Hámori Gabriella

„Nézzünk kaput”

Mindig van valami, amiben együtt játszhatnak. Hámori Gabriella és Csányi Sándor.

Hámori Gabriella két éve végzett a Színház- és Filmművészeti Főiskola színész-szakán, és diplomaszerzése előtt túl volt első filmfőszerepén, Incze Ágnes I love Budapest című munkájában. A 32. Filmszemlén neki ítélték  a „Legígéretesebb pályakezdő” díját, amelyre  – a Lukáts Andor rendezésében színpadra állított Liliom-ban nyújtott alakításáért – 2001-ben a Színikritikusok is őt találták a legérdemesebbnek.

Interjúalanyom, a budapesti Radnóti Színház tagja,  játszott Deák Krisztina Jadviga párnája, Gothár Péter A leghidegebb éjszaka és a Magyar szépség című filmjében. Ebben az évben Deák Krisztinával (Miskolci Bonni és Klájd,) Török Ferenccel  (Szezon) dolgozott, és novemberben kezdett el forgatni Bergendy Péter Állítsátok meg Terézanyut! című munkájában, amelyben a főhősnőt, Kéki Katát játssza.

filmhu:Úgy hiszem a Főiskolán bizonyára érkeztek feléd olyan jelek, amelyekből előre bejósolható volt a reményteljes pályakezdésed. Érezted ezt?

Hámori Gabriella: Sok mindent, amit pozitívumként értékelek magamban, az osztályomnak köszönhetek. Bodó Viktor, Csányi Sándor, Lengyel Tamás, Szamosi Zsófi kivételesen erős személyiségek. Nagyon tapasztalatlan voltam, míg többeknek volt már némi színházi,  gyakorlatuk. A „lemaradás”-tudatom miatt nem volt önbizalmam sem, ezért két éven keresztül nem tudtam érvényesen megnyilvánulni. Beragadtam. Csináltam néha egy-egy „furcsát”, amiből arra lehetett következtetni, ez a lány nem olyan rossz, de egyébként…

filmhu:„Éretlen” voltál?

H.G.: Tizenöt éves koromban meghalt az édesanyám. Gyakorlatilag az apukám nevelt föl – a nővérem sokkal idősebb nálam, neki már családja volt. Apukámmal olyan kapcsolatom alakult ki, amely inkább közelebb áll a feleséghez, mint a lányhoz, és a nővéremmel is megváltozott a viszonyom. Elvártam, hogy egyenrangú félként kezeljenek. Viszont: nem tudtam, hogyan kommunikáljak idegen emberekkel. A főiskolán meg, tudod, az az első, hogy vizslatják egymást az emberek. Puszta kíváncsiságból - vagy szexuálisan. Én meg zavaromban egy oktávval magasabb hangon beszéltem.

Harmadév környékén már lelassultam, voltak olyan osztálytársaim akikkel akkor dolgoztam először. Például Csányi Sanyival. Addig nem is nagyon beszéltünk egymással.  Azóta mindig van valami, amiben együtt játszhatunk.

filmhu:A főiskolán értek-e olyan megrázkódtatások, amelyekről olyan sok pályatársad beszél? Magányosság, magára hagyatottság, önemésztő bizonytalanság?
 
H.G.: Átéltem a második kamaszkoromat, persze; volt néhányszor, hogy könnyező tekintettel bámultam ki az ablakon, és vártam, hogy mindenki menjen el a folyosóról, mert akkor végre kiugorhatok. Mindig volt valaki, aki megérezte. Leült mellém, nem szólt semmit. Nem kérdezett. Ott volt. Egyébként: természetesen nem tettem volna meg.

filmhu:Mennyire késztettek titeket arra, hogy ki kell játszanotok magatokból a legszemélyesebb élményeiteket? Kvázi-csoportterápiás jelleggel.

H.G.: Marton László Várkonyi módszerét folytatja, ennek az az első fázisa, hogy magunkról beszélünk. Elmondunk egy történetet, egyes szám első személyben, nagyon röviden, „fordulattal”. Későn jöttem rá, mi a fontos, miről kell, miről lehet itt beszélni, és hogy nem feltétlenül szerencsés, ha a legsúlyosabb traumánkról szólunk.
                

Se előtte, se utána nem láttunk kamerát. Hámori Gabriella

Hajtottuk magunkat – mert, mondjuk, láttuk az előttünk lévő példát, a Zsámbéki-osztályt. (Ónodi Eszter, Fullajtár Andrea, Tóth Anita, Pelsőczy Réka, Mundruczó Kornél, Elek Ferenc, Rába Roland etc. – H.K.) Nem az volt a vezérelvük, hogy akkor tudnak együttműködni, ha szeretik egymást, és a nap végén egymás karjában alszanak el, hanem a munkamorál. Csodáltam azt az osztályt.

A főiskola első két nyarán dolgoztam Szász Jánossal, a Baalban és a Marat-ban. A Baalban ész nélkül próbáltam és játszottam. Nem is lett jó az a szerep. Mert egy tizennyolc éves forma gyerek fejében vannak olyan érzelmek, aktuális világfájdalmak, amiket a színpad nem bír el, viszont elvonja a figyelmét azokról a feladatokról, amelyeket meg kéne oldani. De nagyon megszerettem a szerepemet, Johanna Reihert, a szüzet. Harmadévben Marton meghívta hozzánk Szászt. Csehovot csináltunk, színpadi és filmes gyakorlat is volt.

filmhu:A filmes gyakorlat „fehér holló” a Színművészetin.

H.G.: Kevés is volt az a pár hét. Nagyjából annyit tanultam, hogy ha a fejemet megmozdítom, és úgy nézek fel, az sokkal több egy közeliben, mintha csak a szememmel nézek föl. Se előtte, se utána nem láttunk kamerát. Később, az I love Budapest forgatásán, amikor valaki fölkiáltott: nézzünk kaput, azt hittem, a kapu egy ember…

filmhu:Egyszer azt mondtad, több olyan szerepet kaptál, ami nem neked „való”. Az I love Budapest-ben a szelíd, a már-már „eszetlenül” csak a jóban reménykedő, vidéki kislányt, Anikót játszod, miközben inkább a Kovács Martina által alakított, „rafinált” Móni szerepe izgatott volna.

H.G.: Ezt a szerepet már nem is tudnám úgy megcsinálni. Anikó drámai szende, ez gyakran jutott eszébe rólam a rendezőknek - mostanában egyre kevésbé. Annak idején ösztönösen azt mondtam, hogy a másik szerep jobban izgat, mert azt találtam nehezebbnek. Ági viszont azt kérte tőlem, hogy eszköztelenül, sztereotípiákat mellőzve játsszak. Azóta tudom, hogy ez a legnehezebb dolog a világon.

filmhu:Anikó naivitása mennyire jellemző rád?

H.G.: Tökéletesen. Csak már kontrollálom. Ez a naivitás – mindaz, amit gyerekkorunkból megőrzünk – mindenkinek ismerős. Ezért van, hogy ez a film olyan sok mindenkit megérintett.

filmhu:Becsapható vagy?

H.G.: Igen.

filmhu:A Főiskola után három színházhoz is leszerződhettél volna: hívtak – természetesen – a Vígbe, a Radnótiba és az Új Színházba. A Radnóti mellett döntöttél. Miért?

H.G.: Kétszer éreztem életemben ilyet. Mentem az utcán, és mintha egy puha kéz tolt volna előre – talán pont a fenekemnél fogva –, szinte bele lehetett ülni. Az járt a fejemben, hogy „Menj, ez lesz a jó!” Ez akkor történt, amikor az első rostára igyekeztem, meg azon a napon, amikor Bálint Andráshoz mentem szerződtetési beszélgetésre. Reggel Martonnál voltam, kora délután Márta Istvánnál, este mentem Bálinthoz. Akkor jött megint ez a kéz, és tudtam, ez a jó irány.

Nem vagyok „egyfolytában” spirituális alkat, de vannak olyan pillanatok, amikor csak az érzéseimre tudok hagyatkozni. Persze volt bennem tudatosság is: a Víg nekem nagy, elmondták, milyen szerepeket játszanék ott. A Radnótiban viszont olyan kaliberű színésznők vannak, akik mellett nem kapnék olyan szerepeket, mint a Vígben. De: nekem az a társulat kellett. Nagy szerepeket akartam játszani, de tudtam, nem elég kifinomult az eszköztáram ahhoz, hogy ezeket megoldjam. Nagyon jó rendezővel kell összefutnom ahhoz, hogy a legkisebb szerepben is érvényes lehessek. Abba a színházba mentem, ahol tudtam, hogy ilyen rendezőkkel fogok dolgozni.

filmhu:Ahhoz a színészgenerációhoz tartozol, amelynek tagjai jól tudják: a „hírnévhez”, sőt, néha az érvényesüléshez vezető út – finoman szólva – más fajta személyiséget követel, mint tíz évvel ezelőtt. Magyarán: a népszerűségnek köze nincs a képességekhez, sem a megkapott feladatok számához, és ahhoz sem, hogy valaki egyáltalán jelen legyen a szakmában. Érzed ezt a „balkáni” sztárságot?

H.G.: Hogyne. A Terézanyu miatt rengeteg újságíró keres meg. Tudom, hogy ez inkább a filmnek szól. Válogatós vagyok, mert vigyáznom kell magamra. Nem hiszem, hogy akkor járok jól, ha naponta, vénásan beadnak a köztudatba. Rosszul érezném magam.

Csányi Sándor, Hámori Gabriella, Schell Judit.

A színész persze sokféle szerepet elvállal, mert fontos, hogy dolgozzon. Lehetőleg sokat. Az is kell, hogy szeresse a feladatát. Én nem tudok olyan munkát elvállalni, amiben nem érzem, hogy alkotó emberként vennék részt. Ellenben: a színészi hivatásnak nem kritériuma az állandó „pokoljárás”. Kifejezetten jólesik könnyednek lenni és bohóckodni. A „közönségfilm” szó azonban ellenszenvet szül - a túlzásba vitt sajtója miatt nem is alaptalanul.

filmhu: Emiatt többen attól tarthatnak, hogy ez a film kedvezőtlenül befolyásolja a jövőbeni pályafutásodat.
 
H.G.: Hogy a Terézanyu után más „jelentésem” lesz. Én leszek Esmeralda, a vak lány. És onnantól fogva az egész ország Esmeraldaként ismer, viszik a virágokat a síromra. Én meg azt hiszem, a színészen is múlik, hogy ne váljon Terézanyuvá, hanem Hámori Gabi maradjon, akit még számos dologban meg lehet nézni. Volt olyan rendező, aki bennem bízva azt mondta, neki az a fontos, hogy nála hogyan dolgozom. És milyen jó munka volt!

filmhu:Török Feri, Szezon?

H.G.: Igen. Felemelő volt. Nagyon szeretnék még vele dolgozni, akárhol, akármilyen körülmények között.

filmhu:A Szezonban, úgy tudom, érdekes karaktert bíztak rád.

H.G.: Igen. Feri filmjében nagyon penge, magabiztos nő vagyok, aki mindig tudja, mit akar. Legalábbis az hiszi. Ellene megy az érzéseinek, hideg aggyal eldönti, hogy az ő sorsának mi tesz jót.
 
filmhu: De elhagyják.

H.G.: Nem. Én hagyom el Zsoltit. (Nagy Zsolt – H.K.) Már a film elején „el van hagyva”. Ez nem a néző szeme láttára történik meg.
 
filmhu: A Terézanyu esetében egy közel kétszázezer példányban elkelt bestsellerről van szó, amit legalább félmillióan olvastak - ennyit arról, hogy részint miért a „fokozott” érdeklődés a média részéről.

H.G.: Az eddig fölvett anyag nem hasonlít a regényhez. Mondjuk úgy: emlékeztet rá. Az első forgatási hét után meggyőződésem, hogy ebből finom film lehet, valahol a két, mindig emlegetett filmes szélsőség között. Csányi Sanyival, Nagy Ervinnel, László Zsoltival, Ónodival való jeleneteink után azt érzem, sikerülni fog eltalálnunk ezt a nem túl széles mezsgyét. Bergendy és Pados összeszokott alkotópáros, ettől az egész forgatás jó hangulatú. Mindenkinek ott a fejében, milyennek kell lennie ennek a filmnek.
 
filmhu:A Terézanyu – és ez nagyon fontos – nem szingli-film.

H.G.: Köze nincs a szingliséghez. Ez a film a boldogságkeresésről szól. Olyasmit juttatott eszembe, amit már majdnem elfelejtettem. Volt egy olyan időszakom, amikor féltem a férfiaktól. Nyilván szükségem volt valakire, iszonyúan keresgéltem, és nem akartam, hogy lelepleződjek. Ezért amikor valóban helyzet volt, azonnal menekültem. Kórosan saját magammal voltam elfoglalva. Csakúgy, mint Kéki Kata.

filmhu:Amikor megtudtam, Te játszod Kéki Katát, meghökkentem. Nem tudok fölfedezni semmiféle párhuzamot közted és Rácz Zsuzsa, továbbá azon nőtípus között, akit a szerző megírt – nyilván magáról.

H.G.: Rácz Zsuzsával megdumáltuk, hogy én nem vagyok Rácz Zsuzsa, és nem vagyok „az” a Kéki Kata sem. Rácz Zsuzsa remek ember; a forgatás során nagyvonalúan írja át, húzza ki azokat a mondatokat, amelyekkel nem tudunk mit kezdeni. Tudja, hogy az élőbeszéd más.

filmhu: Kéki Kata minden élethelyzetben megrekedt, általam utált szóval élve: egy „lúzer”. Te most felettébb sikeres korszakodat éled…

H.G.: …de ez nem jelenti azt, hogy ne vonnám kétségbe a saját sikereimet. A megelégedettségtől nem látnám értelmét, hogy reggel felkeljek.

filmhu:Miben látod a „terézanyuság” lényegét?

H.G.: Az egyik mindenféleképpen a menekülés. Menekülés a döntéshelyzetek elől, folyamatos félelem. És minden trauma ellenére: önirónia, humor.

filmhu:A „főhősnő” találkozhat „azzal” a férfival?

H.G.: Bármelyik nap összefuthat vele. Lehet, hogy már többször is találkoztak. De neki elsősorban saját magával kéne találkoznia. Még azt sem mondhatnám, hogy nem néz szembe önmagával. Csak mindig rosszkor. Csomó, csomó rossz időzítés. Nagyon sok iskolát kell kijárnia ahhoz, hogy föl merje tenni a kérdést, vajon „ő”-e „az” a férfi.
 
filmhu:Válogatott férficsapattal hozott össze Bergendy: Csányi Sándor, Nagy Ervin, László Zsolt. Szubjektíve: a legjobb triász, ami ma létezhet.

H.G.: Hogy közülük melyik „az” a férfi?

filmhu:Igen.

Köze nincs a szingliséghez.

H.G.: Ervin. Ő játssza azt a figurát, aki – a forgatókönyvből idézek -: „Mindig azt mondja, amit gondol”. Katában is megvan ez a tulajdonság, de félelméből adódóan gyakran megkérdőjelezi, helyes-e, amit gondol. Ezért sokszor inkább hozzásimul az adott szituációhoz.

filmhu:Te mennyire mered kimondani, amit gondolsz?

H.G.: Ehhez a színésznek ott a szerep. Szerencsére én is, és a szerepeim is egyre alkalmasabbak vagyunk ilyesmire. Mostanában az van a fejemben, a világ és az emberek sokkal érdekesebbek annál, hogy megakasszam a felfedezésüket állandó véleményezéssel. Elmondom, amit gondolok, ha megkérdeznek, vagy ha azt érzem, hogy azzal változtatok valamin. Néha annyira megörülök a lehetőségnek, hogy gyorsan túlzásba is esek.
 
Sokszor hallgatag ember benyomását keltem. Türelmes vagyok a gondolataimhoz, megvárom, hogy megérjenek a kimondásra. Legjobban azt szeretem, amikor megengedhetem magamnak, ne vegyek komolyan semmi olyat, amiről egy felnőtt embernek piacképes gondolata kell, hogy legyen. Irigylem a gyerekeket, az állatokat és a növényeket.

Fotók: Mohos Angéla/UNIO FILM