Fred Kelemen retrospektív

A sötétség fénye

A rendezőt és filmjeit október 14-én este Tarr Béla ajánlotta a közönség figyelmébe: „Egy olyan kollegám és barátom filmjét tisztem most fölvezetni, akihez nagyon sok közöm van, ez mindig elfogódottá teszi az embert. Fred, akit 1990 óta ismerek, nagyon következetesen és egy irányba gondolkodik, mindig egy dologra fókuszál: az emberi sérülékenységet és fájdalmat próbálja valamilyen módon megérteni, megérinteni és érzékeltetni. Ezek a filmek érzékenyek és törékenyek. Törékeny, érzékeny emberek történetét fogjuk látni, és Fred képes arra, hogy megszerettesse velünk figuráit. Szerintem ez bőven elég. Sőt, ez talán a legtöbb. Azt kérem önöktől, hogy fogadják filmjeit szeretettel, és hívjanak el másokat is.”

Fred Kelemen megköszönte Tarr Béla baráti szavait, és örömét fejezte ki, hogy végre Budapesten is megmutathatja filmjeit. A sorozat nyitófilmje, az 1994-ben bemutatott Verhängnis/Végzet volt, amit először a müncheni filmfesztiválon vetítették, majd ezután fesztiválkörúton bejárta az egész világot, 1995-ben nemzeti filmdíjat kapott Németországban. A vetítés után a rendező így vallott filmjéről:
„A filmet 1993-ban, nem sokkal a fal lebontása után forgattam, Berlin helyzete akkoriban nagyon speciális volt. Rengeteg bevándorló, főleg románok és oroszok érkeztek Nyugat-Berlinbe a jobb élet reményében, de ez álom maradt. Ekkor zajlott a délszláv háború, és nem sokkal később elkezdődött a csecsen háború. Ebből a hangulatból próbáltam valamit elkapni, két ember történetén keresztül bemutatni ezeket a súlyos változásokat.

A Végzet - Sontag szerint a mozi egyik utolsó nagy teljesítménye

Ez a történelmi helyzet volt a sztori kiindulópontja, ugyanakkor a film egy univerzális emberi történetet mutat be, ami bárhol, bármikor, akkor vagy most, Budapesten vagy Berlinben is megtörténhetne. A film egyik helyszíne egy kocsma, amit valóban jugoszlávok vezettek, és a vendégek is a háború sújtotta Jugoszláviából érkező menekültek voltak, akik a pultnál üldögélve próbáltak magukhoz térni, és célt találni az életben. A jelenet statisztái a kocsma akkori vendégeiből verbuválódtak; a pultoslány nem sokkal a forgatás után visszament Splitbe, mert azt remélte, odáig nem ér el a háború, de tévedett. A film a szereplők saját sorsához közeli élethelyzetekre épít, ami azért fontos, mert nem használtunk pontosan kidolgozott forgatókönyvet, csak az egyes jelenetek leírása volt meg. Forgatás előtt minden jelenetet a színészekkel együtt dolgoztuk ki, rengeteget beszélgettünk és sokáig próbáltuk a koreográfiát a helyszíneken.”

Filmjének különleges képi világáról és a készítés módjáról Kelemen elárulta, hogy Hi8-as kamerával forgatott, ami akkor a legkorszerűbb technikának számított. Ezt később úgy nagyította 35-ös filmre, hogy a monitort filmezte le, amin éppen futott a videóra forgott anyag. E szokatlan eljárás révén szemcséssé, roncsolttá válik a kép, és különleges színvilág jön létre; a rendező úgy érezte, hogy a történetet ez a látvány szolgálja leginkább. 

A Végzet keletkezésének körülményeit tovább árnyalta a rendező: „A kelet-európai film mindig nagy hatással volt rám, sokkal többre becsültem, mint a hollywoodi filmet. Emellett leginkább talán a neorealista és a német expresszionista filmek inspiráltak. Filmes tanulmányaim során, a kilencvenes évek legelején részt vettem Tarr Béla háromnapos workshopján, ahol párokban dolgoztunk, én operatőrként közreműködtem egy diáktársam filmjében. Béla ekkor figyelt fel rám: nagyon tetszett neki, ahogy fényképeztem, és úgy érezte, közünk van egymáshoz.

Kelement foglalkoztatja a poláris látásmodú középkor

Attól fogva egyre szorosabb szakmai együttműködés és barátság szövődött közöttünk. 1993-ban, a következő workshop alkalmával már túl voltam első filmemen, és olyannyira megcsömörlöttem a filmszakmától, hogy elhatároztam, soha többé nem csinálok filmet. Béla bíztatott, hogy forgassak, de én hajthatatlan voltam. Napokig unszolt, mire azt válaszoltam, hogy én ezeknek nem forgatok. Ekkor azt mondta: rendben, akkor forgass nekem egy filmet. Így készült el a ma látott film, a Végzet. Béla rábeszélte a dékánt, hogy az iskola finanszírozza a workshop időkeretén jócskán túlfutó projektet, így végül is az ő közbenjárásával sikerült leforgatnom a filmet. Béla bízott bennem, és ez manapság nagyon ritka.”

Filmhu: Tarr Béla mellett egy másik jelentős filmmel foglalkozó személyiség, Susan Sontag is fontos szerepet játszott pályáján. Sontag egy tanulmányban csodálatosnak nevezte az imént látott filmet, és a mozi utolsó nagy alkotásai közé sorolta. Hogyan ismerkedtek meg?

Fred Kelemen: A kilencvenes évek közepén a New York-i Modern Művészetek Múzeumában vetítették a filmemet három hétig, napi háromszor. Susan találkozni akart velem, mert nagyon szerette, amiket csinálok, így meglátogattam, és a New Yorkban töltött idő alatt többször hosszasan beszélgettünk. Ettől kezdve haláláig kapcsolatban maradtunk.

Filmhu:A film atmoszférája, hangi világa -- és nem csupán a zene -- legalább olyan fontos és erős a filmjeiben, mint a vizualitás. Mi az oka ennek?

F. K.: A zene rendkívül fontos számomra. Berlinben zenei tanulmányokat is végeztem, hangszeres zenét tanultam. Véleményem szerint a film sokkal közelebb ál a zenéhez, mint mondjuk az irodalomhoz: a film időbelisége és struktúrája leginkább egy zeneműhöz hasonlítható. Nálam a hang – valóban nemcsak a zene, hanem a teljes akusztikus világ -- a film rendkívül fontos része, az alkotás lényegi összetevője.

Filmhu:Ezért volt a felirat nélküli kópiáról vetített film a délszláv karakterek dialógusai ellenére is tökéletesen érthető és rendkívül átütő.

F. K.: Valóban, én is úgy gondolom, hogy a film a dialógusok szószerinti megértése nélkül is érthető és átélhető maradt. Meg vagyok győződve róla, hogy ez a filmem a képek erejével és nem a szavak erejével hat. Csak remélni tudom, hogy a nézők így is teljes élményben részesültek.

"Az emberi sérülékenységet és fájdalmat próbálja valamilyen módon megérteni, megérinteni és érzékeltetni" (Tarr Béla: A londoni férfi)

Filmhu:A közönségtalálkozón említette, hogy a német expresszionizmus nagy hatással volt Önre és művészetére. Egy magyar író és filmkritikus, Forgách András szerint a Végzet olyan, mint egy ballada. Mind a német expresszionizmus, mind a ballada a középkor világában gyökerezik (vagy abból táplálkozik), és mintha az Ön művei is ebből a világból merítenének.

F. K.: Ez egy nagyon érdekes és lényeges kérdés. Pontos meglátás, hogy műveim erre a hagyományra vezethetők vissza, hiszen mindig is nagyon mélyen foglalkoztatott a középkor, mert az egy erősen drámai kor volt, erős kontrasztokkal, mint ördög és angyal, menny és pokol, sötét és világos, fekete és fehér, jó és rossz. Ebben a korban az emberek mindennapi gondolkodásában az ördög és angyal még valóságos lények voltak, akik mindenhol ott lehettek. Az emberek ellentétek mentén gondolkodtak, ezek alapján ítélték meg a történteket. A mi korunk már egészen más, kevésbé drámai, a kontrasztok is elmosódnak. A valóság persze ma is drámai, de a róla való gondolkodás, a drámai tudat eltűnt. Az élet ilyetén megértése ma már különlegesnek számít, pedig ez az élet és halál ellentétben gyökerezik. A középkor művészete ezért is vonz annyira, mert amellett, hogy végletes, szélsőséges témákat választ, erős kontrasztokkal dolgozik: a festészetben a fény-árnyék kezelés, a világos-sötét ellentét példázza ezt leginkább.

Filmhu:A retrospektív vetítéssorozatra egyenesen Pécsről, a Moveast fesztiválról érkezett. Ön, mint zsűritag és mint a kelet-európai filmművészet ismerője hogyan értékeli a régió elsőfilmes felhozatalát?

F. K.: Először is le kell szögeznem, hogy természetesen minden filmkészítőt becsülök és a filmkészítésbe fektetett minden energiát méltányolok. De alig lehetett olyan filmet találni, amiben az alkotók világos állításokat mertek volna tenni, amiben bátran és tisztán fogalmazták volna meg mondanivalójukat. Úgy érzem, hogy manapság a tévé hihetetlen erős hatással van a filmkészítésre, a film teljes esztétikájára: a vágásra, világítására, tehát a film túlságosan is igazodik a tévéhez. Egyre ritkábban látni a mozikban mozifilmet. Szomorú tapasztalat volt számomra, hogy a mozifilm kifejezőereje eltűnt ezekből a filmekből. Nemcsak Kelet-Európában, hanem az egész világon tapasztalható probléma, hogy a filmkészítők legifjabb generációjának mintha nem lenne elég bátorsága, kellő igényessége, és egyáltalán óhaja, hogy szembe menjen a mainstreammel. A mostani filmeken is az látszott, hogy nagyon mondani akarnak valamit, de nem találták ki, hogy hogyan. Nyilvánvalóan kevés a bátorság a rendezőkben, hogy jobban megfogalmazzák saját művészetüket, egyéni látásmódjukat.

Filmhu:Múlt héten véletlenül láttam Önt a Róna utcai filmgyár udvarán. Dolgozik jelenleg valamin?

F.K.: Igen, előkészítünk egy filmet.

Filmhu:Egy újabb Tarr Béla-projektben vesz részt operatőrként?

F. K.: Igen, de ennél többet nem mondhatok.