szó, habár ugyanannyira vers-film is. „Meghalni és szeretni egyet jelent: felébredni az álmokból.”

Kardos Sándor – aki a beszélgetés moderátora volt és Szaladják oktató-társa főiskolánkon – bevallotta, hogy számára nem csak szakmai, hanem érzelmi szinten is felfejthetetlenül, megmagyarázhatatlanul erős hatásúak a díjnyertes rövidfilm képei.

(fotó: Üveges Zsolt)

A Madárszabadító, felhő, szél című egészestés filmjét (amit Zsigmond Vilmos operatőr Corvin-lánccal járó ösztöndíj-adományából finanszírozott Szaladják) is hasonló szellemiségben készítette 2006-ban. Egy rövid jelenet megtekintése után elmagyarázta, hogy szereplői inkább belső világok, mint jellemvonások szerint működnek, egyéniségek helyett stilizált archetípusok mozognak. Így nem is csoda, hogy az ázsiai világlátással jobban kommunikált a film, abban a közegben hatott igazán.

Az alkotó nem titkolja, hogy munkáit útkeresőknek szánja iránymutatásul, de szerinte a művészetnek megvan a korlátja, kis elgondolkodtatásig jut csak el, az igazi változásnak legfeljebb lehetőségét veti fel. Mára szomorú módon eltűnt a szakrális művészet, ritkán jutnak el a kérdésfeltevésig, a valóságig, ehelyett rossz helyre csúszott a középpont, és cukormázas, hamis művészetet árulnak késztermékként, átverve az embereket. Fontosnak tartja, hogy az egóját mindenkinek szét kell törnie, leépítve az önkép fikcióját, keresve az egységes valóság mélységét. Nekünk, leendő filmművészeknek azt tanácsolta, hogy rendezői-operatőri hivatásunkra mint szerepre tekintsünk, amit nekünk kell feltöltenünk személyiséggel és céllal.