Herendi Gábor: Magyar vándor 

Hét poén

Egy átmulatott éjszaka után honfoglaló eleink új kor hajnalára ébrednek – álmuk Csipkerózsikát megszégyenítően hosszúra nyúlt: a magyarok sehol, ellenben tatárok mindenütt. Herendi Gábor Magyar vándor című mozijának alaphelyzete egyaránt ismerős az irodalomból és a vászonról – hogy csak két példát említsünk: Mikszáth Kálmán Új Zrínyiász című regényében az egykori barokk hadúr bolyongott Tisza Kálmán Magyarországán, néhány éve pedig a francia filmesek jóvoltából szállták meg a vásznat középkori lovagok, akik egy szenilis varázslónak köszönhetően kényszerültek megismerkedni a modern kor vívmányaival (Jöttünk, láttunk, visszamennénk).

Herendi elődjei nyomdokain halad – „történelmi road movie”-jának hősei a tananyagból jól ismert hét vezér, akik egy időutazás során próbálják meglelni elveszett magyarjaikat, hogy annak rendje és módja szerint hont foglaljanak velük.

A film: vígjáték, melynek humora elsősorban az anakronizmusokból táplálkozik – későbbi korokban (Mátyás udvarában, török hódoltság idején, a kuruckorban etc.) eszmélő elődeink akár a falusi kislányok Pesten, nagy szemekkel csodálkoznak rá a történelmi változásokra, és mindhiába kérik számon a régi virtust az újabb korok magyarjain. A jó humor, hát még a szatíra, ilyenkor kétfelé vág, a régi a felszínesen újat, az új az avíttat leplezi le. A Magyar vándor anakronizmusainak nincs efféle hozadéka, múlt és jelen ritkán szikrázik egymásnak szellemesen. 

Az mindenesetre elismerést érdemel, hogy témaválasztásával a rendező tovább mert lépni a pályáján, nem a Valami Amerika ikerdarabját készítette el, az önmagára rótt feladat azonban, meghaladta az erejét. A mozi látványos, a betétdalok nagy valószínűséggel slágerek lesznek, minden snittben sztárszínészek, ismert arcok, az azonban, ami vígjáték lévén a film valódi mozgatórugója kellene, hogy legyen, vagyis a humor, nem működik.

Méghozzá az első perctől kezdve. A kódokat pillanatok alatt föltöri a néző – főként a szóvicceken alapuló kulturális utalásokon, egy-két „hasraesős” poénon, és a jellemkomikumon kellene nevetnünk. Példákkal illusztrálva: Ond és Kond (Greifenstein János, Seress Zoltán) folytonos összetévesztésén, amin maguk a vezérek jobban szórakoznak a filmben, mint mi, nézők; Töhötöm (Hajdú István) félkész versidézetein, melyeket végül mindig Huba (Szervét Tibor) fejez be; a kumisztól undorodó Tason (Szabó Győző), aki párszor jól odacsap a bunkójával; vagy Elődön (Gyuriska János), aki minduntalan nekiesik kardjával az útszéli bokroknak, hogy aztán nemzeti koponyáink nagyságát illusztrálandó hol egy doboz gyufát, hol egy Rubik-kockát, hol pedig egy levél C-vitamint faragjon ki belőlük. 

Tudvalevő: a humor hatása fokozható az ismétlésekkel – a Magyar vándor kisdiák módjára mondja fel ezen leckét. A fent emlegetett poénok jelenetről-jelenetre visszaköszönnek, a gond csupán az, hogy miután elsőre sem igazán viccesek – ráadásul a szereplők gyakran túl is magyarázzák őket – nem annyira felerősítik, mint inkább kioltják a hatást. 

A mozi formája is igen problematikus – nehéz eldönteni, hogy a film dramatikus jelenetei a töltelékek-e az egyes zenés betétek között, vagy éppen megfordítva: a videóklipekkel próbálták-e feldobni a prózai részek hangulatát (eleink minden negyedórában dalra fakadnak, de teszik ezt nem csupán ők, hanem Korda György, Hajós András, Tunyogi Orsi vagy Nagy Natália is).
Ennyi ismert arc felvonultatása egy filmen belül szintén nem szerencsés – elidegeníti a történettől a nézőt, aki ahelyett, hogy a karaktereket nézné a vásznon, arra figyel, ki testesíti meg azokat (Kokó, Soma, Fekete László, az erőművész, Frenreisz Károly és mások).

Szarvashiba, és érthetetlen egy reklámokon edződött filmrendező részéről, hogy a ’20-as évek báljelenetében miért ennyire szájbarágóan, és feltűnően tálalja a mozi szponzorait (a csoki-automata körül szerencsétlenkedő vezérnél már csak a sör-reklám előtt szobrozó másik vezér a kínosabb).   

Herendi nyilatkozatai szerint a történelmi korokon keresztül vándorló vezérek történetéből a politikailag problematikus, a nézők egy részét érzékenyen érintő időszakok kimaradtak, talány, hogy akkor mit keresnek a filmben horogkeresztes egyenruhát viselő, az országot megszálló nácik?

A Magyar vándor sajnos kihasználatlan lehetőség maradt. A jó alapötletet megölik a gyenge poénok, a kidolgozatlan, rossz ritmusú jelenetek és a mozi túlzsúfoltsága. Egy kis abszurd, egy kis jellem- és helyzetkomikum, egy kis intellektuális humor, sok-sok zene, rengeteg szereplő és hogy nehogy szó érje a ház elejét, némi nemzeti pátosz; Herendi új vígjátéka éppoly nehezen találja meg tárgyát és stílusát, mint hét vezér a népét.