sex hikaye

Félszavak útvesztője

Chris Rodley: David Lynch

2004. augusztus 19. - Béres Dániel
Félszavak útvesztője

David Lynch a kortárs filmművészet egyik legjelentősebb -- ha nem a legjelentősebb --, és egyben a legrejtélyesebb figurája is. Az ellentmondások embere, lehetne rásütni az egyik népszerű megaközhelyet, hiszen Hollywood berkein belül készíti el újra meg újra személyes vízióit. Az álomgyár pedig megtűri, elfogadja, sőt alkalomadtán büszkélkedik is vele, ezzel az ízig-vérig amerikai művésszel, akinek a filmjeit inkább csak szeretni lehet, érteni nem nagyon.

A Chris Rodley interjúiból összeálló kötet (Stőhr Loránt fordításában), hasonlóan ellentmondásos vállalkozás, hiszen Lynch, ahogy azt saját maga is elismeri, nem a szavak embere. Idegenkedése az ömlengéstől, tartózkodása az önanalízistől,  valószínűleg kreativitásának és általában művészi képességeinek is szükséges feltétele. Okkal vetődik fel a kérdés, mi célja lehet egy interjúkötetnek egy olyan ember esetében, aki megátalkodottan rossz interjúalany. És valóban, Lynch válaszai időnként közel olyan nehezen érthetőek, mint maguk a filmek.

Rodley egyszer-egyszer nekiveselkedik, és komolyan nekimegy a rendezőnek, hogy magyarázzon el bizonyos Twin Peaks, vagy Útvesztőben részleteket, ám Lynch kategorikus nemmel reagál a hol egyenes, hol trükkös próbálkozásokra. Közben mégis kiderül egy csomó minden, a filmekről és a rendezőről, például arról, hogyan maradhatott meg ebben a profitorientált amerikai filmes miliőben ilyen rendhagyó filmekkel. A kötet összesen 11 beszélgetést tartalmaz, melyek nagyobbik része egy-egy nagyjátékfilmmel és annak időszakával foglalkozik.

Szóba kerül a lényegében boldognak és kiegyensúlyozottnak tekinthető gyermekkor, az első szárnypróbálgatások időszaka és az első nagyjátékfilm, az embertelen körülmények között készülő Radírfej hároméves forgatása. Lynch elmeséli miként csöppent bele a világhírt hozó Elefántember projectbe, majd a Dűne kapcsán arról beszél, hogyan darálta be a filmjét – először és utoljára -- Hollywood. A rendező szerint élete egyik legfontosabb pillanata a Kék bársony, a visszatérés a személyes látásmódhoz, amit azóta sem hagyott el. A Veszett a világ, a Twin Peaks sorozattal megtámogatva valóban a mennybe röpítette, ahonnan a Tűz, jöjj velem! villámgyorsan vágta vissza a földre, hogy aztán az Útvesztőben segítségével megtalálja a békés egyensúlyt, a nem zavaró mértékű sikerrel párosuló alkotói szabadságot, a közeget, amiben utolsó filmjeit készíthette.

Lynch elismeri, hogy a legtöbb filmje valóban rejtély, melyeknek létezik ugyan megfejtése, ám ezt többnyire vonakodik elárulni. A rendező szerint ugyanis, a rejtély ereje éppen a megőrzött titokzatosságban rejlik, a megfejtés valójában nem elégíti ki a nézőt, annak csak illúzióját adja. Korunk egyik legnagyobb zsenije tudja magáról, hogy nem a szavak embere, éppen ezért nem akarja megmondani a frankót, és ettől válik olvashatóvá a könyv. A beszélgetések jelentős részében Rodley és Lynch az elmondhatóság kötéltáncát járja, de ez nem zavarja őket különösebben. A beszélgetések leple mögül időnként feldereng a lynchi géniusz, és már csak ezekért a félmondatokért, féltucatnyi betűből álló sorozatokért is érdemes végigolvasni a tizenegy interjút. Meg persze a rengeteg információért, mely kiderül az amerikai filmiparról, a gyártási rendszerről, arról, hogy hogyan beszél arrafelé egymással producer és rendező, mi az, hogy forgatókönyv és mi az, hogy színész a la David Lynch.



Címkék

szakma



nka emblema 2012