Gáspár Tibor

Isten őrizz játszani!

filmhu:Hogyan kaptad meg a Másnap főszerepét?
 
Gáspár Tibor: Békéscsabán vagyok tíz éve színész –Tordy Géza meghívott Szolnokra, hogy játsszam el a Pillantás a hídról című drámában Eddie Carbone szerepét. Készült egy színházi műsor a bemutatóról, a bejátszásokban látott meg Janisch Attila, a film rendezője, ez után jött le Szolnokra, hogy személyesen is megnézzen. Carbone helyzete hasonló a Másnap fényképészéhez, van valami gond vele, de ő maga sem tudja, hogy mi. Megy a sorsa után, tudni akarja, mi van, és addig keresi az igazságot, amíg fel nem csapódik a falra. Janischnak szüksége volt a filmjéhez egy olyan gyakorlott színészre, aki mégsem annyira ismert arc. 25 éve vagyok vidéki színész, de eddig csak töltelékként kerültem be magyar filmekbe, egy-két epizódszerep erejéig. Tulajdonképpen elmondhatom magamról, hogy elsőfilmes vagyok. Jókor ért utol ez a szerep – nem bánom, hogy eltelt ez a huszonvalahány év a pályámon, és nem volt ilyen kaliberű megmérettetésben még részem. Nem hiszem, hogy túl nagy titkot árulok el, ha elmondom, hogy többek között a bátyám, Gáspár Sándor is aspiráns volt a film főszerepére. Sokáig Sanyiban gondolkodott a rendező – velem aranytojást tojó tyúkot fogott; kapott egy nagyon hasonló színészt, aki azonban mégsem annyira közismert, mint a bátyám. Ha fogok még valaha filmet forgatni, ez a szerep akkor is fundamentum lesz az életemben. Kovács Lajos barátom mondta nekem, hogy a Woyczek után négy évig nem forgatott – a karizmatikus, erős figuráktól nehéz szabadulni a pályán. 

filmhu:Sosem okozott gondot számodra, hogy kevésbé vagy ismert, mint a bátyád, miközben mindketten ugyanazon a pályán mozogtok?

G.T.: Dehogyisnem. Fiatal színészként frusztrált, hogy Gáspár Sándor öccse vagyok, de sosem éreztettük ezt egymással, nagyon jó testvérek vagyunk. Azt hiszem mindig volt Sándorban egy adag lelkiismeret-furdalás ezzel kapcsolatban. A bölcsödétől a diploma átvételéig mindig mindenhol előbb jött egy évvel, mint én. Még a katonáságot is ugyanabban a laktanyában csináltuk végig, csak én egy évvel később. Janisch Attilától megkérdezte egyik ismerőse a nyáron, kivel forgat, mit forgat. Mire ő: egy krimit Gáspár Tibor, békéscsabai színésszel. „Ja az az izének az izékéje, ugye?” –jött a válasz. Erre Attila: „Nem, ő Gáspár Tibor, békéscsabai színész”. Ez nekem nagyon jól esett, hizlalta a májamat. Egy pontból, Szentesről indultunk a bátyámmal, mégis a magunk útját járjuk – Sándor a ragyogásban, az állandó foglalkoztatottságban, én pedig a végeken.

filmhu: Komolyabb filmszínészi tapasztalat hiányában nem tartottál a forgatástól?
 
G.T.: A bátyám nyugtatgatott, tudni fogom, mit kell csináljak, és még élvezni is fogom. A filmszínészet lényege ugyanaz, mint a színházi színészeté. Filmen azonban nem kell mindent megmutatni, bízni kell abban, hogy ha az embernek van gondolat a fejében, az látszani is fog. Isten őrizz játszani! Filmen lenni kell, a színházban kell játszani. A forgatás előtt megnéztem Janisch filmjeit –beszippantják, gondolkodásra késztetik a nézőt. Arra inspirálnak, hogy a saját szaros kis életünkről elgondolkozzunk. Nem kikapcsolnak a filmjei, hanem bekapcsolnak, bekapcsolnak a saját életünkbe. Tudtam, lehetek ügyetlen, tehetségtelen, egyet nem szabad, nem önmagamnak lenni. Mondtam Attilának, legyen őszinte velem, mondja meg azonnal, ha valami nem jó, mert csak akkor tudok dolgozni. Engem nem kell kímélni, abajgatni, mert csak rosszabb leszek tőle. Attila és Medvigy Gábor, az operatőr kitalálta, hogy már a helyszínelésekre is elvisznek magukkal, ismerkedtünk, nyitottak voltunk, egykorúak vagyunk, nagyon sokat tudtunk meg ez alatt az időszak alatt egymásról. Lényegében fokozatosan vezettek be a forgatás sűrűjébe – először a néma jeleneteket vettük fel, csak ezt követően szólaltam meg a kamera előtt. Fizikailag és pszichikailag is megterhelő munka volt, nem egyszerű negyven fokban egy ballonkabátban játszani, ha folyik rólad a víz, és tudod, ez még így megy egy hónapig. A bátyám ellátott persze jó tanácsokkal, mondta, nem kell mindenkivel jópofáskodnom a forgatás alatt, hanem arra kell ügyeljek, hogy tartsam magamban a szerepet, nem szabad a szünetekben sem elengednem a figurát. Ez nem az átélést jelenti, hanem csak annyit, hogy még a leállások közben is ott van a szerep velem, erősítem magamban, koncentrálok, és tartom őt, mint egy véres kardot.

filmhu: Milyen ez a figura, akit tartottál magadban?

G.T.: Szeretnivaló. Mindenképpen fontos, hogy ha a néző két órán keresztül néz egy férfit, oda tudjon figyelni rá. Ehhez azonban szeretni kell őt, az mindegy, hogy kivel hogyan bánik, vagy hogy ővele hogyan bánnak el. Őszintén szólva, amikor először elolvastam a forgatókönyvet, gőzöm sem volt, hogy mi ez, csak azt láttam, hogy valami krimi. Úgy éreztem olyan, mintha feldaraboltak volna egy történetet, a részeket pedig bedobták volna egy kalapba, aztán kihúzgálták volna egymás után őket, így meglett a jelenetek sorrendje. Próbáltam kronológiában olvasni az eseményeket, hiszen nekem valahogyan fel kellett építenem a figurát. Egy színész mindig azt keresi a szerepeiben, hogy hol gyónhat. A szerepeinken keresztül mesélünk arról, amivel a munkahelyen vagy otthon embereket bántanánk meg. Mint mindenkinek, nekem is vannak magánéleti problémáim, és ha ez ember odajut, hogy elmondhatja ezeket, bűnöző, ha nem teszi meg. Nem színész. A nagy elődök, Latinovits Zoltán művészete személyes gyónások sorozata volt, ő is a saját problémáiról beszélt a szerepein keresztül.

filmhu:És mi van akkor, ha a személyes életedben éppen teljesen más problémákkal küszködsz, mint az adott figura?

G.T.: Egy idő után megtalálják a színészt azok a szerepek, amelyeken keresztül meg tud nyílni, mesélni tud önmagáról. A rendezők érzik, milyen szerepeket kell adni egy-egy színésznek. Ha minden rendben velünk, mélyebbre kell nyúlnunk magunkba, hiszen biztos, hogy valamikor megtörtént az adott probléma is velünk. Ha egy színésznek hármas ikrei születtek éppen, ötöse volt a lottón és vér szerelmes, de épp egy lelkiismereti problémákkal küszködő férfit kell eljátszania, akkor megkapirgálja magát. Én steril színészt nem láttam még, csak olyant, aki nagybetűvel él és élt, kisszerűen és nagyszerűen, aki szenvedett eleget, volt boldog, csalt, csalták, féltékenykedett – csak ezek a színészek tudnak hitelesen mesélni a szerepeken keresztül az életről. Az pedig, hogy a személyes életében éppen hol tart valaki, tök mindegy.

filmhu: És, ha előbb talál rád egy szerep, minthogy átélted volna az általa felvetett problémát?

G.T.: Olyankor lép be a tehetség a képbe, az emberismeret, az empátia. És a gyerekkor, a szülőkhöz való viszony, ahová mindig vissza lehet nyúlni egy színésznek. De nem csak én alakítom a szerepet, a szerepek is alakítanak engem jó és rossz értelemben egyaránt. Gazdagítanak is, de szét is hasítanak. Színészként ki kell tágítanom a határaimat, esetenként még a szélvédőre is fel kell csapódnom, hogy hiteles legyek, és ehhez kegyetlen önismeret kell.

filmhu: A Másnap szerepe is alakított rajtad?

G.T.: Ez a figura visszaigazolja azt, amit mindig is éreztem valahol mélyen magamban. Azt, hogy az összes bűneimben, vétkeimben, fájdalmas lelkiismeret-furdalásaimban is a megoldásokat keresem. Én még nem találtam meg őket, de a fényképész a filmben megtalálja.