Hűségnyilatkozat – Feldmár és Fliegauf
Van élet a halál előtt?
Noha szkepszissel élek-viseltetem minden Létezővel kapcsolatban, erősen vélelmezem, a remek auteur-filmcsinálónak nem szokása l’art pour l’art vonatozni, hogy időről időre minőségellenőrizze (ISO) a MÁV Utasellátó büfékocsijait. Fliegauf nem szeli át az országot akárki után. Feldmár sem beszélget(het) bárkivel – kivált kamera előtt. Tökéletes páros.
Az akkor hatvanegy éves, Kanadában élő pszichoterapeuta, főfoglalkozású Kételkedő, és a huszonhetediket taposó alkotó találkozásából született Fliegauf második dokumentumfilmje, a „Van élet a halál előtt?”, immár három esztendeje. A dokut - amint mondani szokás: az érdeklődésre való tekintettel – hetente vetíti a Tabán mozi.
A Jaffa Kiadó a monszun-hangulatú Ünnepi Könyvhétre jelentette meg a film „írásos” verzióját, ezzel fölrúgva a hollywoodi marketingstratégia egyik alapelemét: az „eredeti” mű a produkció, vagyis az irodalmi adaptáció megjelenésével egy időben kerül piacra. (Az Ulysses - vagy az Anna Karenina - értelemszerűen kivétel; klasszikusok „újrakiadása” esetén a borítóról riogatja a potenciális vásárlókat a gyöngyvászon hőse-hősnője.)
A vékonyka, “olvasóbarát” betűtípussal szedett, sajátosan tördelt könyvet (98 oldal) némiképp elkámpicsorodva vettem át a Kiadóban, lévén nehezen fékezhető érdeklődésemet egy, a Net-en olvasott mondat keltette föl: “A Dealer készítőjének első könyve”. Jómagam a novellákra számítottam.
“Kit anya szült, az mind csalódik végül.”
A Jaffa Kiadó vállalása, részint az ismeretterjesztés felől közelítve, üdvözlendő. Más részről: zavarba ejtő. Pontosítva: pechük van.
Feldmár András – ez kétségtelen – Fliegauf Benedek (újra)fölfedezettje. Ám az élet igazságtalan. A dokumentumfilm után két évvel, 2003-ban, a Könyvfakasztó Kiadó megjelentette a pszichoterapeuta debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen, 1992-ben (!) tartott, máig a reveláció erejével ható előadássorozatát (Geréb Ágnes-Feldmár András-Karátson Gábor: Beszélgetések Feldmár Andrással – A Tudatállapotok szivárványa szerzőjével.) Ebből az előadássorozatból készült, öt-hat évre rá - azaz 1997-98-ban - A tudatállapotok szivárványa. (A Könyvfakasztó produktuma egyébiránt az Olvasó - különösképp: Feldmár András – ellen intézett szerkesztői-olvasószerkesztői merénylet.)
Hogy Feldmár nem adja könnyen magát, akkor derült ki számomra megkérdőjelezhetetlenül, mikor az Írók Boltjában egy mágikus-váratlan áramszünet állta útját annak, hogy a könyvvel eljussak a pénztárgépig. Feldmárért (ezt Fliegaufnál kevesen tudják jobban) meg kell küzdeni, ahogyan mindenért/ mindenkiért, ami/aki ember számára izgató.
Kerülve a Nagy Szavakat: Feldmár megváltoztathatja az életünket - amennyiben életünk (szerves) részének tekintjük a gondolkodást.
A filmben – és az ominózus könyvben – így fogalmaz: „Amennyire hipnotizálva vagyunk, annyira vagyunk halottak. Annyira nem élünk úgy, ahogy nekünk élnünk kellene. Viszont felébredni nagyon kellemetlen, akkor, amikor mindenki alszik körülöttünk.”
Paradicsomi álomban az emberek – a kontinensek közötti időeltérésről feledkezzünk meg nagyvonalúan – és hirtelen mi történik? Kezünkbe vesszük a Feldmár-könyvet (vagy: megnézzük Fliegauf filmjét) és fölráz bennünket a boldog-tudatlan szunyókálásból egy gigantikus, fülsüketítő hangerejű ébresztőóra.
Feldmár nem állít kevesebbet, mint hogy az emberek többsége élete végéig hipnózisban él: szerepet játszik, ha nincs a pódiumon: megrémül. Emberünk, „jó” esetben, „… egy szép napon rájön arra, hogy egész életében szerepeket játszott. Halvány gőze nincs arról, hogy ő tulajdonképpen ki valójában, de nem akar többé szerepet játszani, és nem tudja, hogy akkor mit csináljon. Ez a depresszió. Nem kémiai dolog, egzisztenciális dolog.”
A félálomban lévő ezek után talán az „inkvizíció”, azaz a pszichiáter karmai közé kerül, csapdába esik, lévén a pszichiáterek többsége pszichiátert alakít.
Ami „bizonyos”: a közel száz oldalas könyvből sokkal gyorsabban vált világossá számomra, mint a két éve kiadott, napokig olvasott előadássorozatból: az élet a hipnózisban élő ember számára zsákutca.
Feldmár András egyik legnagyobb emberi erénye, hogy elfogadja és megérti a társadalom szemében csapdában vergődő embert.
Másfelől: nem tartja magát tévedhetetlennek; nem pózol a Megmentő szerepében, néha-néha megvillantva a zsebéből előrántott bölcsek kövét: „Ferenczi egyszer azt mondta, hogy jó terapeuta csak az lehet, akinek nincs ambíciója.” Azaz: „Én inkább úgy csinálom, hogy a pácienseim azt gondolják, én sosem segítettem őket, valahogy ők jobbak lettek annak ellenére, hogy én egy olyan hülye terapeuta vagyok. Ez sokkal jobb annál, mint hogyha azt mondják, jaj, a Feldmár nélkül sosem lettem volna jobban. Mert ez függőség.”
Feldmár a változásban hisz. Abban, hogy „… minden pillanat kritikus pillanat, és minden pillanatban megváltozhatunk.” Szerinte hogy „szokásaink rabja vagyunk, az egy illúzió”. „Alibi” a nem-változásra.
Ami sokakban kételyeket, sőt, viszolygást ébreszthet Feldmár elméletével kapcsolatban, nem más, mint hogy mindezt leginkább az 5-MeO-DMT – azaz a varangyos béka mérge – , az 1967-ben elkezdett LSD-, kevésbé az ayahuascá-kísérletekkel igazolja. Vagyis: hogy az „újjászületés”, a „káros” szenvedélyekről történő „lemondás” útja-módja az LSD, vagy bármilyen más tudatmódosító szer – továbbá: a meditáció - segítségével érhető el. Magyarán: Le akarsz szokni egy szenvedélyről, egy rossz szokásról? Szokj rá egy másik szenvedélyre!
Feldmár sajátos, vitára-beszélgetésre késztető, radikális monológjait olvasva számomra a kulcsszavak mégis csak: a változás; az örök kételkedés; a szabadság; a rabságtól és a valaki-valami felettünk gyakorolt uralmától, dominanciájától való iszonyat.
Feldmárban erő van – emellett lebilincselő intellektus.
Feldmár az emberi méltóságról beszél, emberhez méltó módon. Nem kíván egyszerű lenni, „érdekesen” töri a magyart, földobja a labdát – meglehetősen magasra – és azt mondja: jó volna, ha valaki elkapná. Amennyiben leesik a labda a földre, nem dobja fél méterrel alacsonyabbra.
Feldmár Andrást annak idején összehozta a sors egy másik, kitűnő labdajátékossal. Fliegauf Benedeknek hívják. Érdekes, jellemző mulasztás, de talán bepótolható: a média kereszttüzét nem hogy jól viselő, de abban egyenest’ virgonckodó filmkészítőt legritkábban Feldmár Andrásról kérdezik. (Ez önbírálat is volt.)
Lehetséges, hogy Fliegauf Benedek húsz év múlva már nem, esetleg kevésbé „beszél” Feldmárról, avagy: „feldmárosan”. Talán kicsikét lanyhul a hit. Most mégis: a film után itt egy könyv, amelyben „valaki” írásos formában is bizonyítja kvázi-hűségét. (Legyen inkább „kvázi” nélkül!)
Szeretem, mikor a hűséget „deklarálják”. Bátorság kell hozzá.
Úgyhogy a „peches” Jaffa Kiadó könyve, egyben Fliegauf Benedek írói „debütálása: bátor munka.
(A cseltől függetlenül: várom a novellákat.)
Fliegauf Benedek: Van élet a halál előtt?
Beszélgetések Feldmár Andrással
Jaffa Kiadó, 2004.
Olvasószerkesztő: Tölgyesi Gábor
Ára: 1190,-Ft.
Szívesen elolvasnád olcsóbban? - Klikkelj ide: Bookline.hu
