Gárdos Péter: Szembenézés, hídépítés

Interjú a Zsidó mesék és a Hajnali láz rendezőjével

 Filmhu: Milyen ötletből született a Zsidó mesék? Miért fontos ma Magyarországon a holokauszttal foglalkozni?

Gárdos Péter: Ezelőtt egy évvel meséltem Köves Slomónak, aki az Egyesült Magyar Izraelita Hitközségnek a vezető rabbija, egy régi tervemről. Történeteket szerettem volna gyűjteni nem zsidó származású emberektől. Bizonyos értelemben „zsidó meséket”. Meséket a zsidó emberekkel, a zsidósággal, a zsidó sorssal kapcsolatban. Slomó nagyon lelkesen fel is karolta az ötletet, megszerezte a sorozatnak az anyagi fedezetét, és elkezdhettünk a dologgal komolyabban foglalkozni. A privát életemben egyébként soha nem különböztetem meg az embereket aszerint, hogy zsidó vagy nem zsidó. Mindenféle megkülönböztetéstől viszolygom. Ám ebben a koncepcióban ez nagyon fontosnak tetszett, mert ki szerettem volna kerülni mindenfajta elfogultságot. Amikor Török Zitával nekiláttunk felkutatni olyan embereket, akik vállalják ezt a beszélgetést, akkor szembesültünk azzal, hogy egyrészt nem tudjuk senkiről megmondani, hogy milyen származású, másrészt ezt nem is illik megkérdezni.

Végül is ez a származás-dolog csak sokadlagos szempontunk lett a válogatásnál, ellenben a legfontosabbá az vált, hogy a felkért személyeknek mennyire erős, mennyire szimbolikus, mennyire sokatmondó a történetük. Vagyis a prekoncepciónk, hogy ne zsidó emberek meséljenek a zsidóságról, a háttérbe szorult.  Végül született 54 „mesénk”. Ezekből igen bonyolult viszonyok derülnek ki, összetett és ellentmondó érzelmek fogalmazódnak meg, humoros és megrázó pillanatok idéződnek fel, és mindezek együtt adják ki azt a végső célt, amelyet egyébként magunk elé tűztünk. Talán nem tűnik szerénytelenségnek: sorozatunkat egyfajta hídépítésnek szántuk, egy építőkockának a megkülönböztetés elleni épületben. Ennek a megkülönböztetésnek talán a fő oka egy nagy történelmi elhallgatás.

 

Laár András története

Erős meggyőződésem, hogy a magyar társadalom nem nézett igazából soha szembe a holokauszttal. Pontosabban nem történt meg az igazi, analitikus, tudományos igényű szembenézés. Ez egy társadalomban pontosan úgy működik, mint az egyes embernél: az elfojtások lélektani válságot, komoly betegséget okoznak. Nagyon irigyen nézem ebből a szempontból a svédeket vagy a németeket. A Hajnali láz kapcsán konkrétan szembesültem azzal, hogy a svédek mennyire vágynak erre a szembenézésre, és mennyire úgy érzik, hogy ez a folyamat öntisztító. A németeknél pedig ma épp olyan sok irodalmi mű, vagy film születik ezzel a történelmi korszakkal kapcsolatban, mint ezelőtt 20-25 évvel. Újból és újból nekifeszülnek, mert tudják milyen fontos az analízis, a kibeszélés. Mi magyarok viszont ezt a kérdést folyamatosan elkenjük.  Úgy gondoltam tehát, hogy zsidó emberekről, zsidó sorsról manapság sorozatot csinálni - ez a szembenézés egy aspektusa.

A Zsidó mesékben elrejtettünk egy utalást.  A helyszínválasztásunk nem volt véletlen. Megragadtunk egy karosszéket, és végigcipeltük 54 csillagos házon. Az epizódok végére kiírtuk, hogy a helyszínünk ez és ez a csillagos ház, de arról soha nem beszéltünk, hogy alanyaink miért pont itt mondják el a történetüket. Folyosók, lépcsőházak, gangok, udvarok egy nem odaillő karosszékkel! Ez talán egy elgondolkodtató inadekvátság. Mi legalábbis azt szerettük volna, hogy a néző eltöprengjen: miért pont itt kell elmesélni a történetet?! Reményeink szerint a két dolog, a helyszín, és a mese a néző fejében összekapcsolódik, vagy összekapcsolódhat.

 

Bangó Margit története

Filmhu: A forgatási helyszíneken volt a lakók részéről akármilyen ellenérzés?

G.P.: Néha volt, néha nem volt. Egyetlen olyan esetre emlékszem, amikor kifejezetten ellenségesen viszonyultak. Ráadásul abban az első kerületi házban egy olyan hölggyel készítettünk interjút, akinek a papája építtette azt a házat – vagyis itt még személyes kötődés is volt. Egy lakó éppen jött le a lépcsőn, megkérdezte, hogy mit keresünk mi ott. Mikor megtudta, hogy Zsidó mesék címmel egy rövid beszélgetést rögzítünk, megfenyegetett.  Ijesztő volt megérezni azt az agresszivitást. De volt más élményem is, a Rákóczi úton például kijöttek a lakók a gangra, ők is szerepelni akartak egy ilyesfajta sorozatban. Csak Budapesten több mint 1600 csillagos ház volt 1944-ben. Mi körülbelül százhúszat kerestünk meg, és ebből nagyjából 30 zárkózott el a forgatástól.

Filmhu: Számodra volt olyan történet, ami különösen megható vagy megrázó volt?

G.P.: Engem túlnyomó részük meghökkentett, főként a bátorságuk és nyitottságuk okán. És volt köztük olyan történet, amelyik szimbolikusan is értelmezhető. A riportalanyunk elmesélte, hogy gyerekkorában a papája bizonyos alkalmakkor, mikor megjelent egy-egy ember a tévében, odavetette megvetően: „ez zsidó!” Alanyunk 13 éves korában meghívta a lakásukra egy barátnőjét és bekapcsolták a televíziót. Mit tesz isten, a képernyőn megjelent valaki, akit a papája megcímzett. Hősünk boldogan fitogtatta jól értesültségét: „na, ez zsidó!” Mire a vele egyidős, 13 éves barátnő döbbenten ránézett, és azt mondta: „Na és?”  A riportalanyunk élete sorsfordító pillanatának tartja ezt a mondatot. Egy „na és?” valamint a kérdéshez tartozó döbbent tekintet képes volt arra, hogy alanyunk felfogja a megjegyzésben bujkáló abszurditást és szörnyűséget. Számomra ez egy jellegzetesen magyar történet. Legtöbbször ugyanis nincs igazán ideológiai tartalom vagy személyes sérelem a zsidózás mögött. Divat. Szokás. Trendi. Jól hangzik. Ugyanígy mondják azt, hogy „buzi”, vagy hogy „cigány”. Anélkül, hogy felfognák a megkülönböztetés szörnyűségét. És ez iszonyú.

 

Török Zita története

Filmhu: Személyesen neked mit jelentett ez a kisebb projekt a Hajnali láz mellett?

G.P.: Nem tartom kisebbnek, legalább olyan fontos munka volt, és időben is kiegészítették egymást. A játékfilm a szüleim története, ez egy nagy érzelmi kisülés volt, a sorozat meg inkább egy szociológiai indíttatású dolgozat. A kettő, szerencsés esetben, egymásnak a rokona.

Filmhu: Fölmerült hagyományosabb forgalmazása a sorozatnak, vagy eleve a Youtube volt a cél?

G.P.: Anyagi okokból dolgoztunk eleve Youtube-ra, de azt gondolom, hogy ez a legszerencsésebb formája a megjelenésnek. Egyrészt nem időhöz kötött, mindig ott van, másrészt valahogy korszerűbbnek, modernebb felületnek érzem. Valószínűleg az a jövő, hogy az ember egy gombnyomásra behívja a lakásába ezeket a történeteket, nem kötelező családi programként, televízió előtt ülve megtudni valamit a világ dolgairól. Játékfilmeknél ez bonyolultabb kérdés a szerzői jogok miatt, de előbb-utóbb ezt is meg fogják oldani.

 

Lackfi János története

Filmhu: Van esetleg más projekted, ami szintén a neten lenne optimális?

G.P.: Szeretnénk folytatni ezt a sorozatot, az a tervünk, hogy megcsináljuk a „Cigány meséket”, amelyben 50 nem cigány származású ember mesélne romákról. Ez mondjuk a „találkoztam boldog cigányokkal is” dokumentum-változata lehetne. A youtube-on egy kommentelő fölvetette, hogy miért nincs ilyen sorozat a magyarokról is. Tényleg: izgalmas lenne 50 olyan történet, amelyben itt élő külföldiek mesélnék el, hogy mit gondolnak rólunk. És ami a legizgalmasabb vágyálom: 2 perc ülés a holokausztért! Európai vagy csak magyar politikusokat ültetnénk le ebbe a karosszékbe a csillagos házak udvaraiban. Csupán azt kérnénk tőlük, hogy emlékezzenek 120 másodpercig, némán. Ezt a két percet rögzítenénk. Nem kell egy szót sem szólni. Az, hogy ki hogyan ül, az szerintem mindenfajta pszichológiai elemzésnél többet érne.

Filmhu: A Hajnali láz már az utómunkálatoknál tart. Mikorra várhatjuk a bemutatót?

G.P.: A kép már kész van, az végleges, kiküldtük Izraelbe és Svédországba, most várom a koprodukciós partnerek reakcióit. Elindultak a zenefelvételek és a hangi utómunkák, szerintem február végére teljesen készen leszünk. Azt gondolom, hogy a Hajnali láz májusban már a mozikban lehet.

*

A Zsidó mesék csatornája itt érhető el, egyelőre 46 rész került feltöltésre, a tervek szerint a történeteket angol felirattal is el fogják látni.

 

Falusi Mariann története

A lead-kép a Hajnali láz facebook-oldaláról származik.