Gina Lollobrigida

A királylányok is öregszenek

Az idő távolából ma már kijelenthető, hogy Sophia Lorennel ellentétben, aki nagy filmekben játszott, az 1947-es olasz szépségversenyen feltűnt Lollobrigidának az lett a veszte, hogy nagy rendezők, nagy sztárok csupa rosszul sikerült filmjeiben, kommersz blődlikben vagy helyiértékű olasz mozikban vállalt szerepet – talán azokban, amelyeket Loren visszautasított… A Királylány a feleségem (1952), a Notre Dame-i toronyőr és a Trapéz (mindkettő 1956) kivételével szinte mindet elfeledtük. Pedig három nyelven színészkedett, olyan kaliberű színészek oldalán játszott – és tart ma is kedvenceinek-, mint Gérard Philipe, Marcello Mastroianni, Sean Connery, Frank Sinatra, Alec Guinness, Jean-Paul Belmondo, Laurence Olivier és Ralph Richardson, akik közül az utóbbit becsülte a legtöbbre. Olyan partnereit hagyja ki a sorból, mint Bogart, McQueen, Rock Hudson, Yul Brynner, Bob Hope, James Mason, Trintignant, Piccoli, Manfredi, Gassman, Fernando Rey. Rendezőinek listája is rendkívüli: John Huston, René Clair, Vittorio De Sica, Carol Reed, King Vidor, Jerzy Skolimowski. Lollo filmográfiája mára mégis elveszett a süllyesztőben. Nem úgy, mint ő. 
 
filmhu: Az olasz mozi fénykorában nagy volt a versengés a dívák között. Elég csak Sophia Loren (Lollo a név hallatán unottan az égre szegezi tekintetét), Sandra Milo, Silvana Mangano nevét említeni. Volt kivel összemérni az erejét…

Gina Lollobrigida: Én voltam a number one!!! A többiek mind az én nyomomba akartak érni! Amikor valaki a csúcson van, mindenki le akarja körözni. De a karrier sokkal komolyabb dolog a puszta rivalizálásnál. Miért kellene hát aggódnom ilyen ostobaságok miatt? Nincs időm butaságokra. Mindig érdekes figurákat akartam játszani. Természetesen a moziban szükség van a szépségre. De Renato Castellani Őrült tenger (Mare matto) című filmjében például kifejezetten csúnya nőt formáltam meg. Belmondo volt a partnerem, és alig készült rólam közelkép. Egyébként nem játszottam túl sokszor a végzet asszonyát. De a csábító nőben nincs semmi különös. Elcsábítani egy férfit nem azt jelenti, hogy tönkretenni. Inkább azt, hogy a nő nyújt valamit a férfinak.

filmhu: Amikor a 60-as években itt járt a Moszkvai Filmfesztiválon, Jurij Gagarinnal fotóztatta magát.

G.L.: Megkérdezték, hogy kivel szeretnék találkozni. Mindenki arra számított, hogy Hruscsovot nevezem meg. De én azt mondtam, Gagarinra lennék kíváncsi – mert a politika sosem érdekelt igazán. Nagy öröm volt megismerni. Azzal hízelgett, hogy annyi csillagot látott az űrben, de mind közül én vagyok a legfényesebb! Dedikálta nekem a fotót, amelyen megpuszilom.

filmhu: Apropó fotó. Önt komoly fotóművészként tartják számon. Miért kezdett ebbe a hobbiba?

G.L.: Isten bizonyos tehetséggel áldott meg, miért ne használjam? Nem arra születtem, hogy háziasszony legyek és edényeket mosogassak! Művész vagyok, aki kifejezi önmagát! Mióta megszülettem létezett bennem ez az adottság, ami túllép a színészeten. Amikor úgy alakult az életem, hogy időt találtam rá, belekezdtem másfajta művészeti tevékenységekbe. Sosem késő. Fotózni akkor kezdtem, amikor a világot járva annyi mindent láttam. Nagyon sokat raktam bele a lelkemből a képeimbe. A kamera mögött állni sokkal érdekesebb, mint előtte. Mert az ember így jobban befogadhatja, megértheti a dolgokat, szembenézhet a valósággal, és rengeteg mindent tudtam meg önmagáról is. Amikor itt jártam Moszkvában, elmentem a Bolsoj Operaházba Maja Pliszeckaja próbájára, és tánc közben fotóztam. Szeretem a mozgást, ki nem állhatom a statikusságot! A szobraim is dinamikusak, az itt kiállítottak közül hat táncosokat ábrázol. De nemcsak hírességekről készítettem képeket, hanem az utca embereiről is. Meg akartam érinteni azt a világot, amelyet a sikertelen emberek népesítenek be, ahol nem minden működik olyan jól. Ezek a képek a gyerekkoromra emlékeztetnek, hiszen nagyon jól ismerem a nélkülözés és a háború szörnyűségeit. 

filmhu: A filmezés nélkül hogyan telnek a napjai? 

G.L.: Minden nap különbözik az előzőtől. Amikor a szobrászattal foglalkozom, reggel hatkor kelek fel. Egy kisvárosban, Pietro Santában van a stúdióm, ahol több műhellyel is dolgozom. Ők öntik formába a bronz-szobraim. Márvánnyal is dolgozom. Amikor bevásárolok, néha koszos, márványporral teli munkaruhában lépek ki az utcára. Ezért imádom ezt a kisvárost. Ott nem vagyok sztár. Reggeltől estig hajtok. Sosem vakációzom. Amikor mások júniusban, júliusban pihenni mennek, én akkor készítem a legjobb szobraim. Azok a legcsodálatosabb pillanatok, amikor alkotok, mert ekkor egyedül lehetek önmagammal. Ezért nincs bejárónőm sem. Szeretek egyedül lenni. Én rakom rendbe a lakásomat, és mivel nem vagyok túl válogatós, könnyű főznöm magamnak. Vannak olyan napok is az életemben, amikor visszatérek a filmsztár-életmódomhoz. Amikor fesztiválokra hívnak, jótékonysági esteken szerepelek, vagy a FAO (Élelmezésügyi Világszervezet) követeként utazom és hírnevemmel szolgálok egy nemes ügyet. A családommal is sok időt töltök, az unokámnak, Dimitrinek két, szobraimat tartalmazó albumomat ajánlottam.

filmhu: Mit szeretne hozzáfűzni a Puskin múzeumban kiállított szobraihoz?

G.L.: Hogy menjen el oda, és nézze meg őket!!!

filmhu: Már láttam. 

G.L.: Látta. Akkor miért nekem kell megmagyaráznom???

filmhu: Mert az olvasókat többnyire olyan fából faragták a világ minden táján, hogy az alkotó kommentárját szeretnék hallani. 

G.L.: A szobraim az életem képét adják ki. Úgy nőttem fel, hogy erős jellemem volt, és a műalkotásaim az erős érzelmeimet tükrözik. Számtalan karaktert öntöttem formába, amelyeket filmekben játszottam. Esmeraldát, Ippolitát például. A legfontosabb szobrom a Világ a békéért, amely a múzeum előtt áll. Ezt azok az útjaim inspirálták, amelyeket az UNICEF nagyköveteként Közép-Amerikában tettem.
 
filmhu:Tarkovszkij azt írja a naplójában, hogy Ön egy orosz filmben játszott volna főszerepet, amit Koncsalovszkij készült rendezni. De amikor Ön hallott Tarkovszkijról, őt szerette volna megkapni rendezőnek. 

G.L.: Koncsalovszkij széttépte a szerződését, és elment Szibériába (ahol elkészítette a Cannes-ban nagydíjat nyert Szibériádát – K.L.). Én meg valaki mást akartam találni. Persze nem most. Sok évvel ezelőtt nagyon szerettem volna eljátszani Anna Kareninát. De túl késő már az én filmes ambícióimról beszélni. Nem vagyok elégedett a pályámmal. Örülök, hogy emlékeznek még rám, de biztos vagyok benne, hogy sokkal jobban is hozzá tudtam volna járulni a filmművészethez. Basta!

Az “elég” a kérdezőnek szól. Lollo hárítóan felkapja a kezét, jelezve, hogy ennyi, és nem több. A “köszönöm a beszélgetést”-féle végszó valahogy sehogysem illene a filmvászon egykor bájosan makrancos, mediterrán üdvöskéjének mai temperamentumához.