Forgács Péter: Miss Universe 1929

Szép magyar história

1929-ben, Texasban egy Lisl Goldarbeiter névre keresztelt osztrák leányzó nyerte el a Miss Universe címet. Hogy mennyire volt szép, vitatható, az mindenesetre biztos, hogy annak a fotósnak, amatőr filmesnek, unokatestvérnek, rajongónak, epekedő szerelmesnek, a szegedi Tenczer Marcinak, aki felfedezte őt, és elindította a hírnév felé, a legszebb nő volt a világon.

Forgács Péter mozija játékfilmes eszközökkel kacérkodó (kor)dokumentumfilm, melyben Melis László zenéjének legalább olyan kitüntetett szerep jut, mint a nagy műgonddal egymásra komponált képeknek. A moziban a nyolcvanas évei végén, kilencvenes évei elején járó Marci vall Lislről, aki korabeli fotókon, filmrészleteken tűnik fel, naplórészetek, levéltöredékek formájában nyilvánul meg, miközben archív felvételekről feltárul előttünk a huszadik század, az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlásától kezdve a zsidóüldözésen át a sztálini évekig. 

"Titokzatos, megközelíthetetlen, hűvös és kiismerhetetlen"

A Miss Universe 1929-nek tulajdonképpen három egyenrangú főszereplője van: Lisl, Marci és a mindkettőjük sorsát befolyásoló történelem. A legtöbbet a két utóbbiról tudunk meg –Lisl a film végére pont olyan titokzatos, megközelíthetetlen, hűvös és kiismerhetetlen marad, mint azon a fotón, melyet Marci büszkén mutat fel az egyik jelenetben, „ez volt az alaptermészete” megjegyzéssel, és az után érdeklődve, hogy mindez „látszik-e a filmjein?”
Látszik. És nem csak Marci filmjein, Forgács moziján is. Ahogy a két ember összefonódó élettörténete lassan kibontakozik előttünk, a fotóalbumok lapjairól két különböző természet is testet ölt. A szenvedélyes Marci és a visszafogott Lisl, aki –a titokzatosságára még külön ráerősítő, suttogva felolvasott –naplórészleteiben sem ragadtatja el túlzottan magát („séta a parkban”, „mama születésnapja”, „bevásárlás a városban”, „Apolló mozi”). A Marcihoz írt képeslapok vagy a másik elkötelezett hívéhez, Lehár Ferenchez intézett levelei udvariasak, tényszerűek, érzelmeket mintha csak a viharos amerikai tengeri út és a szépségverseny döntője váltana ki hősnőnkből.

Számomra zavaró is kissé, hogy a motivációit csak érintőlegesen vagy egyáltalán nem ismerjük meg a filmből. Pedig kifejezetten érdekelne, hogy a világszépe cím elnyerése után miért egy lehetetlen playboyhoz, egy nyakkendőgyáros fiához ment feleségül, aki végül az összes vagyonát elkártyázta; miért kosarazta ki Marcit, aztán majd húsz év késéssel, miért mondott neki mégis igent; vagy hogy miért utasította el King Vidor felkérését, aki hollywoodi színésznőt szeretett volna faragni belőle.

Persze, ezekre a kérdésekre Lisl maga is megadhatná a választ –a forgatás idején azonban már halott, így megismerni őt csak Marci emlékein, a fennmaradt képeken, leveleken keresztül van lehetőségünk. Rá vonatkozó tudásunk éppen ezért pont olyan hiányos, mozaikszerű, tényekre szorítkozó, összefüggések után kutató, mint a hőseink sorsát befolyásoló huszadik századi történelemmel kapcsolatban.

Lisl és Marci maga a történelem, a történelem Lisl és Marci, méghozzá az a „privát történelem”, melyet a Forgács-i ouvre-ból már jól ismerhetünk. Sorsuk, egyéni életük ugyanúgy átfedésben van számos kortársuk életével, sorsával, mint a nagyhatalmi politikával (a filmben korabeli szegedi, bécsi, budapesti utcák életképei, a hétköznapok elkapott, ellopott pillanatai festenek hangulatot, kerülnek kellő kontrasztba a híradórészleteken felbukkanó nácikkal vagy éppen egy május elsejei kommunista felvonulással).

Hiába utal hát a költői film címe Lisl diadalára, az alcím (A szépség útja) valamivel beszédesebben foglalja össze Forgács mozijának lényegét. A három egyenrangú főszereplő között mégiscsak akad egy „egyenrangúbb”: az ember a felvevőgéppel, vagyis Marci, a nagy idők tanúja, a szépség krónikása, aki a „szépség útján” keresztül lényegében az egész huszadik századi történelemnek is emléket állított.